75 KByte |
Vajon miként vélekedett volna
45 esztendős korában a rendező, ha valamilyen csoda folytán
megnézheti e filmet? Az Aranypálmával frissen kitűntetett
művész alighanem már a nyitó főcím láttán elámul.
Tökéletes technika, a kamera varázsos könnyedséggel mozog
és pontosak, gyorsak a vágások. Ha ilyen eszközökkel bír a
MASH forgatása közben! Talán irigykedik is bűvész utódára,
művét viszont kevésre becsüli. A merev, unalmas és hazug
konvenciók kifigurázójaként mihez kezdhetne ezzel a
felettébb illedelmes és ugyancsak szokványos kommersszel? A
kereskedelmi televíziók csatornáin naponta tucatjával
bukkanunk a Démoni csapdához hasonló bűnügyi filmekre, vagy
amint újabban emlegetni szokás: "sötét, kemény, vicces és
szuper-szexi thrillerekre". Effélék gyártásához semmi
szükség olyan ambícióra, mint ami Robert Altmant feszítette
hajdan. Fontosabb a jó producer, és a kellő háttér
biztosítása. Mi tagadás, a film iménti részletes
jellemzéséből csupán a nyitó jelzőt vehetjük komolyan. A
sötétség uralkodik rajta, méghozzá annak XVIII. századi
értelmében, vagyis ama mélyen lappangó félelmek és vágyak,
melyek az emberi szellem világossága elől sietve retirálnak
mindannyiszor. Gerjesztésükkel basáskodnék közönségén e
mozi is. Mark Isham kísérőzenéje például brutális
közvetlenséggel alkalmazott szélsőséges hanghatásai révén
sokkol. Agresszíven irányítja érzéseinket, és a
legcsekélyebb választási esélyt sem hagyja meg nekünk. Nem
válogathatunk szabadon a háttérben megbúvó képi elemek
között, nem leshetjük a mellékalakokat független, kritikus
szemmel. Bulldózer-effektusokkal ront nekünk és kegyetlenül
megtöri ellenállásunkat. Kíméletlenül maga alá gyűr,
durván leigáz. De mi szükség a szigorúan összehangolt képi
és hangi ritmus efféle zsarnokoskodására?
A látvány elemei sokat veszítettek szadista nyíltságukból, amióta kampány bontakozott ki az erőszakos film megszelídítésére. Többé nem engedhetik bokáig vérben tocsogni színészeiket a derék producerek, és a prűd amerikai társadalom vádjait is elhárítanák azzal, hogy kerülik a pornografikus jeleneteket. Viszonylag keveset mutathatnak meg tehát, pedig a korábban elért hatásról sem szívesen mondanak le. Továbbra is kurta pórázon tartanák közönségüket. Hogy miért kell vezényszóra félnünk, rettegnünk és megkönnyebbülnünk? Amennyiben a műszerekkel regisztrált szemmozgás, a folyamatosan követett vérnyomás-ingadozás "objektív mutatói" lanyhuló érdeklődésről tanúskodnak, csökkenhet a bevétel. Sietve átalakítják a gyártási szisztémát ezért, amíg korábban a történet bizarrsága, a színészek teste, valamint a sminkesek és kellékesek leleménye tartott sakkban, most a vágóra és a hangmesterekre hárul e feladat. Kellő ütemezéssel, illetve a fény- és hangerő tág határok közötti hullámzásával semlegesítik tiltakozó tudatunkat, és korbácsolhatják fel lomha ösztöneinket. Végül is ezért ülünk moziba, vagy nem? A szorongás, a félelem, sőt a rettegés is lehet emberi, a lélek mélyének szüntelen bolygatása viszont fölös, haszontalan és bestialitásunkat növeli. Amíg a film sikerét csupán pénzügyi hasznán mérik, egyetlen producer sem érdekelt e határvonal tisztázásában. Iparszerű termékeik sorozatgyártmányok, nélkülözik az egyéni kvalitás jeleit. Eltérés legföljebb az alkalmazott technikában, tudásban, illetve készítői gondosságban mutatkozik. Noha művészi késztetéssel nem hivalkodhat a Démoni csapda sem, feltűnő hiányosságoktól, kellemetlen döccenőktől azért megóvja Robert Altman szakismerete. Olajozottan, simán gördül szokott útján a bűnügyi történet, pedig szerzője, John Grisham minden bizonnyal otthonosabban mozog a jogi pályán mint az irodalom berkeiben. Primitív western-sémát variál: hőse magányosan száll szembe a gonosszal. Egy napjainkban játszódó történetnél nem csekély dramaturgiai ügyességet követel az ilyesféle fölállás, mivel a szerencsétlen áldozat - kivált ha felső középosztálybeli, ráadásul ügyvéd - ugyancsak belegabalyodhatott már az intézményrendszerek hálójába, s nehezen hihető, hogy élet-halál harcában külső segítségre nem számíthat. Leválasztását a rendőrségről, elhatárolását kollégáitól már az első dialógusok megkezdik, és az ismételt, nyomatékos magyarázkodás rátelepül a történetre. Homályba borítja az eredeti indítékokat, és erőszakkal magára vonja figyelmünket. A ványadt és unalmig ismert sztori helyett azt lessük, milyen fondorlatokkal penderítik ki kényelmes fészkéből Rick Magruder urat, és mivel kényszerítik az elkényeztetett, gazdag jogtudóst forgópisztolyos ámokfutásra az éjszakai erdőn. E bágyadt, másodlagos dramaturgiai izgalmak nem kavarnak föl mélyen, és ébrenlétünk őrzéséhez csakugyan elkél néhány durva effektus. A filmbéli Savannah szűkös világának figurái sablonosak, legföljebb történeti összevetésben érdemes töprengeni róluk. Miként züllenek vajon a Koreát vagy Vietnamot megjárt, és e társadalomtól végképp elidegenedett idős férfiak félelmetes "zsákos emberré"? Csakugyan szörnyetegeknek látja-e őket teremtőjük, vagy a rendezőhöz hasonlóan maga is rezignáltan, némi rokonszenvvel pillant az egykori hadfiakra? Robert Duvall, a lánya által előbb elmegyógyintézeti kezelésre, majd halálra ítélt Dixon Doss alakítója erőteljes színészegyéniség. Árnyékában szinte eltűnik az ünnepelt sztár, Kenneth Branagh - minden idők egyik legerőszakosabb és legtehetségtelenebb csepűrágója. Nehéz higgadtan minősíteni, amit művel. Igaz, egyebet sem csinál mint hogy időről-időre rémisztően meregeti szemét. Partnernője, a démoni Mallory Dosst vászonra izzadó Embeth Davidtz sem remekel. Szürke, jelentéktelen figurájával képtelen elhitetni, hogy bolondulnak érte a férfiak. Nemcsak a kisugárzása hiányzik, bájai sem predesztinálják a vamp szerepére. Robert Downey Jr. annál feltűnőbb, a nőcsábász alkoholista magándetektív megformálója remekül karikírozza az utóbbi évtizedek hollywoodi szívtipróit. Aki paródiát lát e filmben, bízvást hivatkozhat rá. A kínai Changwei Gut viszont jobban foglalkoztatják a bravúrok, mint a műfajelmélet és história. Szemérmesen félrehúzódik az ágyjeleneteknél (egy gyermekfilmben több mezítelenséget láttunk harminc esztendeje, mint ebben az állítólag erotikus moziban), annál virgoncabb a sötét utcákon és a vész cibálta fák között. A bűntény motívumai közül a hurrikán foglalkoztatja leginkább a rendezőt. Derekasan megdolgoztatja szélgépeit, kinyitja a csapokat, ömlik is a műeső, lassan már a hős legújabb típusú Mercedes sportkocsijának nagy teljesítményű ablaktörlői sem győzik a lapátolást. Vihar tombol kívül-belül - mily' eredeti ötlet! Altman vélhetően túljutott azon, hogy piruljon érte. Gyermeki örömmel babrálgat a reflexekkel, játszik a fenyegető televíziós időjárás-jelentésekkel, s ha úgy kívánja a forgatókönyv, még egy Querelles stúdió-katasztrófától sem riad vissza. Olyan kotróhajó díszletet épített, ami a végső leszámolás csúcsán komédiába fordítja a cselekményt. Tréfának ez kevés, de ha a mostanság divatozó túllihegést parodizálja, egy bágyadt mosolyt kiérdemel vele. Ám a rászedett, majd gyilkosságba hajszolt jogi szakember fölhabosított története még ennyire sem késztet. Legföljebb enmagán szánakozhatik a néző, aljas indokból csapdába csaltak és rosszabbik énjét csiklandják majd' két órán át némi aprópénz reményében. |
70 KByte |