„Ahhoz, hogy a sikert igazán át lehessen élni, szükség van valami megmagyarázhatatlan, rajtam kívülálló elemre is” – így vélekedik az Oscar-díjra jelölt Maestro rendezője, a KEDD Stúdió alapítója.

Mostanában sokat hallhattunk, olvashattunk M. Tóth Géza animációs filmrendezőről, s a magyar animációs filmgyártás hanyatlását látva, sikereit örömmel és biztató jelenségként éljük át.
Az Oscar-díjra jelölt Maestro című rövid animációs film szerzője 1992-ben diplomázott a Magyar Iparművészeti Főiskola animációs filmrendező és vizuális nevelés tanár szakán. (1994 óta ugyanitt tanít). A főiskola egyetemmé válásáig és nevének megváltozásáig – 2006 óta Moholy Nagy László Művészeti Egyetem, MOME – a Vizuális Kommunikáció Tanszék Animációs Szakirányának vezetője M. Tóth Géza volt.
Diplomamunkája, a Patkányfogó (1992) egy ígéretes fiatal bemutatkozása, már az elsőrangú Annecy Nemzetközi Fesztiválon is versenybe került, de talán még sikeresebb az Ikarosz című (1996) klasszikus felütésű munkája, amely több fesztiváldíj mellett az 1997-es Berlini Filmfesztivál Arany Medve-díjáért is versenyzett.
Miközben külföldön és itthon tanított, publikált, kurzusokat vezetett, 2002-ben alapított egy saját céget, a KEDD Animációs Stúdiót. Ez a vállalkozás azóta több mint száz televíziós csatornaazonosítót és animációs reklámot tervezett és rendezett. Miközben a cég tevékenysége mint üzleti vállalkozás is sikeres, a stúdió egy egyedülálló műhely, amelynek tagjai alkotótársak, a szó klasszikus értelmében.
Itt készült a Maestro című (2005) 5 perces egyedi animációs rövidfilmje is, amelyet 2007-ben Los Angelesben az Amerikai Filmakadémia Oscar-díjra jelölt.
A magyar animációs film történetében ilyen elismerést korábban mindössze két film ért el. 1974-ben Jankovics Marcell Sisyphus, 1980-ban pedig Rofusz Ferenc A légy című 3 perces munkája. Rofusz filmje végül meg is kapta az aranyozott szobrocskát.
28 év múlva M. Tóth Géza vehetett részt Maestro című filmjével a nagyszabású eseményen.
A sikerek hátteréről kérdeztem őt.

Hogyan élte meg a sikert, és hogyan tovább?

Nagy elismerésként, hiszen már magát a jelölést is az egyik legkomolyabb díjként tartja számon a filmszakma. A további tervek nagyjából ugyanazok, mint az amerikai kaland előtt: részt venni minél magasabb szakmai színvonalú filmek elkészítésében, tanárként, rendezőként és producerként.

Az Oscarért a Maestro már sok díjjal a tarsolyában indult. Úgy tudtam, csak olyan filmek fesztiváloztathatók, amelyeket nyilvánosan még nem mutattak be. Az Oscarra való nevezéshez milyen út vezetett?

Léteznek olyan premierfesztiválok, amelyeknél ez valóban feltétel, például Cannes, Velence vagy Berlin, de az Oscar nem ilyen. Viszont az internetes vagy televíziós megjelenés itt is kizáró ok. A mi filmünknek a legjobb animációs rövidfilmek kategóriájában volt esélye. Ebben a szekcióban az a film kerülhet versenybe, amelyet bizonyíthatóan vetítettek amerikai moziban, vagy amely korábban megnyerte valamelyik A kategóriás nemzetközi fesztivált. Bár a Maestro elég sok díjat kapott, ilyen rangú fesztiváldíja nem volt. Ezért az első feltételt teljesítettük. Egy Los Angeles-i mozi vetítette a filmünket két hétig 2006 szeptemberében. Természetesen ennek ára volt, amelyet a stúdiónk bevételeiből fedeztünk.

Ez egy speciális mozi, vagy ilyenkor a nagyközönség elé kerül a film?

Tekintettel arra, hogy az amerikai bemutató bizonyos Oscar-kategóriáknál a nevezés feltétele, a mozik egy része – felismerve a keresletet – műsoridőt ad ezeknek a filmeknek, és kiállítja a hivatalos igazolást a film amerikai vetítéséről. Nekünk erre a papírra volt szükségünk, ezért aztán én nem is nagyon követtem, hogy milyen filmekkel együtt, hány néző előtt, mekkora sikerrel vetítették a Maestrót ez alatt a két hét alatt.

Milyen segítséget kapott itthonról?

A filmjeink fesztiváloztatásában óriási segítséget jelent a Magyar Filmúnió partnersége. A legkomolyabb fesztiválokra ez a szervezet nevezi, és meghívás esetén postázza a filmet. Ezenkívül nem egyszer nyújtott támogatást új kópia készítésére vagy utazásra. A kisebb vagy speciálisan animációs fesztiválokkal a saját stúdiónk tartja a kapcsolatot, ezekben az esetekben a KEDD vállalja a fesztiváloztatás minden anyagi terhét. A Maestro Oscar-nevezése is speciálisnak mondható, az ehhez szükséges amerikai igazolások beszerzésében is minden anyagi teher a stúdiónkra hárult. A szervezőmunka legnagyobb részét azonban egy partnerstúdió, a Szimplafilm, azon belül is egy egészen kivételes rátermettségű menedzser, Liszka Tamás végezte.
A sok munka, szervezés, az anyagi áldozat a Maestro esetében végül elérte az eredményt: a film kikerült Hollywoodba, s indulhatott a versenyben. Ennek köszönhetően a Magyar Televízió főtámogatóként a film és a KEDD mögé állt, az Oktatási és Kulturális Minisztérium pedig nagyon komolyan támogatta a film amerikai promócióját, a kiutazást és a kinti programokon való részvételt.

Ha jól tudom, ez 28 millió forint volt. Mennyire éri meg az országnak a ráfordítás? Mi a hozadéka annak, hogy az öt legjobb közé került a film?

Majdnem egy hónapig tartózkodtunk Los Angelesben, ami már önmagában elég költséges dolog, a támogatás túlnyomó részét mégis inkább a különféle rádió-, televízió- és sajtómegjelenések, marketinganyagok jelentették. A filmünk amerikai meghívásában a minisztérium igyekezett kihasználni a lehetőséget, hogy a magyar film, sőt, Magyarország hallasson magáról. Az efféle, országimázsra fordított befektetések megtérüléséről nincsenek pontos információim, sajnos ehhez nem értek. Feltételezem, hogy egy ilyen ráfordítás eredménye nem azonnal és nem direkt módon jelentkezik, de hogy érdemes erre költeni, azt az igazolja, hogy amelyik országnak volt nominált filmje, az mind igyekezett reprezentációs módon is kitenni magáért. Az idei cannes-i filmfesztiválon is volt hasonló PR-támogatásuk a magyar versenyfilmeknek, egy exkluzív kiadvány megjelentetésével és egy éjszakai fogadás megszervezésével. Az, hogy a filmes világ krémje aznap este a Magyar Partin múlatta az időt, ott táncolt, beszélgetett, üzletelt, és közben hozzá-hozzászólt a magyar vendégszeretet, kultúra, gasztronómia, zene, film kérdéseihez, az országos szinten valószínűleg busásan megtérülő befektetés volt.

Úgy tudom, a Maestro 50-nél is több díjat kapott, és még mindig van fesztiválmegjelenése. A díjak pénzt is hoznak vagy csak dicsőséget?

