Sneé Péter

Képtelen képregény

Chasing Amy

Joey Lauren Adams
Joey Lauren Adams

57 KByte

Megjeleníthetjük-e világunkat az idő dimenzióján kívül? Más szóval elképzelhető-e a jelen önmagába zárult ábrázolása? Furcsán hangzanak e kérdések a megragadott idő művészete kapcsán, elvégre mi lenne fontosabb egy filmnél, mint a mozdulat és a változás? Az utolsó két évtized divatos művei mégis rendre belesülnek a felidézett pillanatba, s akár a múlt, akár az elképzelt jövő terét választják, előzmények és következmények nélküliek maradnak, vagyis jelenteik a valószerűnek képzeltünk koordináta rendszerében eltolt kópiái csupán. Mintha kurta életünk koporsófödelét erőnek-erejével csapnánk magunkra, nem véve tudomást az elkövetkezőkről, és hallani sem akarván elődeinkről.

Egy hagyomány nélküli országban, mint amilyen az USA, a művészet históriája legföljebb unalmas tananyag, márpedig: "az iskola teljesen haszontalan" (Kevin Smith). Kit érdekelne, hogy mit műveltek a többiek, amikor nap mint nap újra felfedezhetjük a spanyolviaszt?! A hivatalos filmipar mintájára az amerikai független filmezés is egyedül saját előtörténetét ismeri úgy ahogy, ha egyáltalában érdeklődik efféle haszontalanságok iránt, és sejtelme sincs, mi zajlott az elmúlt évszázadban olyan távoli, egzotikus tájakon, mint Európa. Minden egyes forgatócsoport Ádám - Évánál kezdi a világ teremtését, és szilárd meggyőződése, hogy amit alkot, nemcsak friss és új, hanem tökéletes is. Később persze meglepődik, és a második-harmadik próbálkozása után csodálkozva állapítja meg, hogy talán elképzelhető némi fejlődés, sőt, mélyebbre áshat akár, mint korábban tette.

A magát mindenek felett győzelmesnek hirdető aktuális (poszt)avantgarde üdvöskéje, Kevin Smith is csak bámul. Ő, a divatos szóhasználattal élve "kultuszfilmek" teremtője (aki eddig kettőt hozott össze, és ez élete harmadik műve) meglepetten konstatálja, hogy egy filmnek lehet "drámai vonulata", s nem elegendő hozzá a disznólkodás, meg az obszcén viccek jópofáskodó előadása. Lassanként ráeszmél a műveltség hiányára ("mással nem is védekezhetem, mint hogy a nyolcvanas években nem a független filmeken nőttünk fel"), ami természetes intelligenciája mellett személyes bátorságra vall. Olyan problémák kezdik gyötörni, melyeket korábban észre sem vett, s csakúgy mint kiéhezett nézői, megjelenítési lehetőségüket keresi. Máshonnét nem meríthetvén - hiszen a filmnek előtte nincsen története -, saját kútfejéhez fordul, s csodálatosképpen előbuzog onnét mindama fordulatot és megoldást, amivel semmibe párolgott elődei hajdan próbálkoztak. Anélkül, hogy tudatában lenne, ősi mintára könnyes szerelmi történetet forgat.

Nevezetes trilógiája (ilyesmivel hencegni "ez már George Lucas-nak is bejött") nem így indult. 28 ezer dollárból forgatott Shop-Stopja még teljes egészében a XX. század városi ifjúságának szubkultúrájából táplálkozott. Szövegpoénok és tréfás helyzetek váltakoztak, mintha mi sem lehetne fontosabbb egy kis hantázásnál. Meglehetősen szűkös világról tanúskodik persze az ilyen kamaszos önmutogató tolakodás, s csak azért híresül el, mert tüntetően semmibe veszi a műfaj alapvető kritériumait, továbbá a nyilvános szólás hagyományosan kialakult formai követelményeit. Ettől üdének és frissnek hat, ami hiányzik mögüle, azt úgyis pótoljuk nézői rutinunkkal, képzelőtehetségünkkel, vagy észre sem vesszük, és így nem zavar. A nagyipari háttérrel készült folytatás (Hollywood megszimatolta az üzletet, és az Universal sietve beszállt) a Shop-show már nagyot bukik, és erre következett mintegy "bocsánatkérés gyanánt" a Chasing Amy. Ugyanaz a miliő: New York és New Yersey légköre. Ugyanazok a szereplők is, felerősödik tehát az önéletrajzi jelleg. Csakhogy a hivatalos forgalmazás prüdériájával szembesülő forgatókönyvíró-rendező mentegetődzésre kényszerül most. Hosszasan bizonygatja, hogy a sztori kitalált, így nincsenek homoerotikus hajlamai sem, miként színészei is csupán egy szerepet élnek át, s nem "magukat hozzák", amivel különben ámítanak bennünket.

