Sneé Péter

A siker díja

Tímár Péter: Csinibaba

159 KByte Ahogy Tímár Péter filmjei általában, felemás érzéseket ébreszt a 28. Magyar filmszemlén megosztott fõdíjban részesült Csinibaba is: megkapó szatíra lehetne és mégsem az. Majdnem sikerült híven megidéznie egy korszakot, dicstelen közelmúltunk, a hatvanas évek szocialista táborának világát, és majdnem közelébe jutott akkori magunknak, a szigorúan õrzött és reménytelenül elvágyódó ifjúságnak, ám egy kevés mindig hiányzik ahhoz, hogy kiemelkedjék az idõ sodrából és felejthetetlen élményé váljon. Hiába Cseh Tamás emlékezetes belépõje, hiába Nagy Natália észbontó gügyögése, kielégítõ magyarázatra nem lelünk, csupa megválaszolatlan kérdés kínoz. Az elsõ már vetítés közben megkörnyékezi a nézõk aggodalmasabbikát: bírják-e végig szuflával az alkotók? A gegekbõl épülõ szatirikus mûvek nagyfogyasztók ugyanis, valósággal zabálják az ötleteket, s ha egyetlen pillanatra kihagy az ihlet, menten leül a film, esik a feszültség. Levegõvételre csak akkor gondolhatnak a szerzõk, ha ügyes dramaturgiával meggyõzik a nézõket, hogy nekik is jár egy kis pihenés, vagyis pergõbb jelenetek mellé érzelmes lassúakat sorolnak be, pontosan kiszámítva valamennyi beállításuk várható hatását, következményeit.
A Csinibaba akkora lendülettel kezd és annyi ötletet halmoz, amennyi tíz komédiára elegendõ volna, késõbb viszont lassul a ritmusa - talán nem is a lelemények fogytán, mint inkább ismétlõdései révén. Egymás hatását oltják ki a stopptrükkök, a hangeffektusok és minél tovább nézzük, annál indokolatlanabb a film hosszúsága. Jó néhány klip láttán feszenghetünk is: vajon miként kerülhettek olyan bravúrdarabok mellé, mint például a Kicsit szomorkás a hangulatom máma? Bántó a színvonal egyenetlensége, még azonos nívójú megoldások esetén is fesztültségesésrõl panaszkodnánk, hát még olyan vegyes kínálat kapcsán, mint amivel a második részben találkozhatunk. A forgalmazás bizonyos idõhatárok közé szorítja a mûvet persze, mozijaink ragaszkodnak a másfél óra körüli terjedelemhez, kérdés azonban: megéri-e engedni nyomásuknak?
A másik gond ugyancsak vetítés közben jelentkezik, kínos ízlésficamok riogatnak. Meglehetõsen tág a camp tere ugyan, és a megítélés szigorán sokat enyhít szerepeltetése, ám csak akkor, ha kategóriáján belüli giccsre vonatkozik. Amennyiben máshová húz, legföljebb kurta jelzés lehet, és kizökkenti kerékvágásából a filmet, melynek groteszk báját éppen kísérteties korhûsége adja. Ahol minden olyan az utolsó csikkig, mint groteszk kamaszkorunkban, a nõimitátorok felléptetése legalábbis bizarr. Az ÁVO-tól leszerelt tömbbizalmi mûbõrkalapja, a rendõrnõ lapos fekete zseblámpája mellett pedig egyszerûen nincs helye az ilyesféle anakronizmusoknak.
A harmadik probléma utólagos: amint elcsitul a nevetés hulláma, s az utcára lépve lefonnyad arcunkról a maradék mosoly, spongyaként szívjuk magunkba a kinti keserûséget és nyomban azt firtatjuk, vajon miért kacarásztunk csupán, miért nem rendített meg ifjúságunk visszatértének látványa? Tímár Péter makacsul állítja, nem érdekli a politika, s pamflet-készítés helyett szórakoztatás volt a célja, amivel nyilván a pillanat kényszere elõl menekedne, ám lehetséges-e dühös indulatok vagy méltatlankodás nélkül tekinteni vissza azokra az évekre és panasz- valamint zavartalan jókedvvel idézni élõsködõinek alakját? Gálvölgyi János Simon bá'ja tanúsítja, hogy nem, akkor pedig jellegzetes figuráinak felélesztésén túl még valamire szükség volna a valódi légkör érzékeltetéséhez: elénk kellene varázsolni az uralkodó hatalmi mechanizmust is, noha abban még egy bûvész sem talál kedveset, szórakoztatót.
A vígjáték itt saját mûfaji határaiba ütközik, és vagy átlépünk a korlátain, vagy belátjuk helyzetünk alkalmatlanságát a felszabadító nevetésre. Tobzódó kabarétréfák közepette szégyenlõsen húzódik meg és szinte súlytalan a csattanó: amikor a Ki mit tud?-dal nyugati utazásra készülõ hõseink ráeszmélnek, hogy megint becsapták õket, a vetélkedõ gyõzteseit már a döntõ elõtt kijelölték. Mintha csak egy mai pályázat történetét kísérnénk figyelemmel, ám e lappangó tragédia igazi kibontásához valahogy nincs elég kurázsi. A fájdalom és a félelem sötétjével nem ellentételezõdik a vakító nevetés, így a film minden hatáseleme kissé lehetõségei alatt szerepel, és együttesük sem emelkedik egy mulatságos, könnyen fogyasztható produkció nívója fölé, jóllehet alapfilmjeink egyike lehetne. Amit Gazdag Gyula elmondott a Sípoló macskakõvel hatvanas éveink zárásáról, azt a Csinibaba is elõadhatta volna a korszak elejérõl.