Néha pénz is jár a díjjal, de az így megszerezhető bevétellel nemigen érdemes előre számolni. A stúdiónk költségvetésében nem számottevő ez a bevétel. Körülbelül annyi pénz folyt be a Maestro fesztiváldíjaiból, amennyiből a film fesztiváloztatását, azaz az adminisztrációs és a postai költségeket ki tudtuk fizetni. A fesztiválok elsősorban szakmailag fontosak. Jó, ha az ember folyamatosan képben van arról, hogy hol tart, mit csinál, miről mit gondol a szakmája élvonala. A leghatékonyabb módszer erre, ha az ember részt vesz a fesztiválokon, találkozik és beszélget a többi filmessel, és megnézi a többiek filmjeit. Persze, kikapcsolódásnak is ideális, ha mondjuk, november vége felé el lehet menni 3-4 napra valami barátságos, meleg, tengerparti fesztiválra.

A Maestro befejező részének, a poén kidolgozásának két verziója volt. Mint néző, az első verziót szomorúnak érzem. Kissé eltúlozva, tragikus művészsorsnak, mint a bohócokét. A másik befejezés vulgárisabb, amint váratlanul szembesül a néző mondjuk egy ripaccsal, egy operaénekes vagy bárki helyett. Nagyobb a csattanó. Melyik változatot vetítették a fesztiválokon és az Oscaron?

A mai napig fel-felmerül, hogy vajon melyik befejezés illik jobban a filmhez. A második verzió, amelyikben megmutatjuk kívülről is a kakukkosórát, vagy az eredeti, amelyikben csak a néző fantáziája teremti meg a poént. Én mindig is ez utóbbit szerettem jobban, frappánsabbnak, intellektuálisabbnak, elegánsabbnak tartom. A másik verziót Rofusz Ferenc javasolta, amikor a filmet megmutattam neki. Az egyetemen, ahol tanítok, konzultációk alkalmával megtörténik olykor, hogy egy-egy dramaturgiai kérdésre jobb, eredetibb, a film szempontjából optimálisabbnak ígérkező megoldást találok, mint amilyen a hallgatóé lenne. Ilyenkor érvekkel igyekszem meggyőzni a film készítőjét, hogy gondolja át újra az adott kérdést, néha ez az érv úgy is hangozhat, hogy készítse el mindkét változatot, és aztán nézzük meg együtt, hogy a film melyik változatban érzi jobban magát. Rofusz Feri tanácsa is efféle volt. Mivel tudtam, hogy segítő szándékkal, nagy filmes és fesztiváltapasztalattal és a külső szemlélő objektív nézőpontjával rendelkezik, én, mint egy jó diák, megfogadtam, amit mondott. Elkészítettük az új verziót, majd rövid hezitálás után megtartottuk az előzőt.

Az öt legjobb között lenni az Oscarnál felsőbb osztályba kerülést jelent. Milyen új lehetőségek adódnak ilyenkor?

Az első és leglátványosabb lehetőségem az volt, hogy személyesen is részt vehettem a díjátadón, és az azt megelőző hivatalos eseményeken. Közben olyan ismeretségek születtek, amelyek hosszú távra is meghatározóak lehetnek. Az Oscar-gála előtt majdnem egy hónapig kint voltam Amerikában, és sok stúdióba ellátogattam, köztük a Disney-be, a Dreamworksbe, a Pixarba, s közben sok amerikai kollégával, producerekkel, forgalmazókkal találkoztam. A beszélgetések azonban többnyire nem a közös szakmai jövőről szóltak, inkább ismerkedések, barátkozások voltak. Lehet, hogy más a helyemben üzleti lehetőséget látott volna ezekben az alkalmakban, és hatalmas bizniszeket kötött volna, nekem ez nem megy ilyen gyorsan, nem vagyok elég rámenős. Barátaim viszont lettek, azóta is több ottani ismerőssel tartom a kapcsolatot. Közülük néhányan meglátogattak minket a budakalászi otthonunkban is. Legutóbb John Tarnoff, a Dreamworks egyik vezetője, egész családjával. Azt hiszem, nagyon jól érezték magukat nálunk. Sok mindenről beszélgettünk, de az üzletet megint elfelejtettem szóba hozni.

