Váró Kata Anna Ahol a film teret kap
A 2008-as Sundance Filmfesztiválról

140 KByte

Az idei fesztivál-kisfilm egy havas tájon kacskaringózó utat járt be, ahol mintegy térképként jelölte, hol is kap teret a film. Park City és a Sundance Filmfesztivál valóban fontos mérföldkő az amerikai függetlenfilmes térképen, immár huszonnegyedik esztendeje. A kilencvenes évek közepétől pedig az itt felfedezetteknek köszönhetően kitörölhetetlenül felírta magát a nemzetközi fesztiváltérképre is. A növekvő siker és népszerűség azonban óhatatlanul vonzza a bírálatokat is, amiből bizony jócskán kijutott az utóbbi években a fesztiválnak és szervezőinek is.

Talán a támadások miatt is van, hogy Robert Redford és Geoffrey Gilmore, a fesztivál művészeti vezetője most sem győzték eléggé hangsúlyozni, hogy a filmek kiválasztása során változatlanul ugyanazok a szempontok vezérlik őket, mint két évtizeddel ezelőtt. Szerintük a sztárok jelenléte is leginkább a függetlenfilmben rejlő lehetőségeknek köszönhető, mivel itt izgalmasabb, összetettebb karakterek megformálására nyílik lehetőségük. Akár így van, akár nem, idén nem volt hiány illusztris vendégekben. Park Citybe látogatott Robert DeNiro, Charlize Theron, Meg Ryan, Colin Farrell, Ben Kingsley, Alan Rickman, vagy Dennis Hopper. Isabella Rossellini és Kirsten Dunst ezúttal rövidfilmrendezőként mutatkoztak be, míg az egykori Batman, Michael Keaton rendezőként debütált a The Merry Gentlemen-nel, csakúgy, mint Stanley Tucci a Blind Date-tel, William H. Macy pedig a forgatókönyvírója és főszereplője is egyben a The Deal című Steven Schachter filmnek. A könnyűzene sztárjaiban sem volt hiány, elsősorban a híres rapperek 50 Cent, LL Cool Jr és Sean ?Diddy” Combs látogattak el Park City-be az idén és természetesen a partykirálynőkként számon tartott Hilton lányok sem hagyhatták ki az eseményt. A korántsem teljes sztárlista, a szponzorok és az egymást érő partik tükrében valóban van némi igazság abban, hogy bizony a fesztivál, mint esemény, eléggé eltávolodott eredeti célkitűzéseitől. Nemes szándék ide vagy oda, mindez némileg rányomja a bélyegét a filmekre is. Nem kétlem a szervezők gyakorta hangoztatott válogatási szempontjait, miszerint őket „továbbra is a kreativitás és az egyéni hangvétel érdekli”, mindez nyomokban fel is fedezhető a filmekben, ám idén valahogy az előző éveknél is több, láthatóan a nagyközönség meghódítására szánt produkció kapott helyet az összeállításban. Természetesen nem feltétlenül a fesztivál hibája, hogy egyre kevesebb, a szó eredeti értelmében vett független alkotást látni. Éppen ezért a Sundance számomra mindig is tanulságos, mert itt évről évre közvetlen közelből követhető nyomon, miként változik a függetlenfilm és késztet bennünket arra, hogy újragondoljuk annak meghatározását is.