Furcsa kettősségbe botlunk, miközben a film első harmadában a korábbi meglehetősen ostoba és ízetlen élcelődés folytatásán mérgelődhetünk (a felvágott nyelvű és penge agyú fiatalok - amint találóan mondják felénk - lázasan marhulnak), aminek feltétele, és

egyben fontosabb szabálya a társadalmi normák verbális megsértése, durva taglejtésekkel demonstrált semmibevétele, illene tudomásul vennünk azt is, hogy mindez csak komolytalan játék, semmi egyéb, és az alkotók maguk sem úgy gondolják, ahogy láttatják velünk. Vagyis mindaz a helyi szín, kulturális szokás- és jelzésrendszer hamis és érvénytelen, ami számunkra

a mű zamatát kínálja, s akár mintaként is szolgálhat az eredetiség majmolására áhító fickóknak! De mi marad akkor szándékolt alkotás gyanánt: ügyetlenül beállított, hosszú televíziós beszélgetések, az utcai art megannyi egyforma látnivalójával a háttérben? Tíz percnyi csömörig elegendő abból, és a választott téma sem emel a vele kapcsolatos állításokon, a film ugyanis a legősibb alaphelyzetek egyikének paródiája, amit színéről és visszájáról egyaránt fényesre koptattak már, úgy hogy csak rendkívüli találékonysággal lehetne érdekessé, izgalmassá tenni.

A veronai szerelmesek közé ezúttal nem az ellenségeskedő családok, illetve a vagyon féltése áll, hanem saját szokásaik és énképük. Míg a deli ifjú félreérthetetlenül heteroszexuális, jóllehet tiszteli a "másságot", vagyis megértéssel viseltetik azonosneműekhez vonzódó társai iránt, a csinosnak legföljebb jóindulattal nevezhető hölgy leszbikusnak tartja magát, s csak nehezen tántorítható el rögeszméjétől. Pikáns helyzet? Inkább ostoba, hiszen az általa dagasztott megnyilatkozások zöme arra fecsérlődik, hogy magyarázattal szolgáljon a megmagyarázhatatlanra: miként szerethetnek egymásba mégis. A fiatalembert csak-csak megértenénk, ő jó darabig nem veszi észre, amit környezetében mindenki lát már, hogy mellétrafált, de a lány érzelmi felbuzdulása teljességgel indokolatlan. Jobb híján az alkotók is csak a bevált aktion gratuit-hez folyamodnak, s az ősi bölcsességre hagyatkoznak: sok van mi csodálatos, de az embernél nincs csodálatosabb. Engedékenységük azután megbosszulja magát, engedetlen motívumuk önálló életre kél, s a maga képére és hasonlóságára formálja a cselekményt, továbbá a film egészét.

Sorra bukkannak föl a hagyományos patentok. Úgy követjük a lány megudvarlását, hogy minduntalan felrémlik előttünk a következő fordulat, és várakozásunkban sohasem csalódunk. A Chasing Amy dramaturgiája pontosan követi a legősibb és legelnyűttebb formulákat, a lassú - és regresszióktól sem mentes - közeledéstől az egymásra találásig. Amikor hősünk végre vallomásra szánja el magát egy autóban, odakünn ömleni kezd az eső, és a feldúlt lány annak rendje s módja szerint ki is vágódik a kocsi ajtaján, hogy ázott arccal adhassa elő nagymonológját, mert az így hatásos és ekként volt szokásban negyven, ötven, sőt több esztendővel előtte. Micsoda bravúr! - csaphatja össze kezét a szakmányban gyártott televíziós sorozatokon felnőtt generáció képviselője, kinek egyszerűen nem állott módjában, hogy megismerkedjen a múlt filmes örökségével. Hát még folytatáson mint ámuldozhat! A szerelem ugyanis mindent legyűr, és arra készti a párocskát, hogy szembesüljön korábbi én-tételezéseinek csődjével. Holden belátja hangzatos liberális szlogenjeinek valótlanságát, és rájön, hogy képtelen túllépni kedvesének múltján, Alyssa pedig szakít barátnőinek világával, és sebesen beilleszkedik köznapi helyére. Ismét diadalmaskodik tehát a nézői tömeg vélekedése, önelégülten állapíthatjuk meg: igazunk van, amikor tartózkodunk a szélsőségektől. Jól tesszük, hogy a statisztikai átlagnak megfelelően viselkedünk, és rendezzük be életünket. Vagyis minden úgy jó, amint van. Nehogy megváltoztasd éltedet!