Itthon hogyan fogadták, hogy végül is nem hozta haza az aranyszobrocskát?

Logikus reakciók voltak. Öröm, büszkeség, kíváncsiság, féltés és irigység is. De úgy érzem, nagyobb torzulás nélkül sikerült túlélnem mindezeket. Arra azonban figyeltem, hogy ne is bagatellizáljam el, és ne is értékeljem túl az eredményünket. Tudom, hogy a Maestro előtt milyen régóta nem sikerült magyar filmnek ilyen messzire elérni, ezért végtelenül hálás vagyok a munkatársaimnak, és büszke is az elvégzett munkára. Azzal is tisztában vagyok ugyanakkor, hogy nem lehet egy ilyen sikerből élnünk életünk végéig. Vagy pontosabban, nagyon is lehet, van rá példa bőven, hogy valakit egyetlen dalával, filmjével, góljával, találmányával azonosítanak, de nekem az a fontos, ha folytathatom a munkám. Abban a reményben, hogy a szakmailag legszínvonalasabb és legsikeresebb filmjeimet még csak ezek után fogom elkészíteni.

Van valami régóta megvalósításra váró álma?

Nincs olyan filmtervem, amit rajtam kívülálló okok miatt ne tudtam volna elkészíteni. Persze az is igaz, hogy a lehetőségeim nagyon is erősen meghatározzák, hogy milyen filmekben gondolkodom. A filmjeim eddig is, mindig egyszerű látványvilágú, kevés szereplős, kis költségvetésű munkák voltak. Azt hiszem, hogy ez a hozzáállás nem azt jelenti, hogy le kell mondani valamiről, amit el szeretnék érni. Inkább azt, hogy már eleve arra vágyom, aminek a megvalósítására reális esélyem van. Lényegében ez a gondolkodásmód teljesen általánosnak mondható a filmes világban. Hiába van valakinek az enyémnél nagyságrendekkel nagyobb lehetősége, mindenkinek tekintettel kell lennie a korlátaira.

Tényleg úgy gondolja, hogy kevés pénzből is lehet jót alkotni? Az animációs film drága műfaj.

Az, hogy mi számít kevésnek és mi elégnek, nagyon relatív. Az egyedi filmjeink zöme állami pénzből készül, arcátlanság lenne tehát a részemről azt mondani, hogy az így nyert sok millió forint „kevés pénz”. Inkább arról van szó, hogy amikor megtervezek egy új munkát, számolok a realitásokkal, azzal, hogy mennyi pénzt, milyen szakembereket, mekkora technikai hátteret leszek képes rászervezni a produkcióra. Ha előzetesen jól ítélem meg a lehetőségeket, és hozzájuk mérem a film vállalásait, akkor lehet esélyünk arra, hogy tisztességes munkát végezzünk.

Összefoglalnám kollégája, Fülöp József véleményét egy 2005-ös Manifeszt-interjúból: Keresd meg a pénzt a filmedre, csak időd és energiád nem lesz már az alkotó munkára, mert máshol jár az agyad, nem a film koncepcióján. Egyetért ezzel?

Lehet, hogy ez alkat kérdése, de nekem eddig sikerült egyszerre eljátszani a pénzszerző, az anyagiak tekintetében szigorú producer szerepét, és azét az alkotóét, akit csak a filmje minősége érdekel, s nem hajlandó kompromisszumokra csak azért, mert elfogyott a pénz. Ez utóbbi énem jóval erősebb, következésképp rendre ráfizetek az alkotói filmjeimre. De emiatt nincs konfliktus bennem. Eleve derűlátó vagyok, és ráadásul semmi okom sincs rá, hogy panaszkodjam.

Kirívóan optimista és ennek megfelelően aktív. 2002-ben alapította a KEDD Stúdiót. Úgy tudom, rengeteget képes dolgozni szimultán, s van is mit. Hogyan működik, milyen munkákat készít, és miből gazdálkodik ez a stúdió?

A KEDD Animációs Stúdió az a háttér, amely szervezetileg és anyagilag biztosítja a filmek elkészülését és az eljuttatását a hazai és nemzetközi közönség elé.
Többes számot szoktam használni akkor is, amikor a filmjeink készítéséről, és akkor is, amikor azok fesztiváloztatásáról beszélek. Mindkettő csapatmunka. Ez nemcsak azt jelenti, hogy többen dolgozunk együtt, hanem azt is, hogy a legtöbb munkatársam teljes jogú alkotó és szellemi partner. Még akkor is, ha a végső szót a lényeges kérdésekben általában én mondom ki.
Jellemzően kéttípusú filmet készítünk. Az egyik csoportba tartoznak a megrendelésre, felkérésre készített animációk, jellemzően televíziós megbízások és reklámok. Ilyen volt például legutóbb a Modern Képmesék című 80 részes, közéleti témájú sorozat; ötletgazdája és megrendelője a Magyar Televízió volt. A sorozatban az MTV koprodukciós partnere és fő pénzügyi támogatója a Miniszterelnöki Hivatal és a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség volt.
A másik típusba sorolhatók az egyedi vagy fesztiválfilmek, amelyek anyagi bázisát elsősorban a Magyar Mozgókép Közalapítványnál és a Nemzeti Kulturális Alapnál elnyert pályázataink jelentik. A Maestrón kívül ilyen munkáink voltak az utóbbi években a Bartók-animációk, az Ergo, a Mama és a most készülő Tespi mesék című filmek. Az elnyert támogatást a stúdiónk a megrendeléses munkáiból származó bevételeiből kiegészíti. Eddig minden filmünknél szükség volt erre. Az anyagi többletteher az eddigi filmjeink esetében az elnyert állami támogatás mértékéhez viszonyítva 30 és 100 százalék között volt.
Amikor elindítunk egy új egyedi filmet, sosem az vezérel, hogy az állami támogatásként nyert összegből anyagilag biztonságosan „letudjuk” a produkciót, hanem hogy amikor a film elkészült, elmondhassuk, hogy mi ezt ennél jobban nem tudtuk volna létrehozni. Ennek érdekében minden alkotótárstól az átlagosnál jóval több munkát várok el. Persze, ez sok rábeszéléssel, kuncsorgással jár. Néha nagyon fárasztó nekik is, nekem is, és tudom, hogy időnként nagyon elegük van belőlem. De aztán mégis mindenki örül, hogy mertünk maximalisták lenni, hogy nem tettünk engedményeket, és közös eredményként éljük meg, ha a munkánk sikeres lesz. A KEDD – olykor az én csodálkozásomra is – hatodik éve működni tud, gyarapodó lehetőségekkel és ismertséggel, anélkül, hogy a munkánk során lényeges kérdésekben szakmai kompromisszumokat kellett volna kötnünk. Azt meg különösen fontosnak tartom, hogy az elmúlt hat év nemcsak jó szakmai, hanem kimondottan baráti, egymást is építő kapcsolatot eredményezett jó néhány stúdióval – mint a KGB Stúdió, a Post Edison, a Katapult Film, a ProSound – és több független alkotóval is…

Sokat dolgozik, sokfelé hívják. A KAFF-on zsűrielnök volt tavaly, az idén Cannes-ban is járt. Meghívták újabb, Ergo című filmjét a Kritikusok Hetének szekcióvetítésére. Ebben szerepet játszhat a közelmúlt sikere?

Ahhoz, hogy egy film valamelyik A kategóriás filmfesztiválon szerepelhessen, elvileg nem szükséges egyéb feltételt teljesíteni, mint hogy az adott esemény legyen a filmnek a nemzetközi fesztiválpremierje. Egyszerűbben: a film nem szerepelhet korábban más nemzetközi fesztiválon. Mi figyeltünk erre, és – noha több fesztivál is jelezte, hogy szívesen bemutatná az Ergót – a cannes-i fesztiválig nem neveztük máshová a filmet. Hogy az előválogató zsűri a filmet önmagáért hívta-e meg, vagy ebben része volt a tavalyi sikerünknek, nem tudom biztosan.

