 59 KByte |
Különösebb derûlátással aligha vádolható Otar Joszeliani. Század-, sõt, ezredvégi filmjeibõl nehezen elviselhetõ, kaotikus világ képe bontakozik ki. Árnyékos vonásait azonban nem nyeli el a tompa sötét, a grúz-francia rendezõ kedélye ugyanis töretlen. Üde gúnyját, szatirikus hajlandóságát a reménytelen helyzetekben is õrzi. Fekete humora ritka kincs, sokan irigylik, és - hasztalan - majmolják. Tágas szemlélet, történetfilozófiai háttér nélkül erõfeszítésük meddõ marad. Joszeliani egyike ama tanúként ittragadt utolsó nagy alkotónak, akikben még eleven a világ teljessége iránti igény, és nemcsak vágyakoznak utána, hanem engedik, hogy gondolkodásuk átitatódjon vele.
A Brigantik sikerületlen darab - híven jelenti ezt a Velencei Fesztivál Nagydíja -, terjedelmes és gyakran elmélázó, gyöngéi ellenére azonban mégsem érdektelen (ami kevés mai produkcióról mondható el). Fõ vonzereje, hogy nem éri be a "rettentõ valóság kendõzetlen bemutatásával" vagy kimódolt történetecskék gyártásával, s az ironikusnak szánt, mérhetetlenül unalmas fecsegéssel sem, hanem megmozgatja berozsdált agyunkat. E filmjében a kibírhatatlan, a megszokhatatlan erõszakot kutatja, látványa helyett inkább az okaira kíváncsi. Széles tapasztalati körének, valamint a nemzetközi koprodukciónak hála, centrum-periféria viszonylatban vizsgálja a kérdést, mintha csak a Római Birodalom romjain forgatna a túlélõkrõl és a barbárokról, tetszése szerint váltogatva helyszíneit az elveszett Pannónia, valamint a fényeit õrzõ elegáns ostiai villák között. |
 56 KByte |
Helyismerete, valamint biztos szemlélete ellenére munkája egyenetlen. Több alkotáshoz elegendõ témát és mondandót halmozott föl, s a roppant teher viseléséhez túlságosan bonyolult szerkezetet eszelt ki. Keretes elbeszélést választott, ahol - film a filmben - elõrevetül a megjósolt, kikerülhetetlen vég. Az epizódok összetartozását szereplõgárdájuk azonosságával demonstrálja, ami jócskán próbára teszi a nézõ figyelmét és nemegyszer türelmét is. Egyes fejezetei közelítési módban, stílusban és minõségben jócskán elütnek. Még ha ez a publicisztikus ihletésû, ám annál tanulságosabb jelenetsor emlékeztet leginkább a rendezõ nagy korszakára, amelyik a polgárháború sújtotta szovjet utódállamok valamelyikében játszódik. Amióta az elsõ tudósításokat közreadták Grúziából, Örményországból, Csecsenföldrõl, majd Boszniából és Albániából, a konszolidált nyugat-európai, illetve amerikai nézõ váltig töprenghet: miként lehet igy élni? Azt hiszi talán, a háború jön és megy, akár egy tornádó, s a rendkívüli próbatétel zaklatott órái után a túlélõ békén süppedhet karosszékébe, hogy aprósüteményt majszolgatva tovább bámulja a televízió mûsorát. De hónapokat, éveket tölteni a káoszban úgy, hogy tudjuk, bármikor áldozatul eshetünk egy orvlövész golyójának, ép ésszel fölfoghatatlan. Félig lerombolt házak között állni vízért, kenyérért, vodkáért, barátkozni és szeretni, s úgy indulni a harcba, akár a napi munkába - ezzel egy civilizált társadalom nem tud mihez kezdeni. Borzongva lesi csupán a harcoló vadakat, jóllehet nem gyilkos idegenek, legföljebb szerencsétlenek.
A Brigantik hõse, kit a markáns arcú Amiran Amiranasvili alakít bölcs mértékletességgel, alkoholmámorba menekül, mivel csak a természetes életforma látszatának segítségével fogadhatja el a polgárháború tébolyát. S miközben ládákon szundikál, és várja a csodát, álmában visszatér õsei közé. A múlt Paradzsanovosan dekoratív, artisztikus világa érvel és bizonyít: véresen kell végzõdnie a történetnek, ahol az erõszak kultusza õsi és töretlen. Nem a sors vett kedvezõtlen fordulatot tehát, hanem a végzet teljesült be annak rendje és módja szerint. Ilyesmitõl a történelmi körülményekben rejlõ véletlen, illetve a mûveltség óvta meg a Nyugatot. Kedvezõ helyzetének eredendõ bensõ oka nincs, valamikor egyformán gazdag és kiteljesült volt mindkét kultúra.
A hol pantomimre, hol népszínmûre emlékeztetõ álom szomorújátékká változik, mihelyt a válogatott kínzások látványa a rettegett GPU-t idézi hõsünk emlékezetébe. Joszeliani hosszadalmas jelenetekben taglalja a sztálinizmus természetrajzát. Bármennyire soknak tûnjék ez, tempóját a témához igazítja, végtére is nem lehet a gyilkos mechanizmus bemutatását kurtára fogni, ha annak egyik fõ eleme éppen a kíméletlen lassúság. Ahogy a kincseiket mákonyos italra cserélõ mezítlábas hõsökrõl, úgy a zsebtolvajokból népbiztossá avanzsáló gazemberekrõl is mindent tud Joszeliani. Ám a szatirikus ábrázolás és a sûrû poentírozás ellenére leül a film, mivel választott mûformája, a tanmese érdektelen. A didaxis unalmát késõbb játékos-poétikus ellentétezés oldaná: a háború áldozatait és vámszedõit az ukrán légitársaság gépe Párizsba repíti, hogy ott ismerkedjenek a nyugodalmas, civilizált élettel. Csakhogy szörnyû tapasztalataik birtokában egyikük sem találja a helyét. Amit eladdig oly hathatósan cáfolt a rendezõ, most maga állítja: teremtményein minduntalan kiütközik az idegenség. Élvhajhász, visszataszító parvenük lesznek a maffiavezérekbõl, és joggal rémüldözik tõlük a helybéli újságolvasó közönség. Míg A Hold kegyeltjeiben fölbukkanó bizarr alakok a társadalomtól váltak le, és belülrõl fordultak szembe vele, a Brigantik figuráinak semmi közük hozzá, hiába számítunk tehát a korábbi finom iróniára és bõven áradó humorra. Száraz, kissé unalmas elõadásból részelhetünk csupán. A grúzoknak híre-pora sem marad: clochard-okká züllött csavargóit elnyeli Európa szíve, az újgazdagokkal pedig saját eszmélkedõ utódaik végeznek. A periféria lassanként kiürül, értékei a központba áramlanak anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékû befolyást gyakorolnák arra. Kultúrák és emberek mennek veszendõbe, a világ elszürkül.
Bár nem jó film a Brigantik, érdemes végigülnünk, hogy pontosabban ítélhessük meg a saját helyzetünket és kilátásainkat.
