Váró Kata Anna Tájékozódj, ha tudsz
A 37. Rotterdami Nemzetközi Filmfesztiválról

287 KByte

A Rotterdami Nemzetközi Filmfesztiválon gyakran az az érzésem, hogy valamiféle kincskereséssel egybekötött tájékozódási futóversenyen vagyok, ahol a cél nem eltévedni a szinte egyedülállóan bőséges programkínálat labirintusában, és minél többet megtalálni a gyöngyszemekből. Nem kis feladat volt ez az idén sem, amikor kétszázhúsz nagyjátékfilm (negyvennyolc világpremier, harminc nemzetközi és huszonnégy európai premier) és ötszáz rövidfilm szerepelt az összeállításban. Már ahhoz is napok kellenek, hogy valaki átrágja magát a vaskos katalóguson és megtervezze, mikor mit nézzen, és ebben a rövidke szinopszisok vajmi kevés segítséget nyújtanak. Így az ember jobb híján beleveti magát a fesztivál forgatagába és igyekszik minél több filmnek ’esélyt’ adni. A program idén a ’free radicals’, azaz a ’szabadgyökök’ jegyében született, mivel évről évre egyre több alkotó választja esztétikai megfontolásból a kevésbé kifinomult és perfekcionista ábrázolásmódot. Ezért aztán a lehető legkülönfélébb képi világú filmeken jelentek a világ legkülönfélébb tájairól érkezett, nemegyszer radikális és sokkoló témák.

Közhelyesnek hangozhat ugyan, hogy a fesztiválprogramokban nem feltétlenül a versenyfilmek kínálják a legemlékezetesebb pillanatokat, mégis kiemelt helyzetük miatt ezeket kíséri a legnagyobb figyelem. Egy-egy versenyprogram pedig nagyon árulkodik a fesztivál profiljáról, és nem utolsósorban rangjáról. Rotterdamban az idei versenyszekcióból sem hiányozhattak a nehéz sorsú, problémás gyerekekről vagy tinédzserekről szóló alkotások, amelyek korántsem eredeti, de mindig hálás témának bizonyulnak a filmesek számára. A kérdés azonban csak az, mi újat lehet (egyáltalán lehet-e még újat) mondani ebben a témában. Nem is feltétlenül az újdonság varázsát kell a ’sanyarú gyerekkort’ feldolgozó történeteken számon kérni, sokkal inkább az egyéni megközelítést, a személyes hangvételt és, ha valamiben, akkor leginkább a képi világ megalkotásában rejlő lehetőségek kreatív kihasználását, ahol igazán kibontakozhatnak a kísérletező kedvűek. A történetek egyediségéről eltérő esztétikai megközelítésükön túl kulturális és társadalmi kontextusuk gondoskodott. És fordítva: tanúi lehettünk, miként bontakozott ki egy-egy fiatal egyedi sorsa kapcsán egy teljesebb kép a különböző országok fiatal generációját érintő általánosabb problémákról is.

A nagy ászok felnőtté válás témájú filmjei, mint Gus Van Sant Paranoid Park-ja, Jason Reitman Juno-ja, vagy a három testvér indiai kalandjait feldolgozó Wes Anderson The Darjeeling Limited-je mellett jól megfértek a kevésbé ismert alkotók, jóval szerényebb költségvetéssel készült, ám szintén figyelemreméltó alkotásai is. Lucía Cedrón Isten báránya (Cordero de Dios/Lamb of God) című filmje nyitotta a fesztivált, amely felváltva mutatja Argentína zivataros történelmi korszakának, az 1978-as politikai események alakulását, illetve azok mai napig érezhető hatását egy család történetén keresztül. Főhőse egy fiatal lány, Guillermina, akinek nagyapját foglyul ejtik, és váltságdíjat követelnek érte. A lány kétségbeesésében anyjához fordul. Teresa még a hetvenes években arra kényszerült, hogy Franciaországba meneküljön, hátrahagyva az akkor még csupán hat esztendős Guillermina-t, befejezésre váró diplomamunkáját és egész családját. A kislány nagyapja gondjaira maradt, most azonban a nagyapának van szüksége az ő segítségére. A cselekmény hol a jelen eseményeit, hol a múlt történéseit tárja fel, ide-oda váltogatva a két idősík között. Néha ugyan zavarossá lesz ettől a történet, de, mint a kirakós játék darabjai, a kuszának tűnő cselekmény szálai is kibogozódnak és az utolsó kis részletig szépen helyükre kerülnek a dolgok. Akár történelmi tablónak is beillő egésszé áll össze a néhol thriller-elemekkel vegyített családtörténet. Cedrón filmje az egyéni kapcsolatokat, a nagyapa-unoka kötődést, és a gyermekét hátrahagyó, menekülni kényszerülő anya és lánya közötti hosszú évek után újraéledő viszonyt ugyanúgy körbejárja, mint a hőseinket összekovácsoló, vagy éppen egymástól elszakító politikai eseményeket. Leginkább csak utal ezekre: nem látjuk a katonai diktatúra nyers brutalitását, mégis minden pillanatban érezzük a nyomasztó politikai légkört, ami ránehezedik a legbensőségesebb családi összejövetelekre és a leghétköznapibb cselekvésekre is.

Nem történelmi távlatba helyezve, hanem jelenkori társadalmi közegükben láthatjuk a kínai Weng Shou-ming filmjének fiataljait. A Fujian Blue őszintén, sőt az adott politikai viszonyok között meglepően nyíltan beszél olyan akut kérdésekről, mint a fiatalkori bűnözés. Immár huszonöt éve, hogy Kína bevezette a ’Nyitott Ajtó’ politikát, engedélyezve állampolgárainak, hogy külföldön dolgozhassanak és az ott keresett pénzt hazaküldjék házastársaiknak. A társadalmi problémák orvoslására született törvény azonban sok mindent orvosolt ugyan, de egyben ajtót is nyitott a bűnözés új útjai előtt. Lucía Cedrón filmjével ellentétben a Fujian Blue-ban nem két idősík keveredik, hanem két jól elkülöníthető, egymást csak részben fedő történetszálra bontható a film. Míg a felszínen csak alig kapcsolódik a két rész, az általuk érintett problémák valójában csak így bontakoznak ki teljes egészükben. Az első rész alcíme ’The Neon Knights’ egy csapat fiatalról szól, akik költséges életvitelüket úgy finanszírozzák, hogy fiatal szeretőikkel lefotózott tehetős asszonyokat zsarolnak. Az unatkozó szépasszonyok ugyanis, míg férjeik külföldön húzzák az igát, alkalmi szeretőkkel múlatják az időt. A zsarolás tuti balhénak bizonyul, hiszen a nőknek annyi pénzük, mint a pelyva, így fizetnek, amikor arra kényszerítik őket, a fiúk pedig élvezik a könnyen jött pénzen vehető örömöket. A dolog akkor csúszik ki az irányításuk alól, amikor az egyik bandatag, America anyjának állítanak csapdát. A fiú ezzel szeretné egy kicsit megleckéztetni a csapodár mamát, ám azt ennél keményebb fából faragták és a balul elsült zsaroló akciót követően America kénytelen Pingtan szigetére menekülni. A második történetnek is ez a helyszíne, itt azonban a banda egy másik tagját, Dragon-t láthatjuk, akinek szintén menekülnie kellett a városból és ő menekülésként a hazatérést választotta. A bűn a nyugalom szigetén is központi kérdés marad, noha teljesen más formában. Az ’At Home At See'-ben Dragonnak a feladata, hogy elrejtse a banda pénzét. Dragon nem csak a feketén szerzett pénzt, de egy ember halálának a terhét is hordozza, sőt az országból illegálisan kimenekült testvére útjának adósságát is, amely szinte az egész családot összeroppantja. Tisztában van azzal, hogy előbb-utóbb rá is ez a sors vár. Mennie kell innen, ami egyszerre kecsegteti egy jobb élet lehetőségével és gerjeszt benne bizonytalansággal vegyített félelmet. A dinamikusan szerkesztett, a nagyváros zajától és romlottságától hangos első részt a vidéki halászfalu csendje váltja fel, a dörzsölt anyaszomorító America helyét a csendesebb, sokkal inkább családjáért és saját bizonytalan jövőjéért aggódó Dragon veszi át. A vezérmotívum, a bőröndnyi pénz azonban mindkettejük bűnét hordozza, megfelelő kapcsot teremtve a két epizód között.

Jóval univerzálisabb, ám itt is egy meglehetősen sajátos közegben, a volt Szovjetunió egyik utóállamában, Kazahsztánban játszódik a középiskolás lány, Ainur története. Abai Kulbai filmje (Strizh) annyira nyomasztó és nyomorúságos, hogy nyolcvanperces játékideje ellenére egy örökkévalóságnak tűnik. Ebbe a kevesebb, mint másfél órába rengeteg rossz van belesűrítve, csak igazságtalanság és megaláztatás éri a helyét kereső kislányt, amit csak fokoz a gondosan megragadott, szürkeségében már szinte tapinthatóan valós közeg nyomorúsága. Inessa Kislova, Ainur megformálójának játékával és a digitális kamerával való képrögzítésnek köszönhetően még nyersebbnek tűnnek az Alma Atai lakosok életkörülményei. A legszörnyűbb, hogy az élet kegyetlensége elől nincs menekvés a fiús külsejű, érzékeny lelkű kislány számára. Anyja új terhességével van elfoglalva, nevelőapja állandóan részeg, az iskolában a tanárok nem értik meg, diáktársai is csak bántják… És ez még csak a kezdet, egyre keményebb dolgok jönnek, a cselekmény visszafordíthatatlanul halad a tragikus végkifejlet felé, amit az előzőekben látottak alapján már-már vár is az ember, mint valami kegyetlen feloldást, vagy talán az egyetlen lehetséges kiutat ebből az egész nyomorúságos létből.

A Strizh fojtogató közegét realizmusával teremti meg, a szintén egy kirekesztett és meg nem értett tinédzser, Rille történetét feldolgozó svéd versenyfilm, A Pingpong királya (The King of Ping Pong) egy stilizált, üres és szürke miliővel próbál hasonló hatást kelteni. Jens Jonsson rendezése szintén ambiciózus munka, de a Strizh-hez hasonlóan sok ígéret beváltatlan marad. Pedig a kövérkés pingpong-bajnok Rille (Jerry Johansson) és zűrös kis családjának története hordozza helyzetkomikumok lehetőségeit, de sajnos ezek jelentős része kiaknázatlan marad. Így az egyébként szépen fényképezett és gondosan kivitelezett film gyakran lefullad, és döcögősen indul újra. A sokkolónak szánt jelenetek nem igazán sokkolnak, a nagy leleplezések nem hordoznak logikus következményeket és a legjobb szándékú poénok is legfeljebb csak mosolyra ingerelnek. A jó alapanyagként szolgáló tizenöt-körüli kövérkés fiú, akire egyszerre szakad rá a felnőtté válás összes problémája - ráadásul abban sem lehet biztos, vajon az általa hősként tisztelt apja tényleg az apja-e, végtére is sokkal inkább kisöccse hajaz rá mindenben - nem válik jól kidolgozott figurává. Története se igazán nevetésre, se különösebb szánalomra nem ingerel minket, valósnak nem elég valós, abszurdnak nem elég abszurd. A kétségtelenül stílusosan komponált képek és a lehetőségek végtelennek tűnő tárháza itt olyan üres és betöltetlen marad, mint a végtelen havas táj.

Sajnos a zsúfolt program ára, hogy mindig van egy-egy film, amiről lemarad az ember és utólag kiderül, bizony, jó lett volna látni. Ilyen volt a versenyprogram díjnyertes alkotása a maláj újhullám egyik jeles képviselőjeként emlegetett Liew Seng Tat mozi a Virág a zsebben (Flower in the Pocket), amely történetesen szintén két kisfiúról, két igazi vásott kis kölyökről szól, akik egyedül vágnak neki a város forgatagának. Majd máskor, valamelyik másik fesztiválon… Rotterdam idei útvesztőjében ezt a gyöngyszemnek mondott alkotást nem sikerült megnéznem.

 

Wes Anderson: The Darjeeling Limited (2007)
Wes Anderson: The Darjeeling Limited (2007)
287 KByte
Lucía Cedrón: Cordero de Dios (2008)
Lucía Cedrón: Cordero de Dios (2008)
297 KByte
Weng Shou-ming: Fujian Blue (2007)
Weng Shou-ming: Fujian Blue (2007)
258 KByte
Abai Kulbai: Strizh (2007)
Abai Kulbai: Strizh (2007)
226 KByte
Jens Jonsson: The King of Ping Pong (2007)
Jens Jonsson: The King of Ping Pong (2007)
198 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső