A Medúza tutaja

Sajnos – vagy inkább szerencsére – még mindig nem tartunk ott, hogy egyszerűen a kultúrdiplomácia szintjén szervezzük szlovén filmes rendezvényeinket. Változatlanul olyan kiemelkedő alkotásokat ajánlunk nézőink figyelmébe, melyek egykor nem tudtak átjutni a jugoszláv-magyar határon.

A hatvanas évek irányzatteremtő ljubljanai remekeinek bemutatása után most a nyolcvanas évek meghatározó értékeit szeretnénk itthon is közkinccsé tenni. Sokkal nehezebben definiálható időszakról van szó, amikor a kultúra kezd légüres térbe kerülni, de ezt még vagy nem fogja fel, vagy “szabadságharcként” éli meg. Akárhogy is, ez nem az áramlatok kora, hanem a magányos egyéniségeké, akiket bizonyos reflexek miatt még jegyeznek, de lényegében már kevéssé figyelnek oda rájuk. Kár. Ma például világosan látható, hogy a szlovén filmesek legjobbjai az elsők között ragadták meg esztétikai szinten a posztmodern váltás szellemi-lélektani hátterét. Ennek fényében a kelet-közép-európai filmművészet “kötelező olvasmányaként” kínáljuk a mindig is zseniális operatőrből rendezővé érett Karpo Godina remekművét, A Medúza tutaját. Ritka, hogy két világfelfogás, adott esetben az avantgardista modernizmus és a konzervatív miszticizmus egymást gazdagítva feszüljön egymásnak egy ámulatba ejtően cizellált stilizáció harmonikus képi világában. Ez a film igazi elmélyült töprengésre késztet a létről, és a benne feldolgozott “anyag” gazdagsága miatt kultúrtörténeti interpretációként is felfogható.

Emlékezetes élményt ígérnek Flanci Slak művei is. őt a magányosság izgatja viharos és békés történelmi időszakok összefüggésében egyaránt. Bizonyára azért nem ismerjük idehaza, mert féltünk a filmjeitől, ugyanis valóban hátborzongatóan hitelesen közvetítik az egyedüllét életélményét. Ez nem blöff, nem póz, hanem valódi szenvedés.

Rokonszenves vonása a szlovéniai filmgyártásnak, hogy támogatja az atipikus, nehezen besorolható, kifejezetten egyéni jellegű törekvéseket. Ezt igazolja a filmnapokba beépülő Moveast-bemutató, az elsőfilmes Igor Šterk Expressz, expressz című munkája. Mintha már láttunk volna efféle hamvas “némafilmet”, pedig csak részben van szó a hatvanas évek amatőrfilmklubos játékainak stilizálásáról. Eltelt 30 év, és ennek az infantilizmusnak az a szomorú sajátossága, hogy lényegében kitűnően harmonizál a környező világgal.