Zdenko Vrdlovec

Szemléletváltás a nyolcvanas évek szlovén filmjeiben

Igor Sterk: Expressz, expressz (1996)
Igor Sterk:
Expressz, expressz (1996)

74 KByte

Csak most, mikor már unalmas a posztmodernizmus állandó emlegetése, érzékelhető világosan, hogy Karpo Godina A Medúza tutaja című alkotása az első és valószínűleg mindmáig az egyetlen szlovén posztmodern film Ha másért nem is, hát utalásos technikája, olykor a paródiáig fokozódó stilizáltsága miatt: ez maradt a posztmodern guruja, Frederic Jameson szerint a “kultúra termelői számára a modernista ideológia kimerülése után”. Már csak arra voltak képesek, hogy “halott formákat imitáljanak, hogy szabadon garázdálkodjanak az összes múltbéli stílussal”, hiszen hozzánk hasonlóan egy olyan világban éltek, “amely arra lett kárhoztatva, hogy kommersz figurákban és bálványképekben keresse a felfoghatatlan történelmet”. És A Medúza tutaja egy minden ízében modernista, avantgardista időszakot idéz fel (a szerb zenitizmus korszakát) olyan utalásokra építve, amelyek az irodalmi szövegeken túl festményeket, fényképeket, újságkivágásokat tartalmaznak, a zenitista művészek performanszai válnak sokszor láthatóvá, máskor csak beszélnek róluk, illuzionista technikák jelennek meg (például a mozgóképes album), de idézet lesz a divat, az egykori filmtechnika, s végül maga a természet is (a vajdasági tájak).

Ez a fajta reprodukciós játék egy történelmi kor meghatározó tárgyaival, értékeivel nem a húszas évek szellemének feltámasztására ösztönöz, inkább csak egy képzeletbeli avantgárd múzeumba invitál. Ugyanakkor a jelenre reflektál, és sok mindent felvillant a jövőből. Legalábbis a szlovén filmesek (különösen a fiatalok) jövőjéből, akik döntően a kommersz filmgyártás mellett kötelezték el magukat. A Medúza tutaja az avantgárd elhalásának ábrázolásával világosan utal a posztmodern születésére, amely ugyanúgy bálványozza a szórakoztatóipart, mint a múlt művészeti irányzatait. De mi történik, mikor a stilizálás tárgya maga is stilizáció? Karpo Godina életműve ebben az irányban folytatódik...

Létezik persze olyan művészet is, amely kizárólag önnön természetével, tisztán esztétikai problémákkal foglalkozik. Ez érdekli Filip Robar-Dorin Szélfogójának diákjait is, akik teljes önfeledtséggel keresik a művészet lényegét. Egyesek az eroticizmusban vélik felfedezni, és mintha a film is rokonszenvezne ezzel a megközelítéssel, mindenesetre tisztelgése Novo Mesto avantgárd mozgalma előtt nyilván nem véletlen. Ezzel együtt a formailag tökéletesen megoldott Szélfogó nem avantgardista film, inkább metaforikusan nosztalgikus idézése az avantgárdnak, azaz a hiányára kívánja felhívni a figyelmet a film területén, ami több rendezőt is nyugtalanít, például Karpo Godinát, Filip Robart és Franci Slakot.

Franci Slak Válságidőszakának improvizatív stílusa, ugyanakkor bressoni aszketicizmusa egy szeszélyes, apatikus, érzéketlenül passzív, őrült figurát jelenít meg, aki a valóság egyetlen “programjában” sem találja a helyét. Pedig szó sincs róla, hogy a valóság összeesküdött volna ellene, és ő sem neheztel a valóságra, mikor teljes tehetetlenségében abbahagyja tanulmányait. Semmi konfliktusuk sincs egymással, viszonyukat a teljes közöny jellemzi. Ez az antihős nem véletlenül bolyong egy homályos ablaktábla mögött, mintha valami láthatatlan fal lenne közte és a világ között, mintha csak néző lehetne, akire egyetlen kép sem hat, úgyhogy végül képek és szavak nélkül marad szemben egy fehéren villogó tévéképernyővel. A Válságidőszakban semmi sem történik, nincs benne se rendkívüli, se hétköznapi konfliktus, sikeres vagy sikertelen összeütközés a világgal, a film egy olyan egyénről szól, aki kikapcsolja magát, mert semmit sem talál az életben a nyolcvanas évek elején. De ezzel az érzésével is egyedül van...

Karpo Godina: A Medúza tutaja (1980)
Karpo Godina:
A Medúza tutaja (1980)

95 KByte

Tartalom Filmek Arcok Gondolatok Kopia Kopia Szemle Mozgokeptar Hirek Levelek Index Filmek Arcok Gondolatok Kopia Oktatas Szemle Mozgokeptar Hirek Levelek