Azt nyilatkozta a Maestro után, hogy nem akar gegfilmesként beskatulyázódni. Az Ergo filozofikus film, nem könnyű falat. A nézettséget belekalkulálta?

Ez a film is éppen annyira a közönség számára készült, mint a többi munkánk. Ha nem számolnék a közönséggel, nem készítenék filmet. Ráadásul azt gondolom, hogy az Ergo kimondottan jól érthető, közönségbarát munka lett. Ebben az érzésemben megerősítenek a film eddigi bemutatóin született reakciók. Különösen a cannes-i filmfesztiválon szervezett közönségtalálkozók. Az igaz, hogy ez a darab máshogy működik, mint a Maestro. Szemlélődősebb, merengősebb, ha úgy tetszik, filozofikusabb. Na de a közönség nem csak nevetni jár a moziba. Legalább olyan szívesen töprengenek, merengenek, búsulnak, tisztulnak vagy filozofálnak egy-egy film nézése közben.
Az Ergót összesen hat alkalommal vetítették Cannes-ban, ebből kétszer a közönség tagjainak lehetőségük volt arra, hogy kérdéseket tegyenek fel, vagy elmondják a véleményüket. Örömmel tapasztaltam, hogy élvezték és értették a filmet. Hasonló érzésem volt a fesztiválszervezőkkel, az újságírókkal és a forgalmazókkal kapcsolatban is. A szekció díját végül egy kanadai rövidfilm nyerte el. Mi néhány fesztiválmeghívással és forgalmazási ajánlattal lettünk gazdagabbak.

Az Ergo megérne egy hosszabb elemzést, sőt, a közönség és a filmek nézettsége is, de erre itt most nincs elég hely. Azt azért megkérdezem, miért fontosabb egy 5-10 perces egyedi film, mint a köztudottan jól fizető reklám és sokféle alkalmazott animáció?

Nem biztos, hogy fontosabb, inkább más szerepe van. Az alkalmazott animáció a szakma realitása: pontosan fogalmazni, gyorsan, megbízhatóan, a megrendelői igényeket minél magasabb szinten kielégíteni. Számomra fontos, sőt, kimondottan élvezetes munka ez is. Viszont nagyon ritkán van rá annyi idő, hogy meg tudjam mutatni benne a tudásom maximumát. A szakmai zsargon szerint ezeket a feladatokat mindig „tegnapra” kell elkészíteni. Az egyedi filmre ezzel szemben annyi időt kell áldozni, amennyit megkíván. Ekkor esély van rá, hogy a tudásunk legjavát adjuk. Efféle szerepe lehetett egykor, a céhvilágban az évekig készülő mestermunkának. Elkészítésével egy-egy segéd elnyerhette azt a rangot, hogy a szakma legjobbjai közé tartozzon. Mivel a mi szakmánk elég gyorsan változik, fejlődik, időről időre jó, ha kirukkolunk egy-egy újabb mesterdarabbal.

Olvastam, hogy a filmtörvény a megszorító intézkedésében a támogatások odaítélésénél a művészi színvonal emelését jobban érvényesíti mostantól. Mi a véleménye erről?

A filmtörvény támogatási rendszerének alakulása politikai kérdés. Ez természetesen nemcsak belpolitikai, hanem olyan kérdés, amelyhez más úniós tagállamok is hozzá kívánnak szólni. Érdeklődéssel figyelem a törvény különféle változásait, hiszen ezzel a mi munkánkat, a mi lehetőségeinket is befolyásolják, de azért az én életemet alapvetően nem az aktuális szakmapolitikai döntések határozzák meg.

Jelenleg felkérésre rendez egy egész estés filmet, ideiglenes címén a Tomi harcát, ami nem saját ötlet.

Ez a klasszikus, amerikai típusú filmkészítési módszer, amikor a producer (ebben az esetben Reich Péter és Angelusz Iván, a Katapult Film két producere) kiválaszt vagy megrendel egy forgatókönyvet, majd keres egy rendezőt, aki irányítja a film elkészítését. Szajki Péter írta a forgatókönyvet, majd rám esett a producerek választása. Én pedig azon vagyok, hogy a tőlem telhető legjobb szakmai színvonalon készüljön el a film. Igyekeztem olyan munkatársakat verbuválni, akik szintén így gondolkodnak, és akik mesterei egy-egy filmes részterületnek. Ezek után nekem már csak annyi a dolgom, hogy reggeltől estig magyarázzak, kérdezzek, válaszoljak, érveljek. Ez többnyire beszédet vagy írást jelent, de elég sok magyarázó rajzot is készítek, vagy más képi és filmes példával illusztrálom a szándékomat. Hasonló ez egy zenekar munkájához, ahol adott a kotta, mindenki játssza a saját szólamát, a karmester pedig azért felelős, hogy valamiféle egységes, élvezhető eredmény jöjjön létre.

Ön nemcsak karmester: nemcsak animációs rendező, hanem tanár, a szakmáját elemző, publikáló ember is. Hosszú évekig vezető szerepe volt az animációs képzésben. Noha mindezek a szakmán belül összetartozó dolgok, mégis, melyik tevékenység áll legközelebb az egyéniségéhez?

Tőlem telhetően minden feladatot igyekszem a legjobban végezni, legyen az tanítás, betonozás, permetezés vagy filmcsinálás. Ez nem azt jelenti, hogy ugyanolyan jól sikerül, akármibe fogok (idén az egyik cseresznyefát csúnyán tönkretette a monília), de a szándék lényegében mindig ugyanaz. Ezért aztán nem is szívesen mondom magamról, hogy én ez vagy az volnék leginkább. A címkék ahhoz fontosak, hogy mások el tudjanak helyezni a megfelelő skatulyába. Nekem azonban nem feltétlenül muszáj magamat bedobozolni. Talán, ha pék lennék vagy ács, akkor más lenne a helyzet. – De hogy mit szeressen csinálni legjobban az, aki az ideje nagy részét azzal tölti, hogy az animáció határterületein billegő filmeken töri a fejét, és különféle hosszú nevű oktatási intézményekben ugyanerre buzdít másokat? – Nem tudom.

Nyugattól keletig sok helyre hívták kurzusokat tartani a világban. Mit kell ezért tenni?

Minden egyetemnek akkora a kapcsolatrendszere, amekkorát az ott dolgozó oktatók létre tudnak hozni, és életben tudnak tartani. Kétségtelen, hogy maga az intézmény jó lehetőséget jelent arra a tanárainak, hogy a külföldi partnerintézményekbe is eljuthassanak előadóként, vendégtanárként, de ez elsősorban nem az egyetem, hanem az adott oktató kapcsolatrendszerén és felkészültségén múlik. A kutatói, vendégelőadói státusok elnyerése, a meghívások és azok viszonzása, a közös projektek lebonyolítása hasonló rendszert alkot, mint amire a filmkészítés is épül. Ugyanúgy folyamatosan kell ápolni a kapcsolatokat, új és újabb programokat előkészíteni, pályázatokat írni, a munkatársak munkáját megfelelően irányítani… Végső soron az ember minél kevesebb szakmai engedménnyel végezheti jól, nemzetközi szinten a dolgát. A szakmai alkalmasságok hivatalos igazolására, a különféle bizonyítványokra, minősítésekre ezen a területen általában nagyobb szükség van, mint a filmszakmában, ezek megszerzésére azonban az Európában egyre egységesebbé váló felsőoktatási rendszer jó lehetőséget biztosít az oktatóknak. Nekem a tanári és művészi diplomáim mellett a doktori fokozatot is sikerült mindkét területen megszereznem. A jelenlegi titulusom: habilitált egyetemi docens, ami jócskán elégséges ahhoz, hogy ne legyen hivatalos akadálya a külföldi előadói munkámnak.