Az se tévesszen meg senkit, hogy a szerelmespár végül szakít egymással, hiszen a feszültségek kezelésében még járatlanok, s drámai hőssé különben is csupán áldozatok árán emelkedhetnek. Ha nem akad, aki közébük álljon (Holden testi-lelki jó barátja, Banky erre alkalmatlan), és tárgyszerű akadálya sincs egybekelésüknek, akkor saját elhatározásukból kell szakítaniuk, hogy könnyzacskóik működtetésében ne maradjanak magukra. Apránként lecserélődnek a tartalmatlan élcelődés nagyvárosi szubkulturális jellemzői, helyükbe egy poénokra kevésbé kihegyezett, ám annál terjengősebb beszédmód lép, a kamaszos bölcselkedésé. Alapkérdése a "milyen vagyok én és milyen a (nagybetűs) Élet". Mintha egykori önmagunk szavait hallanók viszont sok évtized távolából. Jelentéktelen eltérésekkel persze. Mögöttünk korántsem állott valaminő (akár szexuális) tapasztalat, s bizony aligha lehettünk idősebbek 15-16 esztendősnél, míg ezen ifjak jó egy évtizeddel korosabbaknak látszanak. Talán visszájára fordult az akcelerációs folyamat, s az újabb módi szerint akkor eszmélkednek "idoljaink", amikor az elfogadott társadalmi minta szerint ideje volna belépniük már a felnőttkorba, s túleshetnének akár a családalapításon is? Gondjaik és magatartásuk egyaránt a megkésettség jeleit mutatják, csupán a testi szerelem technikájában jártasak. (Shakespeare tizenéves Rómeója és Júliája után vajon ismét reánk köszöntenek a bimbózó negyvenesek?) Behatóan ismerik a nemi élet lehetséges formáit és módosulatait, tényleges gyakorlatuk viszont szélsőségesen elütő, és elméleti érdeklődésük intenzitása is arra utal: hiába növesztik alsó fertályát, személyiségükkel valami nincsen rendjén. Hibádzik belső összhangjuk, s hivalkodó szabadságuk csupán satnyaságuk elfedésére szolgál.

A primitív libesromanok műfaji szabályai a cselekményformáláson túl is érvényesülnek, befolyásolják a színészi alakításokat, valamint módosítanak a film hangütésén. Aki fa arccal rossz poénokat sütögetett az imént, hirtelen elkomorul, és érzelmek kimutatásával kísérletezik, ami nem mindig sikerül. Pillájuk alól ugyan példásan csurran a glicerin, ám a bizonytalanságban hagynak afelől, vajon melyiküké az érdem: a sminkesé vagy a színészé? És mind sűrűbben törik át saját konvencionális beszédmódjuk szabályait is, mígnem az egyik kulcsjelenetben szegény Banky elszólja magát. "Van isten!" - sóhajt fel, amikor Alyssa visszautasítja kedvesének ajánlatát, hogy szeretkezzenek hármasban. Nem akarunk hinni a fülünknek: miként akadhatnak fönn egy menage á trois-n a szexuális tabukat eddig lábbal tiprók? Vajon mitől alávalóbb a csoportos nemi tevékenység, mint az azonos neműk szerelme, hogy az állatokkal való párosodást már nem is említsük? Csak nem abban keresendő viszolygásuk oka, hogy a homoszexuális mozgalmak időközben hivatalos rangra jutottak, mintegy társadalmilag elismertekké váltak, s így bekerültek a kánonban, míg a biszexuális formációk nem? Hol a szabadelvűség akkor, és merre a tolerancia? Mi a különbség e magatartás és aközött, amit egy régebbi, szűkkeblű nézet, mondjuk a Szent Inkvizíció gyakorlata érvényesített? Vagy addig hirdetjük fennhangon liberalizmusunkat, amíg tökéletesen megfeledkezünk róla? Ugyanúgy az elvártaknak megfelelően döntünk és cselekszünk mint korábban, amikor még nem voltunk ennyire "felvilágosultak, modernek és szabadok".

Kevin Smith lelkesen dicséri közreműködő társait, kivált Joey Lauron Adams játékától elragadtatott, aki csakugyan tehetséges karakterszínész, s érezhetően a szerep is kedvére való, talán azért, mert figurája annyira ambivalens. Nehéz lenne meghatározni, valójában kicsoda e derék leányzó: emancipációval felpáncélozott védtelen gyermek, vagy a hányattatásaiból megerősödötten kikerülő, felnőtté érett nő. A forgatókönyv jellegtelenségének hála mindkét lehetőség adott, írójának ugyanis sejtelme sincs arról, mire vállalkozott. Hályogkovács módjára dolgozik, és hol erre a sablonra utal, hol meg amarra. Ha filmjéről szólva termékeny feszültséget emlegetünk, azért tehetjük, mert különféle lappangó populáris mozihagyományok vetélkedésének lehetünk tanúi. Hol egy Casablanca Ingrid Bergmanjára emlékezünk, hol egy B-kategóriás western előtárágyas ismétlőpuskát szorongató mennyasszony-jelöltjére. Miután kibontatlanul szundikál a konfliktus, a homályban kavargó lehetőségek sem válnak széjjel, nem élezik egymást, nem is csillapítják, embrionális állapotában maradnak, ami felettébb kedvére van beleérző képességünknek. Úgy hihetjük, megnyílt előttünk az alkotás tere, s találkozhatunk korunk kék madarával, az interaktívitással.