87 KByte

103 KByte

93 KByte

159 KByte	Ahogy Tímár Péter filmjei általában, felemás érzéseket ébreszt a 28. Magyar filmszemlén megosztott fõdíjban részesült Csinibaba is: megkapó szatíra lehetne és mégsem az. Majdnem sikerült híven megidéznie egy korszakot, dicstelen közelmúltunk, a hatvanas évek szocialista táborának világát, és majdnem közelébe jutott akkori magunknak, a szigorúan õrzött és reménytelenül elvágyódó ifjúságnak, ám egy kevés mindig hiányzik ahhoz, hogy kiemelkedjék az idõ sodrából és felejthetetlen élményé váljon. Hiába Cseh Tamás emlékezetes belépõje, hiába Nagy Natália észbontó gügyögése, kielégítõ magyarázatra nem lelünk, csupa megválaszolatlan kérdés kínoz. Az elsõ már vetítés közben megkörnyékezi a nézõk aggodalmasabbikát: bírják-e végig szuflával az alkotók? A gegekbõl épülõ szatirikus mûvek nagyfogyasztók ugyanis, valósággal zabálják az ötleteket, s ha egyetlen pillanatra kihagy az ihlet, menten leül a film, esik a feszültség. Levegõvételre csak akkor gondolhatnak a szerzõk, ha ügyes dramaturgiával meggyõzik a nézõket, hogy nekik is jár egy kis pihenés, vagyis pergõbb jelenetek mellé érzelmes lassúakat sorolnak be, pontosan kiszámítva valamennyi beállításuk várható hatását, következményeit. A Csinibaba akkora lendülettel kezd és annyi ötletet halmoz, amennyi tíz komédiára elegendõ volna, késõbb viszont lassul a ritmusa - talán nem is a lelemények fogytán, mint inkább ismétlõdései révén. Egymás hatását oltják ki a stopptrükkök, a hangeffektusok és minél tovább nézzük, annál indokolatlanabb a film hosszúsága. Jó néhány klip láttán feszenghetünk is: vajon miként kerülhettek olyan bravúrdarabok mellé, mint például a Kicsit szomorkás a hangulatom máma? Bántó a színvonal egyenetlensége, még azonos nívójú megoldások esetén is fesztültségesésrõl panaszkodnánk, hát még olyan vegyes kínálat kapcsán, mint amivel a második részben találkozhatunk. A forgalmazás bizonyos idõhatárok közé szorítja a mûvet persze, mozijaink ragaszkodnak a másfél óra körüli terjedelemhez, kérdés azonban: megéri-e engedni nyomásuknak? A másik gond ugyancsak vetítés közben jelentkezik, kínos ízlésficamok riogatnak. Meglehetõsen tág a camp tere ugyan, és a megítélés szigorán sokat enyhít szerepeltetése, ám csak akkor, ha kategóriáján belüli giccsre vonatkozik. Amennyiben máshová húz, legföljebb kurta jelzés lehet, és kizökkenti kerékvágásából a filmet, melynek groteszk báját éppen kísérteties korhûsége adja. Ahol minden olyan az utolsó csikkig, mint groteszk kamaszkorunkban, a nõimitátorok felléptetése legalábbis bizarr. Az ÁVO-tól leszerelt tömbbizalmi mûbõrkalapja, a rendõrnõ lapos fekete zseblámpája mellett pedig egyszerûen nincs helye az ilyesféle anakronizmusoknak. A harmadik probléma utólagos: amint elcsitul a nevetés hulláma, s az utcára lépve lefonnyad arcunkról a maradék mosoly, spongyaként szívjuk magunkba a kinti keserûséget és nyomban azt firtatjuk, vajon miért kacarásztunk csupán, miért nem rendített meg ifjúságunk visszatértének látványa? Tímár Péter makacsul állítja, nem érdekli a politika, s pamflet-készítés helyett szórakoztatás volt a célja, amivel nyilván a pillanat kényszere elõl menekedne, ám lehetséges-e dühös indulatok vagy méltatlankodás nélkül tekinteni vissza azokra az évekre és panasz- valamint zavartalan jókedvvel idézni élõsködõinek alakját? Gálvölgyi János Simon bá'ja tanúsítja, hogy nem, akkor pedig jellegzetes figuráinak felélesztésén túl még valamire szükség volna a valódi légkör érzékeltetéséhez: elénk kellene varázsolni az uralkodó hatalmi mechanizmust is, noha abban még egy bûvész sem talál kedveset, szórakoztatót. A vígjáték itt saját mûfaji határaiba ütközik, és vagy átlépünk a korlátain, vagy belátjuk helyzetünk alkalmatlanságát a felszabadító nevetésre. Tobzódó kabarétréfák közepette szégyenlõsen húzódik meg és szinte súlytalan a csattanó: amikor a Ki mit tud?-dal nyugati utazásra készülõ hõseink ráeszmélnek, hogy megint becsapták õket, a vetélkedõ gyõzteseit már a döntõ elõtt kijelölték. Mintha csak egy mai pályázat történetét kísérnénk figyelemmel, ám e lappangó tragédia igazi kibontásához valahogy nincs elég kurázsi. A fájdalom és a félelem sötétjével nem ellentételezõdik a vakító nevetés, így a film minden hatáseleme kissé lehetõségei alatt szerepel, és együttesük sem emelkedik egy mulatságos, könnyen fogyasztható produkció nívója fölé, jóllehet alapfilmjeink egyike lehetne. Amit Gazdag Gyula elmondott a Sípoló macskakõvel hatvanas éveink zárásáról, azt a Csinibaba is elõadhatta volna a korszak elejérõl.
87 KByte
103 KByte
93 KByte