Besze Flóra Színezett dogmák és műfaji törekvések északon
Dán filmhét Budapesten (2007. november 22–27.) és Kecskeméten (november 29.–december 4.)
Ádám almái (r. Anders Thomas Jensen, 2005)
Ádám almái (r. Anders Thomas Jensen, 2005)
44 KByte

A Dánia és Magyarország közötti kulturális kapcsolatok tizenöt éves múltra tekintenek vissza. Idén többek közt a kecskeméti székhelyű Dán Kulturális Intézet szervezésében az évfordulót ünneplő dán hónap, a Dánvázió részeként zajlott a filmhét, amely során hat, 2005–2006-ban készült művet láthatott nemcsak a budapesti, hanem a kecskeméti közönség is.
A filmhét minden alkalommal helyzetjelentés; átfogó kép nem kérhető számon rajta. Mégis, legalább átrajzolja az ország filmjeiről kialakult torz képet, amely szerint a dán film az elmúlt időkben éppen annyira vált eggyé a von Trier-mítosszal és a Dogma 95-mozgalommal, mint korábban az Olsen-banda-sorozattal.

A legfeljebb Billle Augustra vagy Gabriel Axelre büszke nyolcvanas évek után a több mint egy évtizede kezdődött változást Ole Bornedal műve, az első tisztán műfaji dán filmnek tartott Éjjeliőr (Nattevagten, 1994) alapozta meg. Bornedal filmje ugyan nagy sikert aratott, ám az egész csapat ifjú rendezőt tömörítő Dogma markáns megjelenése maga mögé utasította a műfaji törekvéseket. Az éppenhogy a műfajok ellen dolgozó, dogmaszabályok vezérelte korszak lassan lezárul, ismét változóban a dán film. Fellélegzik a puritán, a szigorúan „hétköznapi" atmoszférát megragadó művek sora után, ha újításait nem is tagadja meg egészen. A dogma hatása érződött például az Örökségen [Arven, 2003], Per Fly a 2004-es dán filmhéten bemutatott filmjén, és ezt az örökséget őrzi az idei dán filmhéten bemutatott Szappanopera (En Soap; Pernille-Fischer Christensen, 2006) is. Túlzás lenne radikális váltásról, új stílusról, műfaji sokszínűségről beszélni, azonban készülnek zsánerfilmek, amelyek többek puszta próbálkozásnál; sajátos ízzel, de határozottan tesznek eleget a műfaji követelményeknek.