A kezdetben korlátlan alkotói szabadságot, minimális költségvetést, amatőr szereplőket és leginkább baráti alapon verbuválódott stábokat mára legtöbb esetben felváltotta a profizmus, annak minden hozadékával, beleértve a sajtókampányokat és a PR-osok hadát, akik hosszú hónapokig fáradoznak azon, hogy az általuk képviselt film vagy híresség elegendő figyelmet kapjon. Míg korábban nem csak a történetmesélés megújításában, de a képi világ kreatív és merész megreformálásában is aktív szerepet játszottak a függetlenfilmesek, most éppen nagyon is konzervatív ábrázolásmód jellemezte a filmek többségét, amelyek sokszor csupán abban tértek el a fősodorbeli társaiktól, hogy perifériára szorult emberekről meséltek. Az innovációt és formai újításokat mintha végleg átvette volna a társadalomkritika és a társadalom kirekesztettjeinek bemutatása. A filmek javát azonban valamely vezető stúdió finanszírozta vagy vette meg, még a fesztivál-bemutató előtt. És maguk a filmesek? Nos, igazat kell adnom Mike Atkinsonnak, aki egyébként a függetlenfilmről szóló esszéjében hasonló következtetéseket vont le, valamint megállapítja, hogy az „utóbbi évek legnevesebb függetlenfilmes alkotói (Darren Aronofsky, David Godon Green, Wes Anderson, Jared Hess) szinte azonnal feladták autonómiájukat és csatlakoztak a nagyiparhoz”1 . Hozzátenném: elődeikhez hasonlóan. Sokkal inkább Amerika új szerzői filmeseit, ha tetszik authore-jeit tisztelhetjük bennük, de függetlenségről itt már szó sincs. Születnek persze olyan filmek, mint Jonathan Caouette körülbelül háromszáz dolláros költségvetésű, saját életét dokumentáló alkotása a Tarnation (2003), vagy Shane Carruth Primer-je (2004). Crispin Hellion Glover is büszkén hirdeti, hogy csak azért vállalja a stúdiómunkákat, hogy aztán a befolyó pénzből saját elképzeléseit vigye vászonra, csakúgy, mint David Lynch, aki legutóbbi filmjének az Inland Empire-nek (2006) még a forgalmazását is saját kezében tartotta, de ezek elenyésző hányadát teszik ki a függetlenfilmként aposztrofált művek áradatának. Atkinson írásában amellett érvel, hogy „manapság a függetlenfilm leginkább marketinges fogás, arra, hogy közöljék a nézővel, itt olyan dolgokat láthat és hallhat, amit stúdióprodukciókban nem”2, de ez inkább a figyelemfelkelés eszköze és messze nem a film elkészültének körülményeiről árulkodik.

Bevezetőm célja rávilágítani: nem feltétlenül a fesztivált, vagy a programjáért felelős szervezőket kell okolni ezért a helyzetért, hiszen ők is csak azzal főznek, ami van, és az amerikai független piacon jelenleg ez van!

Ezért is lehetne példa a mai rendezők előtt a néhai Derek Jarman munkássága, aki Nagy-Britannia legismertebb és legeredetibb függetlenfilmese volt. Egyedi hangvételű filmjeiben Jarmannak sikerült véghezvinnie, amit azelőtt a nemzeti filmgyártásban csak Michael Powell tudott igazán megvalósítani, nevezetesen, hogy a film az ő esetükben valóban filmszerű lett. A vizualitásra helyezve a hangsúlyt, kiemelték a filmet a színpad és az irodalmiasság kalodájából, felszabadítva a benne rejlő árnyalt és sokrétű képi kifejezésmódot. Isaac Julien, a Derek című dokumentumfilm rendezője maga is sokoldalú művész, akit nem csak filmjei (1989-es alkotása a Looking for Langston, a költő Langston Hughes életét dokumentálta és egy csapásra ismertté tette alkotóját) révén ismerhet a közönség, de kiállításait is mindig nagy érdeklődés kíséri. A Derek-ben Tilda Swinton (Jarman felfedezettje és visszatérő szereplője) segítségével idézi fel egy extravagáns reneszánszember nem mindennapi pályafutásának történetét. Az inkább informatív, mint innovatív dokumentumfilmben Swinton személyes vallomása (levél formában megfogalmazva) keveredik Jarman filmjeinek bejátszásaival, családi filmfelvételekkel. Ezek szolgálnak az 1991-ben készült, akkor már AIDS-el diagnosztizált rendezővel készített, de ez idáig be nem mutatott életműinterjú illusztrálására. Jó ötlet ugyan Tilda Swinton levelével és a színésznő magányos londoni kóborlásaival megszakítani az interjút, éreztetve a színésznő alkotótársa elvesztése miatti magányát és hiányérzetét, Julien barangolásai a Jarman archívumban azonban inkább üresjáratnak tűnnek. Érdekes viszont kisgyerekkorától végigkövetni Derek Jarman pályafutását és a filmbejátszások segítségével felidézni, miként is jelentkeztek a gyermekkor traumatikus emlékei a felnőtt rendező munkáiban és miként befolyásolták későbbi kapcsolatait. Jarman soha nem tanult filmkészítést, saját bevallása szerint mindig is amatőr filmes volt, sajátos, egyedi ábrázolásmódja mindvégig ilyen maradt. Éppen ez az alkotói szabadság, ez az elkötelezettség és polgárpukkasztó meg-nem-alkuvás (árnyalva a műveiben megjelenő mindent átható társadalomkritikával) az, ami Jarman életét és művészetét jellemezte, ami annyira hiányzik ma a legtöbb művészből. Legyen az festmény, film, vagy a Pet Shop Boys „It’s a Sin? című számához készített klip, Jarman nem hódolt be a pénz, illetve a csillogó karrierrel kecsegtető filmipar előtt, ami éppen ezért mindig is kívülállóként kezelte őt, holott munkáinak jelentőségét már akkoriban is sokan felismerték. Nem túlzás azt állítani, hogy a mai napig olyan inspiráció ő a brit underground filmesek és művészek számára, mint amerikai pályatársa Andy Warhol volt a tengeren túl. 1994. február 16-án bekövetkezett halála pedig olyan tátongó űrt hagyott maga után, amit, azóta sem töltött be senki. Julien dokumentumfilmjének sem sikerül, de nem is ez a dolga.

Minden évben vannak olyan filmek, amiket csak azért nézek meg, mert hagyom magam rájuk beszélni. Noha a brit film a fő érdeklődési területem, mégis úgy gondoltam, Rupert Wyatt rendezése, a Szabadulás ábrándja (The Escapist) várhat még valamelyik másik fesztiválig, elvégre is ide inkább az amerikai filmekért jön az ember. Aztán valahogy mégis ott találtam magam a vetítésen és nemcsak, hogy a fesztivál egyik legkellemesebb meglepetésében volt részem, de kétségtelenül elmúlt évek egyik legfeszítettebb tempójú és legizgalmasabb brit filmjét láttam, ami egy kicsit visszaadta a szigetország filmgyártásában meg-meginogni látszó hitemet. A Szabadulás ábrándja ugyanúgy az apró mozzanatokból, a szökés megtervezésének sokszor monotonnak, ismétlődő és túlságosan is részletekbe menőnek tűnő elemeiből építkezik, mint Robert Bresson 1956-os filmje, az Egy halálraítélt megszökött. A részletek aprólékossága ellenére a pergő ritmusról ez esetben a linearitás felbontása gondoskodik és így a szökés előkészítésének képei magának a terv kivitelezésének a képeivel váltakoznak. Wyatt ezzel táplálja folyamatosan a reményt a nézőben, mert bűnözőkről van ugyan szó, mégis az ember lélegzetvisszafojtva szorít a korosodó Frank Perry-nek (Brian Cox), hogy sikerüljön megszöknie a börtön kegyetlen világából, és talán utoljára láthassa a kábítószerrabjává vált lányát. A szökéshez azonban társak kellenek és egy ilyen zárt és szigorúan ellenőrzött közegben az ilyesfajta szervezkedés nem maradhat észrevétlen. Az éber őrök helyett itt sokkal inkább fegyencek közötti hierarchiával és az intézményt kiskirályként uraló elítéltekkel kell Perry-nek és társainak megküzdenie, hogy tervüket végrehajthassák. Nem szeretném elárulni a történet csavarjait, de egy biztos, tartogat meglepetéseket a végkifejlet, egy másik jelentéstartalommal gazdagítva az egyébként is sokat sejtető és akár szójátékként is felfogható ’the escapist’ kifejezést. Wyatt filmje mind kivitelezésében, mind cselekményszövésében profi munka, remek színészi alakításokkal.

Napjaink vizuális kultúrájának meghatározó alakja a francia származású Michel Gondry, aki Björk „Human Behaviour” (1999) című klipjével szerzett ismertséget magának, amit további közös zenei videók illetve számos neves világmárka reklámfilmje követett. A mozi világát csak 2004-ben az Egy makulátlan elme örök ragyogásával vette be, amiért meg is kapta a Legjobb Eredeti Forgatókönyvnek járó Oscart, amit 2005-ben Az álom tudománya követett. Gondry legújabb, a Sundance-en bemutatott filmjére a Kérjük, tekerje az elejére (Be Kind Rewind) még inkább igaz, hogy rendezője ugyan sokak szerint a szerzői filmesek táborát gyarapítja, filmje sokkal inkább egy bájos és kedvesen szórakoztató, de alapjában véve bugyuta történetű átlag filmecske. A stúdiófilmek bevált receptjei szerint főzött, a könnyfacsaró nosztalgiával alaposan túlfűszerezett filmbe oly kevés a leleményességről és kreativitásról tanúskodó pillanat, mint bolti kalácsban a mazsola. Nagy csalódás ez a rendező korábbi munkáihoz képest, amit ezúttal a főszereplő Jack Black erőlködése sem tud megmenteni a középszertől. Eleinte pedig, mikor hőseink elkezdik újraforgatni a Szellemirtókat a maguk házi módszereivel, még megmenthetőnek látszott az elcsépelt kerettörténetbe ágyazott film (a városka videótékájának alkalmazottai elhatározzák, megmentik az üzletet a gonosz és terjeszkedő DVD multitól és nem akarják hagyni, hogy lerombolják a tékának otthont adó öreg épületet). A kreativitás körülbelül a harmadik nyolcvanas évekbeli sikerfilm játékos ’újra’forgatására ki is kimerül és legszívesebben a távirányító után nyúltam volna, hogy ne az elejére, hanem a végére tekerjem a jó szándékú, ám se nem túl eredeti, se nem igazán humoros filmet.

Néhány éve a Sundance-en és számos más fesztiválon is nagy sikert aratott Mark és Jay Duplass filmje a Plüssfotel (The Puffy Chair). A szerény anyagi háttérrel készült, ám a párkapcsolatok terén nem kevés lényeglátásról tanúskodó film fesztiválkörútja során a Duplass testvéreknek volt alkalmuk még jobban megismerni a feltörekvő filmkészítők, elhivatott színészpalánták és nem utolsósorban a fesztiválok és filmes partik világában uralkodó hierarchiát. Miről is másról szólhatna második nagyjátékfilmjük, mint erről a számukra oly ismerőssé vált közegről. Alkotóik ezúttal is hűek maradtak függetlenfilmes mivoltukhoz, új alkotásuk a Zacskófej (Baghead) is egy kisköltségvetésű, maréknyi színészt mozgató, humoros és leleményes film. Film ez a filmről, pontosabban a függetlenfilmezésről, feltörekvő színészekről, akik a világtól elvonulva, egy erdő mélyén lévő kis házban készülnek a nagy áttörést hozó produkcióra, ám tervük nem úgy sül el, ahogy azt elképzelték. Duplassék alaposan megfricskázzák a függetlenfilmeseket és a színészeket, de a fesztiválok közönsége is megkapja a magáét a találó nyitójelenetben, ugyanakkor első filmjük fő motívumához, a párkapcsolatok boncolgatásához is hűek maradnak. A Zacskófej nem akar sokat mondani, de azt találóan mondja, szórakoztató és egyszerű formában, azon filmek szűk táborát gyarapította, ami leginkább megfelel az amerikai függetlenfilmről alkotott elképzeléseinknek.

A 2008-as Sundance kínálatát látva sajnálkozhatunk ugyan, hogy hová is lettek a Duplass testvérek munkájához hasonló filmek, de fontosabb megérteni, hogy a definíció ugyanolyan nehezen behatárolható és változó, mint a kritikai fogalmak nagy része. El kellene fogadni azt, hogy a függetlenség, a kreativitás és az újítás sokféleképpen és különböző formákban nyilvánulhat meg, mint ahogy azt is kénytelenek vagyunk belátni, hogy végtére is a filmezés is csak egyike az alapvetően üzleti alapokon nyugvó iparágágaknak, ami természetesen nem zárja ki a művészi elhivatottságot. A szárnyaló alkotói fantázia és a színes képzeletvilág filmre viteléhez nem elég csupán az ötletesség, a szándék és az eredetiség, mert ez önmagában nem pótolhatja a megvalósításhoz szükséges pénzösszeget. Azt is lényeges lenne átlátni, hogy egy fesztivál összehangolt és gördülékeny működéséhez elengedhetetlen a megfelelő infrastruktúra és a szponzorok jelenléte. A Sundance-re pedig sok mindent lehet mondani, de a szervezettségére és profizmusára nem lehet kifogás, mint ahogy szervezőinek azon törekvésére sem, hogy a függetlenfilmek (és néhány éve már nem csak az amerikai, de nemzetközi mezőnyből válogatva) legkülönfélébbjeivel várják a közönséget.


1 Mike Atkinson: „That’s Entertainment” in Sight & Sound 2007 Április, Volume 17, 4. szám; 22. oldal

2 Mike Atkinson: „That’s Entertainment” in Sight & Sound 2007 Április, Volume 17, 4. szám; 18. oldal

 

Park City, a fesztivál helyszíne
Park City, a fesztivál helyszíne
397 KByte
Isaac Julien: Derek
Isaac Julien: Derek
348 KByte
Rupert Wyatt: The Escapist
Rupert Wyatt: The Escapist
269 KByte
Rupert Wyatt: The Escapist
Rupert Wyatt: The Escapist
295 KByte
Michel Gondry: Be Kind Rewind
Michel Gondry: Be Kind Rewind
349 KByte
Michel Gondry: Be Kind Rewind
Michel Gondry: Be Kind Rewind
251 KByte
Mark és Jay Duplass: Baghead
Mark és Jay Duplass: Baghead
300 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső