„A film és az ember egy…” (Truffaut)

Mindened volt a Filmkultúra

Drága Mari!

Hiányod felfoghatatlan. Nem tudok Rólad beszélni, csak Hozzád. Nem tudok Rólad nekrológot írni, mint ahogy Te sem tudtál a közelmúltban sorban elment csodálatos nagy színészekről – Kozákról, Darvasról, Madarasról, Schütz Iláról – , akiket nagyon szerettél. Inkább képtárat állítottál össze róluk, így töltötted ki a legszebb, legvidámabb, legélőbb képeikkel az űrt szívünkben.

Elsősorban mint barát búcsúzom Tőled, aztán mint kolléga. Majdnem 25 éve ismerlek, s ezt az időszakot a Magyar Nemzeti Filmarchívum jelentette az életünkben.

Nemcsak a filmet imádtad, hanem a színházat, táncot, festészetet is. Egyetem után, a nyolcvanas évek elején színházzal, filmmel, tánccal teleírtad a kulturális sajtót. Mikor tollad fiatalos kipróbálása után 1984-ben az akkori Filmintézetbe kerültél, én, még csak gyakornokként, a könyvtár szorgalmas látogatója voltam. Már akkor kikérdeztél: Tarkovszkijról, Jancsóról, Truffaut-ról, Gyarmathy Líviáról, Klimtről, Ljubimovról beszélgettünk. Mindig is lapot csinálni szerettél volna; alig egy év után már a Filmkultúrát szerkesztetted. Szarkasztikus humorú, isteni gegeket rögtönző, bohém lázadó voltál. Mennyire lelkesedtél egyéves párizsi ösztöndíjadért! Aztán nagyon hamar letaglózott a szörnyű kór, s vele talán lelkesedésed is megcsappant? Vagy csak hogy bölcsebb lettél? A fiatalos harsányságból befelé néző, melankolikusabb, de azért mindig lenyűgözően játékos humor lett. Észrevétlenül tudtál szóra bírni, elképesztő türelemmel hallgatni, majd hirtelen hangulatváltással merész véleményt nyilvánítani.

Tehetséges egyetemisták tucatjait karoltad fel, hurcoltad moziba, etetted szellemi és valóságos édességgel, tanítottad őket négyszemközt és tömegesen, a Színművészetin és különböző filmklubokban. A gyakorlóterepet is megteremtetted számukra: 1996-ban többedmagaddal létrehoztad a Filmkultúrát az interneten: az első online kulturális szakfolyóiratot. Aztán főszerkesztőjeként, a legfőbb törekvésed volt, hogy a filmről nemcsak a rendező sztorijaként írjunk – hanem a régi Filmkultúra szellemiségéhez méltóan – vizuális művészetként. Egész rovatokat szenteltél a látvány kutatásának: a jelmezek, az operatőri munka, a fővilágosító szakma és a maszkkészítés, a hangmérnöki munka és a filmzeneszerzés műhelytitkainak, a moziknak és a mozikultúra változásainak… Hosszan sorolhatnám, hogyan szélesítetted ki a lapban megjelent cikkekkel és saját írásaiddal a filmkultúra fogalmát, miközben végtelen fájdalommal élted meg a kultúra rohamos térvesztését e szóösszetételben …

Szövegeink olvasása, tapintatosan kegyetlen szétszedése közben szerény szerkesztőségi „szalonodban” apraja, nagyja, mindnyájan észrevétlenül bő ezer keresztgyereked közé kezdtünk tartozni. – Pardon, kicsit tataroztam – mondtad, s halálpontosan indokoltad: miért is tegyek ide pontosvesszőt, s miért ne akarjam minden gondolatomat egyetlen körmondatban elmondani. Annál vehemensebben hangoztattad: hordjak én is, Hozzád hasonlóan élénk színeket, tegyek rúzst a számra...

Hihetetlen energiával dolgoztál. Másfél évtizedes, méltósággal, észrevétlenül viselt betegségedről alig tudtunk. Csak mikor nagyon kimerült voltál, éreztük néha, hogy baj van. Csütörtökön még arról beszéltünk, mikor viszem az ígért interjút. Vasárnap már végérvényesen elmentél.

Egyik legszebb és egyik utolsó írásodban – Makk Károly Liliomfiját méltatva „az életbe átvitt játékról” írtál. Ez a játékos érzelmesség, vállalt kötődésed Truffaut szellemiségéhez volt a kulcsszó életedhez. Életműved, mindened volt a lap, a Filmkultúra. Arculatán, egyszerű struktúráján, meghökkentő, látványos képeiben, filmcímekből kölcsönzött blikkfangos rovatcímeiben és saját cikkeidben a truffaut-i ars poétika megvalósítása tükröződik: „a film és az ember egy…”

Mélyen élsz bennünk.

Szeretettel búcsúzom Tőled barátaid és munkatársaid nevében,

Isten Veled!