SkultéTitán

IRAtlanul

Jim Sheridan: A bunyós (The Boxer)


42 KByte

Az egyik frakció ütközik a másik frakcióval, miközben a középen álló megkapja a neki járó gyomrosokat és csupán annak jó, aki nézi, illetve már annak sem. Szorít a szorító, mindenki szenved. Ha nem folyik vér, a lélek akkor is kész minden pillanatban megsemmisülni, ha megsorozzák. A nyomás állandó, akár a keszonban és - bár hihetetlen - a kötelek és kötelékek között még ez is fokozható. Pedig milyen egyszerű és milyen hétköznapi. Akár egy pofon.

Írországban vagyunk, Belfastban. Csak most tűnik fel igazán, hogy semmi különbség. Mint Szarajevó. Embereket látok a romok között élet és színvonal nélkül, pusztán büszkeségből túlélni. Pszichodráma folydogál. Individualista, egyéni harcmodorú páncélos és mozgó sündisznóállás mindenki egyenként, de csak szigorúan külön-külön. Az egyedek apró forgácsokat keresgélnek az élethez, abból próbálnak építkezni. A város - ahol a lehullott, lefaragott forgácsok az építőkövek - nem nyugszik. Fortyog, de nem forr ki belőle semmi. Ütni vagy hárítani. Ez a probléma pörög ott, ahol teremtés nem folyik, csak helyreállítás. Pedig a Teremtőn van a hangsúly illetve annak aspektusán. Ebben az esetben nézhetjük pro, és akkor protestáns vagy nézhetjük kontra, és akkor keresztet vetünk. A probléma azonban már régen nem ez, mert a hosszúra nyúlt mérkőzés megosztja a táborokat, belső feszültségeket szít és az idő kényszere létrehozza a csapaton belüli alternatívákat. Ki parancsol? Minek, kinek és miért ? Ez itt a kérdés, amit mi csak az egyik fél részéről, egy szűk sarokból látunk. A szorítónak ez a szeglete a katolikusoké.

A "K" közép követelődzik meccs közben. Valaki szerint kesztyűt kell húzni a mérkőzéshez, méghozzá jó véreset. A tábor másik fele - és az nem a Greenpeace - a kesztyűk levételéért és a mérkőzés lefújásáért őrjöng. Már csak egy mártír gladiátor hiányzik az arénából. Egy jó hideg, kőkemény, kitartó és tökös proletár. És akkor jön Danny (Daniel Day-Lewis) a börtönből. Olyan tisztán, akár a patyolat, mivel már 14 éve kivonták a forgalomból. Jelleme jellem a javából. Még egykori edzőjét is megismeri és nem vágja pofán, amikor az egy átmeneti szálláson - tökrészegen - szemtelen pacifizmusát dörgöli a volt IRA tag börtönviselt orra alá. A bokszoló tisztelettudó, komoly fiatalember. Sőt, teázni is meghívja az öreget, hiszen hozzászokott a szenvedésekhez, amit az édes szabadságot megkeserítő katolikus hagyományok tetéznek majd. Danny azonban még nem tudja - és mi sem természetesebb az isten teremtette ösztönnél -, mert hagyja magát belehabarodni régi szerelmébe Maggie-be (Emily Watson). Ekkor érkezik meg a szorítóba. Cseberből vederbe; a börtön elviselhetetlen nyugalmából két idegesen szemben álló fél közé, ahol íratlanok a szabályok és ahol nem a jobb vagy a bal kéz, hanem ahol a sintax vagy a plasztik robban agyba, szembe, gyomorszájba.

Az ellenfelek tehát mind a ketten ugyan azon az oldalon harcolnak - gyilkolás előtt keresztet vetnek -, de míg az egyik már békülne, addig a másik akár a békegalambot is levadászná, csak most már az sem fontos, hogy minek az érdekében. A honfitársak nem a honfitársakért, hanem fogalmakért: békéért, háborúért azaz a hatalomért vívnak egymással, akár a keresztapák. (Megosztódtak és leuralódtak a fondorlatos protestáns időhúzásnak köszönhetően.) A protestáns ellenség eszközzé vált, homokzsákká, amit megütve a csapattársat lehet orrba gyűrni tökéletes alibivel, minél hevesebben tiltakozva a felmerülő gyanú ellen. A bajtársak taktikusokká váltak, és a taktika érzéketlen, önmagáért való és senkit sem kímél. Az erjedés elkerülhetetlen. Kiváltó oka maga a lelkiismeret, ami önmagában véve nem baj, ha van, de ha egy közösség felügyeli az egyénét, akkor az bizalmatlanság, ami rettegést szül és szinte újrateremti az inkvizíciót. A terror önterrorrá válik. Ezt a homokzsákot kell Dannynak szétvernie, ráadásul nyíltszínen, ökomenikus keretek között, hogy az ír öntudat ismét magára találjon. Azonban a háború hívei kihasználják a sport keltette indulatokat, hogy egy közös ellenség elleni összefogásban - aminek első áldozata egy brit rendőr - kovácsolják össze az íreket, de kizárólag csak öncélúan, Mars kedvéért. Az indulatok és a tüzek fellángolnak. A pofonözön először az ír egység jelképét, az edzőtermet zúzza porrá, aztán a kijózanodott bokszedző megrendült életét temeti maga alá. Utoljára a harcos trónkövetelő ír kisfőnök (félnehézsúly) által felkorbácsolt harag a védtelen és ártatlan emberi lét ellen fordul: a szerelmeseket fenyegeti, a puszta túlélés szimbólumát. Azonban ezt már a szinte nyugdíjba kényszerített öreg IRA nehézsúlyú, a legfajsúlyosabb (a lány apja) sem nézheti tétlenül. Néhány tétova védekező mozdulat után támadásba lendül, és egy meglepő testcsel után csak egyszer sóz oda, de akkor akkorát, hogy a félnehézsúlyúnak fütyülve száll el az agya. És ezzel együtt talán egy korszak is kirepül a divatból, az IRA erőszak-kora. Látszólag. Ezt a fiatalok is tudják, hiszen a film legvégén elmenekülnek abból az országból, abból a városból, abból a hagyományból ami az életüket jelentette; pusztán a szabadság miatt.

Kiáltvány. Az ír filmek többnyire erről szólnak. Egy nemzet harcol a lelkiismeretével és az angolokkal, miközben a döntést a mozi közönségére bízza. (Világ nézői egyesüljetek!) De nekem mint nézőnek, aki egy művet vártam, sajnos rá kellett döbbennem, a film általános érvényű értékei ellenére ez sem más, csupán politika. Vagy inkább a politika elviselhetetlen ólomsúlyával szembeszegülő anarchista szabadságvágy kinyilatkoztatása?


72 KByte

67 KByte

Tartalom Filmek Arcok Gondolatok Kopia Kopia Szemle Mozgokeptar Hirek Levelek Index Filmek Arcok Gondolatok Kopia Oktatas Szemle Mozgokeptar Hirek Levelek