A rendező viszont folyvást mentegetődzik, mivel attól tart, hogy félreértik. Minél közelebb kerül szakmájához, annál szorosabbnak érzi a játék konstruált keretét. Amatőr módjára viszont még csak szavakban aggodalmaskodik, és eszébe sem jut például alakjainak elemzése. Olyan elemi kérdéseket mulaszt el föltenni, mint hogy kifélék hősei, és mi a céljuk. Eleve adottnak tételezi a válaszokat, ezért nem foglalkozik velük, pedig a kínálkozó feleletek korántsem törvényszerűen igazak. A New Jersey-i csapat művésznek tartja magát. Negyven esztendeje nyilván beatzenészek lettek volna, harminc éve talán filmrendezők, ma pedig folytatásos képregényeket készítenek. Életből ellesett figurák ("a Beavis és Butthead kettősét kenterbe verő" Bunkóman és Gyökér) kalandjait örökítik meg, méghozzá szép sikerrel. "Dől hozzájuk a lé", rajongóik támadnak, akik a Mesternek kijáró elismeréssel bámulnak rájuk, és öltözetükben, viselkedésükben tovább utánozzák az utánzottakat, így gerjesztve újabb szélsőségeket. E belterjes világ önmagából táplálkozik, semmit nem ad ki, mint ahogyan semmit sem kebelez be. A nyitottság égisze alatt maradéktalanul zárt, és tökéletesen érzéketlen a kívülről érkező hatásokra. Tagjai is reá hajaznak, olyanok mint az üreges golyóban zörgő kisebb golyók. Nem ismerik a termékenység vagy a hasznosság fogalmát. Alyssa és Holden szerelme az érzelmek ismeretlen áramát indítja meg közöttük, s arra kényszeríti előbb csak kettőjüket, majd a hozzájuk csapódókat is, hogy életükben először megkíséreljék értelmezni világukat, továbbá szerepüket, ami forradalmi újdonságnak számít, s tovább mélyíti a mű önéletrajzi hitelét. Ahogy Kevin Smith megjegyezte: "terápiának sem utolsó, hogy megírtam a forgatókönyvet", a profik viszont nem öngyógyítási célból dolgoznak, az a dilettánsok sajátja.

E képtelen képregény hamvas bája éppen abban rejlik, ahogyan rálel egy öntudatlan, tehetséges kezdő a be(és le)járatott formákra, s a tájékozatlanok naiv gátlástalanságával játszik velük. Minduntalan összekapcsolja az egymáshoz nem illeszkedő részleteket, s úgy törekszik egy szokványos végkifejlett felé, mintha sejtelme sem volna arról, mit művel. Holden racionalizál, amikor csapdába pottyan, de ésszerű következtetéseivel felsül. Alyssa okosan szól, amikor hallgatnia kellene, bátran cselekszik a béna döbbenet pillanataiban, és meghökkentően erős az elgyengülés idején, kiszámíthatatlanságával feledteti szentimentális rohamait. Banky sápadtan hátrál előlük, a rendező megformálta Bob pedig vigasztaló példabeszédekkel segíti hőseit. Valószerűen tarkának hat e sivár, motiválatlan, életszagot nélkülöző világ. Ismerősként tekintünk a fata morganára, mintha több lenne merő káprázatnál, mintha tere s dimenziói volnának, s csak akkor eszmélünk, amikor a mese ritkás szövetén átsötétlik az űr, és sehol sem leljük a foltozó bűvészt, aki elhitetné velünk, hogy csakugyan érdemes odaképzelnünk valamit, mert többet tanulunk általa, mint amennyit addig tudunk. A Chasing Amy sajnos csak egy újszülött szenzációja, az idősebbeknek már kevesebb izgalmat tartogat, amit ékesen bizonyít, hogy legalább hat díjra jelölték Amerikában.

Ben Affleck és Jason Lee
Ben Affleck és Jason Lee

35 KByte
Ben Affleck
Ben Affleck

28 KByte
Ben Affleck és Joey Lauren Adams
Ben Affleck és
Joey Lauren Adams

44 KByte

Tartalom Filmek Arcok Gondolatok Kopia Kopia Szemle Mozgokeptar Hirek Levelek Index Filmek Arcok Gondolatok Kopia Oktatas Szemle Mozgokeptar Hirek Levelek