Mégis, miként érzi magát a legsikeresebbnek?

Hivatalosan igazolható sikert legtöbbet filmkészítőként szereztem, de – és gondolom, ezzel nem vagyok egyedül – mindig azon a területen élvezem leginkább a sikert, ahol kevésbé érzem otthon magam. Ha az egyetemen tartok egy jó órát, rátalálok azokra a mondatokra, amelyeket a hallgatók is közel úgy értenek, ahogy én, és ezek a mondatok még segítenek is a filmjeiken, akkor azt nem annyira sikerként, mint inkább a jól elvégzett munka feletti elégedettségként élem meg. Így vagyok valahogy a filmkészítéssel is. Ahhoz, hogy a sikert igazán át tudjam élni, szükségem van valami megmagyarázhatatlan, rajtam kívülálló elemre is. A zenéléssel kapcsolatban sem sikert, inkább megelégedettséget érzek, ha valami szépen megszólal. Ének-zenei általánosba jártam, 12 éven át tanultam zenélni, több hangszeren is (cselló, nagybőgő), zenekarokban játszottam, nem sokon múlt, hogy nem zenei pályára mentem. Mivel sokat foglalkoztam zenével, filmkészítéssel, pedagógiával, természetesnek tartom, amikor ezeken a területeken a szándék és az eredmény közel kerül egymáshoz. De vannak az életnek más területei is, pédául a sport, azaz a kedd esténkénti foci. Nem vagyok éppen atletikus alkat, mondjuk, hogy inkább fejnehéz. Éppen ezért nagyon feldob, ha nyerünk, ha megy a játék, bejönnek a cselek, a felfutások meg a kapuralövések. Ez a siker! – Igen, azt hiszem, leginkább tökéletesen tehetségtelen labdarúgóként tudom megélni a siker érzését.

Viccel. Úgy értsem, hogy mindig önmagát akarja fölülmúlni?

A sportban elért eredmény talán azért jelent igazi „hurrá”-érzést, mert sosem vagyok benne biztos, hogy meg tudom ismételni. Ha látna focizni vagy pláne síelni, rögtön megértené, hogy miről beszélek. Mindig kisebb csodaként élem meg, ha gólt lövök, vagy ha épségben sikerül lejönnöm a hegyről.

A hegyről nemcsak lejönni nehéz, hanem följutni is. Főként a csúcsra… Azért a Maestro mégiscsak vetekszik a focival. Milyen érzés volt az öt legjobb között lenni és mégsem legelsőnek?

Nem könnyű válaszolni erre a „milyen érzés” kérdésre… Nagyon érdekes, sokszorosan összetett érzés volt. Egyszerre éreztem azt, hogy ez a szakmai csúcspontja a karrieremnek, ahová többé nem fogok tudni feljutni, és azt is, hogy ez csak az első Oscar-jelölt munka volt az életemben, és ha még jobban összeszedem magam, akkor akár ennél feljebb is lehet jutni. Tudtam, hogy a filmet annál jobban, ahogy elkészítettük, nem tudtuk volna megcsinálni. Ezért elfogult voltam vele. Szorítottam, nagyon szorítottam neki. Ugyanakkor remek filmnek tartottam a végül győztes animációt is, rendezőjével, Torill Kovével pedig nagyon jó barátságba kerültem. Neki ez már a második Oscar-jelölése volt. Éreztem, mennyire szeretné megkapni a díjat. Ezért aztán eléggé drukkoltam neki is. Végül pedig egyszerre éreztem csalódottságot, hogy hiába magoltam be a díj átvételekor elmondandó protokollszöveget, csak annak a lehetőségnek „örülhettem”, hogy beláthatatlan időm maradt javítani az angol kiejtésemen.