Érdekes, hogy a dogma-filmek legkeresettebb forgatókönyvírójának, a Mifune utolsó dala (Mifunes sidste sang, 1999), A király él (The King is alive, 2000), a Hogy szeretsz? (Elsker dig for evigt, 2002) történetét is jegyző Anders Thomas Jensennek köszönhető a filmhét egyik vígjátéka és egy thriller is.
Az Ádám almái (Adams aebler, 2006) ugyan nem tartható a szélesebb közönséget is moziba csalogató vígjátéknak, a fekete humor kedvelői számára gyöngyszem lehet Jensen trilógiájának befejező része, amely pontosan illeszkedik a megelőző két film, a Zöld hentesek (De Grřnne Slagtere, 2003), valamint a Blinkende lygter (2000) stilizált világába. Műfajparódiái révén Jensen a Coen-fivérekkel tehető közös halmazba, látásmódja révén azonban von Trierrrel. Bár több ponton egészen eltérő fokozaton, de a Járvány (Epidemic, 1987, vagy a Birodalom című sorozat (Riget, 1994, 1998) von Trierének látásmódjához hasonlít. Jensené is játékosan kettős: az ironikus réteg vetekszik a példázat komolyságával. Számos dráma kidolgozása ellenére ez a hangvétel az övé igazából. A bűn, a hit súlyosnak tetsző fogalmi keret, amely elszökik a tematizálás elől, és csupán egy könnyed allegória apropója marad, majd még ennyi sem: elsősorban abszurd események sorozatának ad helyt.
Ulrich Thomsen alakítja a neonáci Adam Petersent, akinek egy templomban, közmunkával kell letöltenie börtönbüntetése utolsó napjait. A tiszteletes kérésére, hogy tűzzön ki magának egy célt, Adam azzal válaszol, hogy majd süt egy almáslepényt. A tréfát nem ismerő pap, Ivan, Adamra bízza a templomkert ékét, az almafát. A hitetlen idegen ottléte alatt varjak támadják meg a fát, gyümölcseit kukacok lepik el, végül felszámolja egy villám. Ivan az Ördög kísértésének, Adam – az ajtócsapkodásaikor minduntalan Jób könyvénél kinyíló Biblia olvasása után –, inkább Isten intéseinek tekinti a pusztulást. A nagybeteg, agydaganatos Ivan, aki sérült fiára is pusztán mint influenzásra tekint, semmit sem tart meg a múlt és a jelen borzasztó-valóságos árnyaiból, és mindenki számára a legjobb színben igyekszik feltűntetni azokat. Vak követőihez tartozik a többi szabadult: a nemi erőszak miatt elítélt, ma már „csak" kleptomániás egykori teniszcsillag, Gunnar (Nicolas Bro), a kapitalizmus ellen benzinkutak fosztogatásával küzdő Khalid (Ali Kazim) és a dán film – itt mellékszerepbe száműzött – ismert arca, Paprika Steen mint a várhatóan beteg gyermekkel állapotos, alkoholista Sarah. Adam az autóban a Bee Gees-szel álmodozó papról hamarosan megállapítja, hogy jobban hisz az Ördögben, mint Istenben…
Jensen hősei jobbára vázlatos karikatúrák, akik mögül néha előlép a skicc modellje. A groteszk ferdítések ezúttal öncsonkolások, hiszen mindenkinek megvan a maga komor története, amit nem tud másképp leplezni, mint a realitás látványos felszámolásával. A rendező-szerző gunyoros hangvétele ugyan a korábbi műveknél is messzebbre merészkedik, de nem jut eléggé mélyre – talán nem is akar. Talán, hiszen szándéka nem egészen világos. A parabola-jelleget néha felerősíti, máskor szembetűnő, hogy nem törekszik állításokra, sokkal inkább érdekli ezek formája-köntöse; a különböző ütköző elvek mint össze nem illő, együtt nevetséges stílusdarabok – s az ezekkel felmutatható feketén komikus helyzetek. Erőteljes kezdete után az Ivan és Adam találkozásában rejlő feszültség elfárad, nem képes végigfutni a film egészén, utánpótlást nem kap, és csak az abszurd fokozásában lát megoldást (pl. Ivan agyának csak jót tesz, hogy szétlövik a fejét: a golyó felszámolja a daganatot). A film ritmusát veszti, a végén hirtelen jön a feloldás: Adam Ivan asszisztense lesz, pap-formaruhában fogadja az új végzős rabokat, és már nem zárja le a Bee Geest…
Ulrich Thomsen zord Adamja leszámítva néhány dühkitörést, visszafogott és szemlélődő, akár a Blinkende lygter sebzett Petere; jelenlétét a trilógia-forma nem követelhette meg, hiszen Thomsen kimaradt a Zöld hentesekből. Nikolaj Lie Kaas is feltűnik egy epizódszerepben. A baráti alkotócsapatra utaló kellemes hangulatot erősíti a mindhárom filmben emlékezetes különcöket alakító, itt a papot kimért mozgással, szinte mozdulatlanul megformáló Mads Mikkelsen.
Az Ádám almái erőszak-bohózat, amely feladva a jók és a rosszak szétválasztásának kényelmét, eléri, hogy Ivan körét egyszerre kedveljük és utasítsuk el. Értelmi képességei miatt, más választás híján, inkább a rasszista-brutális Adammal azonosulunk…

Könyveiben Jensen gyakran foglalkozik a férfiak közötti kapcsolatokkal, konfliktushelyzetekkel, a családi erőszakkal, kegyetlen apák és fiaik válság-viszonyával, vagy vezeti erre vissza a felnőtt férfiak problémáit. Világa ekkor inkább nők nélkül való, és amíg nincs ott, jóval fontosabb is a nő, mint amikor megérkezik: jó rá visszaemlékezni, vágyni rá, de amint megjelenik, egy-egy alkalmatlan megszólalásáért a férfi-ellenfélnek kijáró bántalmazásban részesül (például Blynkedne lygter, vagy a Testvéred feleségét (Brřdre; Susanne Bier, 2004) című filmekben). A Homály áldozatai is szinte hangtalan, ártatlan nők, hősei egymásnak feszülő férfiak… Jannik Johansen akcióvígjátéka után hatásos thrillert készített. A műfajhoz méltó atmoszféra mélyéről közhelyes indoklások, pszichologizáló félválaszok helyett összetett problémák merülnek fel. – Anders Thomas Jensen a rendezőt már bemutatkozásakor is forgatókönyvíróként segítette ( Lopott Rembrandt / Rembrandt, 2003).
Jacob (Nikolaj Lee Kaas) húga, Julie (Lotte Bergstrřm) a gyermekkorában gyökerező traumák (ismét az apa haragja) miatt már többször kísérelt meg öngyilkosságot, amelyekből csak enyhe agykárosodással épült fel. Amikor anyjával meglátogatja bátyját és annak feleségét, kiderül, hogy az egészséges Anker Jensen (Nicolas Bro) személyében társra lelt, sőt össze is házasodnak. Az esküvőn a szelíd Anker szerelmét bizonygatja, köszöni, hogy megismerhette Julie-t és családját. A vidám lagzi után a nászéjszakán Julie már halott, valószínűleg öngyilkos lett. Amikor Jacob Anker náluk hagyott könyvében megtalálja egy korábbi gyászszertartás meghívóját, vidékre utazik, hogy a könyv ürügyén maga keresse meg az egykori sógort. Anker ismét házasodni készül, választottja megint egy sérült lány. Miután kiderül, hogy Anker többszörös özvegy, Jacob egyre megszállottabban nyomoz, egyre beljebb merészkedik a békés kisközösség köreiben. Dühkitöréseit, fanyar tekintetét a helyi „seriff" sem nézi jó szemmel…
A Homály egyszerre szól a sérült és az egészséges emberek viszonyáról (a család furcsállja, hogy Anker Julie-t választja, de örül, hogy végre lesz, aki gondoskodik róla), a másik iránt érzett felelősségvállalásról (Jacob mindvégig önmagát hibáztatja, amiért nem volt eleget Julie mellett) és az öngyilkosságok mögött álló, a régmúltban átélt traumákról. A szerkezet mégis egyszerűbb a filmhossznál; egy rövidebb és sűrűbb forma talán megfelelőbben pozícionálhatta volna Jakob nyomozásának legizgalmasabb pillanatait.
A vígjátékokban kevésbé egysíkú, összetett jellemek ábrázolására képes Nikolaj Lie Kaas a Rekonstrukció (Reconstruction; Christoffer Boe, 2003) romantikájában vagy a Testvéred feleségét drámai jeleneteiben is pontosabban mozgott, mint most a Homály idegen tereiben. Egyféle kifejezést tükröző, egyformán riadt arca kissé lefokozza a filmet, hiszen az éppen Lie Kaas tekintetére épül.

Az 1:1 Anette K. Olesen harmadik játékfilmje. Az Apróbb zűröket. szintén dogmafilm, a Bűnök követte; a tavalyi filmhéten láthattuk. A legújabb munka drámai, de elnagyolt igazodás a Még egy csók (Ae Fond Kiss; Ken Loach, 2004) vagy a Csavard be, mint Beckham (Bend It Like Beckham; Gurinder Chadha, 2002) tematikájához. Az idegengyűlölet, „idegen-szerelem" különösen aktuális téma a dán Mohamed-karikatúrák miatt kirobbant viták korában. A konfliktus jótékonyan hatott a dán nemzeti öntudatra – sűrűbbé váltak a sajtószabadságot védő beszédek, nemzeti zászlók lepték el a lakóházakat –, kevésbé jól az ország Közel-keletre irányuló exportjára… A muszlimok jelenléte természetesen a másság, az idegen elfogadásának bárhol felmerülő komoly problémáját hordozza. Hogyan őrizheti meg identitását egy pakisztáni család idegen környezetben? Olesen filmjében a pakisztáni Shadi (Mohammed-Ali Bakier) titkolni kényszerül kapcsolatát a dán Mie-ével (Joy K. Petersen). A barátnő testvérét, Pert megverik, a fiú kórházba kerül, kómába esik. A dán környezetben támadó idegengyűlölet az idegen felől érkezik: Shadi összezavarodik, még Miának sem szól arról, hogy valószínűleg a bátyja, a bokszbajnokság esélyese, Tareq volt az elkövető.
Odahaza családi viszályok: a kómában fekvő Perről megtudjuk, hogy anyját (Anette Střvelbaek) rasszista megnyilatkozásaival terhelte, míg Shadi és a feltehetően dán fiúnak üzengető húga szembemegy a hagyománnyal. A családja nem ismeri a választottat, és ami különösen fontos: Shadi családja nem ismeri a lány családját.
A fiatalok az idilli iskola utáni együttléteik alatt nem foglalkoztak a különbségekkel, a durva esemény után sem emiatt hidegülnek el egymástól. Az egyik oldalon ott van a Shadiban bízó, csalódott Mie és anyja, a másik oldalon a kimért, szigorú pakisztáni család. Mindkét oldalon didaktikus, túlírt párbeszédek.
A hatvanas években tervezett lakótelepek építésének archív felvételeiből és az ál-dokumentumokból álló expozíció gyorsan megadja a környezetet, de Olesen hasonlóan vázlatosan és gyorsan készíti el a karakterek „alaprajzát" is. A film a viszonyrendszerek tisztázásával telik. Olesen alakjai puszta bábok Mie anyjának véleményéhez. És ha elköltöztök? Kérdezi a nagymama, de lánya nem gondolja, hogy máshol más lenne a helyzet, a támadás bárhol előfordulhatott volna.

A tavalyi Berlinale közönségdíjasa csalódást okoz: Pernille Fischer Christensen Szappanopera c. filmjében a transzvesztita Ulrich/Veronica (David Dencik) és a férfias Charlotte (Tryne Dirholm) giccsbe mártott kapcsolata bontakozik ki. – Színezett dogmafilm, amelynek mélysége inkább borúlátás; legfeljebb a színészek játéka tölti fel némi erővel a klisé-megoldásokat. Charlotte elhagyja brutális-hirtelen kedvesét, Kristiant (Frank Thiel) és új lakásba költözik, ahol Veronica lesz a szomszédja. Az ajtónyitáskor is a rúzsához kapkodó férfi hidegen, magába zárkózva segít Charlotte-nak bútort tologatni, de amikor öngyilkosságot kísérel meg, éppen a nő lesz az, aki rátalál. Lassan egyre több időt töltenek együtt. Kettejük életének közös vonását eltitkolják egymás elől, csak mi tudjuk, hogy az Christensen hatásosnak szánt, és talán éppen a látványos, erőltetett szándéktól klisékbe fulladt tematikája, a nézőnek analitikus aprólékossággal megmutatott szexuális (ön)kiszolgáltatottság. Képei ugyan nem beszélnek félre, de éppen így lesz a film a legtöbb szakaszában nyilvánvalóan didaktikus. Veronika bizarr férfi kuncsaftjai minden kérését teljesíti, míg Charlotte egyéjszakás kalandokban éli át a függetlenséget. Csakhamar nem elég számára, hogy Veronicával nézik a délutáni sorozatot, vagy hogy az izgalmas férfi megvarrja neki a függönyt. A férfi álma azonban nem egy nő, hanem hogy ő maga egészében nővé válhasson (számára életmentő nemi műtétben reménykedik). Charlotte sem akar mást, amikor a kalandok alkalmából piros melltartót húz, és élvezi, ha a férfiak legalább egy éjszakára tökéletesen elfogadják őt. Veronica gyakori vendége a fiát titokban látogató anyja (Elsebeth Steentoft, az Olasz nyelvlecke kezdőknek / Italiensk for begyndere; Lone Scherfig, 2000 rég látott templomszolgája), aki némi segítség nyújt, de az Ulrichot kitagadó apa bosszús-sajnálkozó hangjait is elhozza. A fejezetekre osztott film szerkezetének egyik szegmense sem tartogat meglepetést.

Kim Fupz Aakeson, a nemrég bemutatott Prága (Prag; Ole Christian Madsen, 2006), a Szappanopera, a már említett Olesen-filmek, a Bűnök és az 1:1 forgatókönyvírója írta Henrik Ruben Genz második nagyjátékfilmjét is. A kínai hőseinek kultúrája között még a dán–pakisztáni szerelmeseknél is nagyobb távolság feszül… Keldet (Bjarne Henriksen) elhagyja a felesége, Rie (Charlotte Fich). A férfi a közeli kínai étterem törzsvendége lesz, összebarátkozik a főnökkel, Fenggel (Kun Wu Lin) aki nemcsak munkát ajánl neki, hanem feleséget is, pár ezer koronáért formális házasságot kellene kötnie rokonával, Linggel (Vivian Wu). Keld elfogadja az ajánlatot, és hamarosan bele is szeret ifjú feleségébe. Amikor a lány viszonozná érzelmeit, már késő: Ling súlyos beteg, kórházba kerül és meghal.
Az 1:1, a Szappanopera és A kínai – Aakeson mindhárom könyve megáll egy ponton, amelyen túl már a rendezői tekinteten múlik a hatás: mennyire képes elénk tárni egy világot, amelybe kiszámítható útja és működése ellenére a szemlélet stílusa miatt szívesen pillantunk be. Henrik Ruben Genz kezéből többször is kicsúszik az irányítás, a sokszor látott jelenetek nem kapnak újabb formai megoldást. A szerelmes rezdüléseinek követése ráadásul több ponton is Wong Kar-wai ismert motívumait idézi, ami itt kevésbé a tisztelgés, mint az ötlettelenség jele. Bár Keld igyekszik megtanulni néhány szót kínaiul, új feleségével szentimentális némajáték zajlik, amelyben Henriksen remekel. Szótlansága ellenére mindent tudni vélünk a férfiról. Nem veszi észre, hogy a kínai jelenlét valóban megmarad a formalitás szintjén, erre utal, hogy a kínai tradíció egyéb jeleit, az ismerkedés szabályait, az esküvő részleteit nem látjuk. Keld érzelmei elborítják a képeket, s vezetik ezt a finoman, de túl szépen ívelő kapcsolatrajzot. – Leginkább hűvös humora teszi emlékezetessé.

A rangidős Henning Carlsen lassú tempójú filmje, Az ugrás (Springet) az első szerelmet közrefogó gyermekkori emléktöredékeken át szól az elmúlásról, a halálról, elmulasztott lehetőségekről. A negyvenes Tobias (Mikael Birkkjaer) életében minden a helyén. A munkájában sikeres, odahaza is jól teljesít, feleségével, Idával (Marina Bouras) éppen gyermeket szeretnének. Ám egy nap megtudja, hogy agydaganata van, hetei lehetnek csak hátra. Az utca arcait nézi – látványosan új értékrenddel, keserű sablon-tekintettel: a boldog fiatalokat, a sakkozó időseket. Elméláz, filozofál, szétveri a konyhát. Visszaül a zongorához, amit a munka miatt hagyott ott. Majd kiderül, orvosa valójában egy régi barát apja, aki csak próbára akarta tenni. A régi barát pedig az első szerelem… A film kettéválik, két rétegben fut; sorait sem itt, sem ott nem zárja le maradéktalanul. Tévédráma-színvonalú, fércelt képi világa mellett bosszantó frázisokkal küzd. Az ugrás, ha nem szólít is meg, egy vállalható érzelmi teret azért bejár, de nem a múltra visszaemlékező képsorokkal, és nem is a halállal való közös üggyel, hanem éppen Tobias jelenének apró momentumaival.

Bár a filmhét minden alkalommal helyzetjelentés, átfogó kép nem kérhető számon rajta. Máskülönben a művek nyomán – a Homály és az Ádám almái kivételével – azt állíthatnánk, hogy a dán film jelenlegi mozgása – már ismert erejéhez és színvonalához mérve – inkább visszalépés a kilencvenes években új szemlélettel jelentkező hullámhoz képest.
Kíváncsiak várjuk Ole Bornedal, Christoffer Boe, Lone Scherfig új munkáját, az elsőfilmesek, Christian E. Christiansen ( Razone, 2006), Kenneth Kainz (Rene hjerter, 2006), Christina Rosendahl (Supervoksen, 2006), és többek közt Tomas Villum Jensen műveit (Egók harca [Spraengfarlig Bombe], 2006, Solkongen, 2005).
A hazai mozikban a Prágát és Lars von Trier Főfönökét (Direktřren for det hele, 2006) már bemutatták, a Hercegnőt (Princess; Anders Morgenthaler, 2006) az idei Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon vetítették, az Esküvő utánt (Efter brylluppet; Susanne Bier, 2006)pedig januártól láthatjuk.

(2007-12-21)

 

1:1 (r. Anette K. Olesen, 2006)
1:1 (r. Anette K. Olesen, 2006)
78 KByte
Szappanopera (r. Pernille Fischer Christensen, 2006)
Szappanopera (r. Pernille Fischer Christensen, 2006)
34 KByte
Homály (Kegyelet) (r. Jannik Johansen, 2005)
Homály (Kegyelet) (r. Jannik Johansen, 2005)
92 KByte
A kínai (r. Henrik Ruben Genz, 2005)
A kínai (r. Henrik Ruben Genz, 2005)
106 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső