Ritter György A film vendége
Szaladják István portré
Szaladják István operatőr, rendező
Szaladják István operatőr, rendező
30 KByte

„Ha majd földi tested végképp leveted, ez a táj otthonod lehet
Addig nálam csak vendég lehetsz, míg álomba merülten tested odalent
felejted.”

(részlet Szemző Tibor: Az élet vendége- Csoma legendárium című filmjéből, forgatókönyvíró: Sári László)


Rájár a rúd a kortárs mozinézőre. Kevés olyan filmrendezővel találkozhat, akiről összességében azt mondhatná, hogy hisz valamiben. Ez nemcsak a vallásos áhítatot jelentheti, hanem azt a gondolatszálat, amelyet egy alkotó műveiben újra és újra kibont, hogy közelebb jusson „kérdéséhez”. A válaszokat rendszerint nem lehet megtalálni, de nem is baj, hiszen inkább az az érdekes, ahogy a művész megéli saját kérdését. Az ilyen, világról alkotott kérdéseket nem nagyon szokás manapság feltenni, pedig hajdan a filmtörténet fénykorában, a hatvanas (és talán még a hetvenes) években más volt a helyzet. Bressont, Tarkovszkijt, Bergmant és Antonionit is ilyennek látom. Mára viszont a posztmodern önidézgetésben tobzódó „műfajizálgatós” alkotókat láthatunk lefolyni a vászonról.

Szaladják István nem ilyen. A hazai filmkészítők közül azon kevesek közé tartozik, akik a spirituszt, az elmélyülést keresik. Nem idézget, nem önismétlő, mégis ugyanazt a kérdést járja körül műveiben. Az élet esszenciáját, magunk meglelését keresi. Üzenete, hogy a legizgalmasabb út, amelyen elindulhatunk, bennünk található. A nagyobb közönség által ismert másfélnyi (egy rövid,- és egy nagyjátékfilm) rendezésében ilyen utakra invitál. S annak ellenére, hogy hálás dolog portrét írni róla, mégis talán még elhamarkodott egy pályája elején járó operatőr-rendezőről átfogóan írni. Hiszen akárhogy nézzük, Szaladják mégsem rendező, hanem képember, fotográfus, fényfestő. Operatőr, aki ha „érdek nélkül” filmez és saját üzenetéből is átrakhat valamit a filmbe, akkor a stáblistára odabiggyeszti „Taikyo” szerzetesi nevét is. Mert Szaladják hírvivő, a zen követe is egyben.

Életműve a magyar film szempontjából is válságos kilencvenes évek közepén kezdődik: operatőrként végez ’93-ban a Színház és Filmművészeti Főiskolán. „A főiskola után évfolyamtársaimmal fekete lyukba kerültünk: a struktúraváltás miatt már nem kellettünk a filmgyárnak, az újfajta struktúrában pedig még nem volt helyünk”- nyilatkozza erről a korszakáról. Nem lesz egyik rendezőnek sem állandó alkotótársa, mégis a főiskoláról kikerülve legtöbbet Pacskovszky József évfolyamtárssal dolgozik együtt. Kisebb közjátékokat, szösszeneteket rendez a televízió számára. A Favágókról (1990-es vizsgafilmje) és a Zászlókról (a televízió számára készített Közjáték-sorozat egyik epizódja) azt mondja egy 2000-es interjúban, hogy A szellemi felszabadulásom filmjei, sikerült velük megszabadulnom attól a képzettől, hogy "operatőr" vagy "rendező" vagyok.”

1998 fordulópont számára, megtalálja az Inforg Stúdió, egyszerre három rövidfilmben vesz részt. Kenyeres Bálint saját pénzéből forgatott lassú haláltáncának, a (látszólag) egybeállításos Zárásnak (1999) az operatőreként kerül reflektorfénybe. Kenyeres filmje lassú, hosszú, monoton fahrtból áll. Annak ellenére, hogy Szaladják másfajta lassúságot bont ki műveiben, mégis remekül találja meg direktorának azt a ritmust, amely legjobban talán a Tarr Béla filmekből lehet ismerős. Túlszűrőzött, zöldes fények, inkább csak az egynemű lehangoltság és kilátástalanság képeit emelik ki, amelyen még az sem változtat, hogy egy „lázadással” ér véget a film.

Egészen másfajta kihívás a török-magyar rendező Mehmed Mestci az Alexandriai dohányból (1999) készült beszélőfejek-filmje. Ez a mű már egy kissé közelebb áll Szaladják világához, mint Kenyeres munkája. Értelmezhető egyfajta verbális beteljesedés-monológként, amelynek középpontjában a nő áll, mint a profán és a szent metszéspontja, a vágy tárgya. A többnyelvű film, nem elválaszt, hanem összeköti az embereket, az unalom és a magányt megszüntető szerelem keresésében. Kistotálokban megkomponált emlékképek ezek.

Az Aranymadárral (1999) Szaladják újabb lehetőséget kapott egy rövidfilm rendezésére. A film Der von Kürenberg, a német lovagköltő haláláról, az idő elmúlásáról szól, egyik legszebb szerelmes verse a Vadászsólymot neveltem vizualizációjával. Szaladják nem filmet akart csinálni, hanem a világegyetemben áramló örök szellemet akarta celluloidra égetni.
Olyan filmnek készült, amelyben az érzés és a "szellemkép" egymásra vetődik, azonossá válik - nyilatkozza a rendező. Talán ezért is írja filmje elején: Der von Kürenberg lovag és költő emlékének, aki valaha ismertem. De ugyanezt következtethetjük a gyártási dátum fricskájából is: 1173-1999. Szaladják filmverse már felütésében is „kitűzi a zászlót”: saját magunkat kell legyőznünk, mert a legnagyobb csata bennünk folyik. Az Aranymadár az Út végéről szól, a megértésről, a tapasztalat fogadásáról. Kürenberg előtt lepereg élete, halálos sebesülése ráébreszti, hogy látszatvilágába csak egyszer tört be az élet, a szerelem képében. A halál itt a bölcsesség megszerezése, amelyet az örök körforgásban a születéssel veszítünk el. A szerelem a rést ütő bölcsesség.
Az Aranymadárban a fényteli halált szerettem volna ábrázolni. (…). Én úgy tapasztaltam, hogy a halál (…) új lehetőség, teli fénnyel, mert a halálban mindent el kell engedned, s rádöbbensz, hogy valójában semmi sem a tiéd, nem is volt soha, s mikor erre ráébredsz, felszabadulsz - mondja a rendező.
Szaladják spirituális terében van válasz az unalomra és az ürességre. Az Aranymadár mégsem nyújt még meditációs teret, hanem egy elkerülhetetlen szembesülést, amelyet a halál hív életre. A rendező enigmatikusan, de nem szájbarágós stílusban, érzékenyen viszi vászonra saját meditatív elveinek alaptéziseit, amely később hitté válik. Ez a hit majd az Útról fog szólni, de itt még az esszencia ontológiájáról van szó.

Az Aranymadár Szaladják első kiáltványfilmje, amelyben a szélesvásznú fekete-fehér képek, a lassítások-gyorsítások, a jellegzetes reneszánsz zene szólamai csak erősítik az elmélyedést. Nem csoda, hogy rögtön, 2000-ben a legjobb rövidfilmnek járó megosztott díjat hozta el a szemléről (a Végh- Kálmánchelyi- Stefanovics trió uristen@menny.hu-val párban). Azóta több különböző nyugati fesztiválon szerepelt sikeresen.

Szaladják életében fontos változás volt, hogy ekkor mélyült el a zen-buddhizmusban. 1998-ban ismerkedett meg Shodo Harada Roshi (neki ajánlja a Madárszabadító, felhő, szél című filmjét) zen-mesterrel, 2000-ben kolostorba vonul. A következő években sok filmtervet dolgozott ki, de szinte csak barátainak vállalt kisebb-nagyobb munkákat. Vágójának, Politzer Péternek, elvállalja a Gránátok (2003) című háborús rövidfilmjének fotografálását. A szintén szemledíjas alkotás kontrasztos, precíz, lassított képi világgal ábrázol egy megrázó tragédiát.
Röviddel ezután kéri föl az ezredforduló magyar filmjének kis üdvöskéje Hajdu Szabolcs filmjének, a Tamarának fényképezésére. A mű 2002-ben kerül a vászonra és itt tűnik fel először Szaladják „Taikyo” néven.
A Tamarát az emeli ki a Szaladják- életműben, hogy erőteljesebben látszódik rajta kézjegye, mint más operatőri munkáinál. Színes, mesebeli dimenziókat teremtett, amely minden részletében intenzív, élő, annak ellenére, hogy a film stílusa stilizált, szimbolikus. Szaladják és Hajdu párosa nem a szereplők házát helyezi a mezőségi tájba, hanem néhol egy képeskönyv pajkosságával a tájat emeli be a házba, keretekbe foglalva (felaggatva a falra). Mert a Tamara környezetéhez elengedhetetlen az álomvilág színessége, még ha nem is ez a film legfontosabb jellegzetessége. Az archaikus-szürreális közeg variánsai látszólag távol állnak Szaladják gondolkodásától, mégis felfedezhető benne a művész jellegzetes stílusa, csak éppen megtermékenyítve a Hajdu Szabolcs-féle burleszk mesével. A levegős képek, a néhol lassú fahrtok, a táj és az égbolt fényképezése egyértelműen egy érzékenyebb közösség környezetét festi le.
A további években Szaladják nem vállalt akármilyen munkát, inkább szabadúszóként definiálta magát, mint bármilyen egyéb szakmunkában ténylegesen részt vett volna, pedig akadt ilyen (pl. Szabó István: Csodálatos Júlia (2004) című filmjében is segédkezett). A Tamara utáni munkája az egyik legnehezebb szülés volt pályafutásán. Barátja és az Aranymadár narrátora, Szemző Tibor régóta vágyott egy Körösi Csoma Sándorról szóló film elkészítésére. A hosszadalmas előkészítés után rövid forgatás, majd egy hosszú vágási stádium következett. Szaladják a hozzá közel álló témájában ismét egy új képstílusban próbálhatta ki magát. Az élet vendége- Csoma-legendárium (2005) kísérleti film, amelyben kettős képi dimenzió jelenik meg. Szaladják Szemzőhöz szerződve ismét egy mese-legenda csokrot dolgoz fel, vizualizál. Az egyik csapás az anzix-szerű, emlékképként megjelenő, az Aranymadár szemcsézettségével rokonságot mutató, lassított, fakó Út(i)képek sorozata. Az élet vendége arról az Útról szól, amelynek megmérettetéseit Szaladják képei „realizáltak”. Szemző Tibor képek alatt futó vándorhangja, az elsuhanó táj, a felhők gyorsított mozgóképe, olyan érzést kelthet a nézőben, mintha néhány képsor erejéig az Aranymadár folytatását látnánk. Kürenberg eldőlt a búzamezőben, a halál bölcsességébe merülve, hogy aztán ide szülessen újjá, Csoma Sándorként a Himalája hegyei közé. Itt van újra Úton, keresve saját magát, meglelve a szentet a vándorlás élményében, de még mindig magányosan egyedül, nem láthatóan, a lélek képében. A film másik dimenziója a legendárium, amely animációs, pantomimes, meseszerűen színes betétekben valósul meg Roskó Gábor festményei segítségével.

Szaladják operatőri munkái közül Szemző filmje áll legközelebb világához, valószínűleg köze van a rendezéshez is. Ez a film két művész, egy rendező és egy operatőr, két különálló alkotó közös munkája, akik saját kérdéseiket, válaszaikat egyaránt beleviszik ebbe a műbe. Mert a vándorlás, az úton levés lett a témája Szaladják első nagyjátékfilmjének is, Az élet vendégével szinte egy időben moziba került, orosz nyelvű Madárszabadító, felhő, szélnek (2005) is. Az én filmem a tapasztalat levetülése és megpróbálja a nézőt bevonni ebbe a tapasztalatba, a Szemző-film pedig beszél erről a tapasztalatról - nyilatkozta Szaladják.
Ellentétben az Aranymadárral a Madárszabadító… már nem a megérkezésről szól. Főszereplője, Atyec tisztában van útjával, sorsával, érzéseivel, beavatásával. Az ő feladata a zen-buddhizmussal megtermékenyített ortodox keresztény szellemben átadni az élethez való hozzáállását. A film alig rendelkezik valamilyen dramaturgiával, fordulópontokkal. Az ég és föld, a jó és gonosz ütközésének egyszerű sémája a film gerince, a férfivá érés előtt álló fiú, Vászka spirituális „megtermékenyítése” és egy vándor sorsának beteljesülése pedig a története. Akár az Aranymadár, a Madárszabadító, felhő, szél is inkább tanúságtétel, mint film.
Kürenberghez képest Atyec tudatosan halad a bölcsesség (a halál) felé, várja a krisztusi halált és feltámadását. A lovagköltő, Körösi Csoma Sándor és a Madárszabadító is tudatában van annak, hogy az élet vendégei. Mindegyikük a halállal, egy természeti-panteisztikus tudással egyesülnek, lelkük a tájba költözik. De míg a Kürenbergi véletlenül érkezik halálos sebesülése által ehhez a ponthoz, addig Csoma már Útját végzett lélekként beszél Szaladják képei alatt, Atyec pedig utolsó feladatként, predesztinált halála előtt átadja tudását melléje szegődött társának. Vászka, aki megleli a bölcsességet, s a tudást megszerezve eléri szerelmét, Szófiát (=bölcsesség). A földi lét vendégség, ahol talentumokat kell kamatoztatni.
A Madárszabadító, felhő, szél képei nagylélegzetű, világokat egybetartó, a kozmoszt ábrázoló leírások (ezúttal Gózon Francisco tartja kezében a kamerát). Az Aranymadár a halál előtti pillanatot megjelenítő fekete-fehér képeiben minden levetkőzik, Az élet vendégégének kézikamerája a szárnyaló túlvilágról tekint vissza, míg a Madárszabadító…-ban lassú, színes fahrtok, svenkek, körüljárások vezetnek a teljesség felé. A kamera a két világot köti össze, egyfajta transzcendens axis mundi, világtengely pozíciójából figyel. Itt vállnak végleg Szaladják-jegyekké az Aranymadár futamait is komponáló Sirin együttes orosz zarándokéneket feldolgozó zenéje, a gyorsított felhők, a szimbolikus természeti képek és a végtelen mezőkön pásztázó nagytotálok, amely elválaszthatatlan a belehelyezett embertől.
Didaktikus és talán giccses is, az ortodox titkos tudást, egyfajta keresztség-beavatást jelképező ikon – galamb – tűz, Tarkovszkijtól is ismert ikon-szimbólumainak összemontírozása. Sajnos, a kisfilmhez szokott rendező túlságosan elnyújtja filmjét, hiába dolgozza ki mondanivalóját, a műve vége felé önismétlésekbe csap át. De szerencsére még idejében észreveszi magát és izgalmas gondolati befejezést sikerül kanyarítania alkotásának.
Szaladják témája a szolgálat, amelynek célja a beavatási rítus továbbadása, szinte minden munkájában ennek egy változatát láthatjuk, legyen a megoldás akár a szerelem, vagy a halál mint a bölcsesség megjelenése. Az állandó szentet ütközteti a profánnal, kitartott, szürreális, levegősen szélesvásznú képein. S hogy életművében továbbra is ezt fogja keresni, az kétségtelen, hiszen ha most dugába is dőlt több éve tervezett filmje a Bíbortekercs, de ugyanarról beavatásról szól, mint eddigi munkái. Főhőse egy szamuráj, aki Atyechez hasonlóan már túl van a Tudás megszerzésén, és tapasztalatát akarja átadni.

Szaladják üzenete egyszerű és járható utat adhat a mai élet problémájára, elveti a konformizmust, elmélyülve fogalmaz, merítve a filmtörténet olyan nagy egyéniségeitől, mint Tarkovszkij, Ozu és Bresson. Mondanivalója válasz lehet a filmművészeknél fellelhető gondolatvesztésre egészen addig, míg művei nem csapnak át az egzotikum világába. Nála nincs történet, csak energia és esszencia, s annak ellenére, hogy még csonka az életmű, izgatottan várhatjuk a tudás új fejezeteit. Egy olyan rendezőtől, aki saját válaszait, filmjeit, kérdésként közvetíti felénk.
Az útnak tehát nincs vége, hiszen mindannyian az élet vendégei vagyunk.


Solymár, 2008-01-29

 

Pacskovszky József VII. Olivér című filmjének forgatásán (2000)
Pacskovszky József VII. Olivér című filmjének forgatásán (2000)
34 KByte
Kenyeres Bálint: Zárás (1999)
Kenyeres Bálint: Zárás (1999)
22 KByte
Aranymadár (1999)
Aranymadár (1999)
30 KByte
Politzer Péter: Gránátok (2003)
Politzer Péter: Gránátok (2003)
79 KByte
Hajdu Szabolcs: Tamara (2003)
Hajdu Szabolcs: Tamara (2003)
49 KByte
Szemző Tibor: élet vendége - Csoma legendárium (2005)
Szemző Tibor: élet vendége - Csoma legendárium (2005)
208 KByte
Madárszabadító, felhő, szél (2005)
Madárszabadító, felhő, szél (2005)
231 KByte
Madárszabadító, felhő, szél (2005)
Madárszabadító, felhő, szél (2005)
270 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső