Nem voltunk barátok, sem közeli ismerősök Macskássy Katival. Munkakapcsolatban álltunk. Kértünk és kérdeztünk egymástól dolgokat a magyar animációval kapcsolatban. Ő alkotó volt, én archívumi munkakörömből adódóan, mint annyi más animációs filmkészítőét, az ő munkásságát is nyomon követtem. Gondoztam, archiváltam a filmjeit, így észre kellett vennem, hogy nemcsak filmet lehet a gyerekeknek készíteni, hanem velük együtt is lehet alkotni. Macskássy Kati éppen ezzel a sajátos alkotói módszerével vívta ki egyéni helyét a magyar animációban. Ő és a gyerekek egymásra találásából életre szóló, szépséges program bontakozott ki. Szükségszerű is volt ez.

Nem lehetett egyszerű a magyar animáció legnagyszerűbb alakjának, Macskássy Gyula lányának lenni, s esetleg az apa nyomdokaiban haladva érvényesülni. Ez Macskássy Katinak nem is volt célja. Újságíró szeretett volna lenni, de az interjún elbukott. (Úgy tudom, nem megfelelő személyt nevezett meg példaképnek.) Ezek után maradt az ismerős közeg, a filmmel vagy a rajzzal, az animációval való foglalkozás.1961-től a Pannónia Filmstúdióban többféle területen tájékozódva próbálta ki magát. Végül 1971-ben szerzett diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskola vágó tanszakán. Volt kitekintése a dokumentarista irányba szerveződő Balázs Béla Stúdió felé is, amelynek irányultsága erősen hatott szemléletmódjára. 1970-ben az első egyedi filmje a Mi lenne Budapesten ha... a „balázsbélások” megbízásából készült, s azt a kérdést profanizálja, hogyan reagálnának a városlakók, ha Budapestre ledobnák az atombombát. A rajzos ábrázolás a praktikus gondolkodás natúr képeivel összemontírozva groteszk válasz a fikcióra. Már itt tetten érhető a későbbi, sajátos látásmód, amely modern felfogásban, dokumentarista, szociológiai oldalról közelít a rajzfilmes témákhoz. De igazán akkor lépett a maga útjára, amikor megtalálta alkotótársaknak a gyerekeket. Már a korai közös munkákból olyan újszerű, sikeres alkotások születtek (Gombnyomásra, Nekem az élet teccik nagyon…), melyekkel Macskássy Kati egy csapásra az animációs alkotók harmadik generációjának jelentős tagja lett. Ettől kezdve filmjei itthon és külföldön ismertek és elismertek lettek, s a különféle filmfesztiválok állandó meghívottja volt. A fesztiváldíjakon kívül munkásságáért 1977-ben UNICEF-díjat, 1984-ben Balázs Béla-díjat, 1989-ban a Gyerekekért díjat, 1990-ben Érdemes Művész díjat kapott. Aztán meghódította Trevisót, 2000-ben elnyerve a Gyermek- és Ifjúsági Filmfesztivál fődíját, a Fellini-díjat, majd a Kamera Hungária 2000 fődíját is a gyermek- és ifjúsági műsorok kategóriájában. Dolgozott az Iskolatelevíziónak, a Duna TV-nek. Készített mesefilmeket, tévésorozatokat, ismeretterjesztő és reklámfilmeket, dokumentumfilmeket.
Már első sikerei után több magyar és nemzetközi szakmai s az ifjúsággal kapcsolatos szervezet tagja volt. Így az UNICEF-ben is vállalt képviseletet. Ő készítette A gyerekek jogai kiáltványhoz magyar részről az anyagot, melyet az ASIFA (Animációs Filmek Művészeinek Szövetsége) rendelt 10 országból.

Macskássy Katival személyesen először azon az 1985-ös első Kecskeméti Filmszemlén találkoztam, amelyből később kinőtt, és nemzetközivé vált a Kecskeméti Animációs Filmfesztivál (KAFF). Ünnepeink című filmje indult a versenyprogramban, s amikor megérkezett, korántsem az a farmerdzsekis vagy szkájszerkóba öltözött vagány nő volt, mint valaha, hanem egy magára adó, nagyon elfoglalt negyvenes. Tájékozott, aki a dolgok sűrűjében van, s a maga hivatástudatával külföldön éppoly otthonosan mozog, mint itthon. Abban az időben ez még kiváltságot jelentett. Úgy láttam, neki megadatott a kivételes helyzet, amellyel mindvégig sérülésmentesen élheti túl a világ megismerésének drámai fordulatait. Ezt édesapja, Macskássy Gyula John Halashoz fűződő barátsága okán gondoltam, aki éppen díszvendége volt a filmszemlének. Alias Halász János, mielőtt külföldre távozott, Macskássy Gyula első munkatársa volt a harmincas évek elején, és annak haláláig barátja is maradt. Macskássy Kati szinte már gyerekként „bejáratos volt” londoni otthonukba. John Halas, mint gyerekei jó barátját, fogadott lányának tekintette.

Akkori megítélésében azonban tévedtem. Az apai hagyatékot nem kihasználta, hanem a saját képességei szerint, kreatívan folytatta. Minden vélt beleszületettség és rosszmájú hiedelem ellenére Macskássy Kati elkötelezett, és ebben szilárdan következetes alkotó volt. Ő a gyerekek követeként működött. A gyerekkultúra iránti felelősségérzettel érkezett a felnőttek és a gyerekek világa közötti senki földjére, hogy javítson valamit a gyerekek sorsán és az egész világon. Munkáiban a gyermeki őszinteségre alapozott. Gyerekrajzokon, szövegeken keresztül saját kritikáját, karakteres véleményét hihetőbben tudta elmondani a világról. Hitt abban, hogy a rajzzal meg lehet változtatni, jobbá lehet azt tenni. Lehet humánus eszméket, jó tanácsokat közvetíteni, népszerűsíteni éppen ezzel az ártatlan műfajjal, amelynek tisztaságát mindig próbálta megőrizni. Elkötelezettsége erkölcsi alapokon nyugvó hagyaték volt, így magától értetődő természetességgel tette mindig a dolgát. Amikor már sokan foglalkoztak a számítógépes animációval, a matematikai pontossággal kiszámított mozdulatok megjelenítésével, ő a gyerekek és a naiv festők világából merített. S amikor a különféle szoftverektől, számítógépes manipulációktól eltorzult külföldi animációs termékáradat igazából rázúdult a világra, gyerekeknek szóló tévéműsorok szerkesztésével ellensúlyozta ezt (Oh gyerekek, tiétek a jövő, Micimackó klub, Kicsoda a micsoda, Az én házam).

Saját gyerekei a hetvenes években születtek. Éppen akkor, amikor Macskássy Kati rátalált saját stílusára. 1973-ban készült a Gombnyomásra című filmje, amelyben kisebb-nagyobb korosztályú gyerekcsoportok vallanak elképzelt jövőjükről rajzban és szóban, hogy mik vagy milyenek szeretnének lenni, milyen legyen a környezetük, a világ, ha felnőnek. És persze mindez gombnyomásra. Játékos film volt, sikert, díjakat hozott.
Ezt követte 1976-ban az elsőhöz hasonló módszerrel készült, de kiforrottabb Nekem az élet teccik nagyon… című film, amely a komlói cigánygyerekekkel készült. Ez már nem annyira könnyed, inkább megrázó. „Alkotói” a legnagyobb természetességgel vallanak és rajzolnak a sorsukat meghatározó életkörülményeikről, mindennapjaik drámai eseményeiről. Még ma is döbbenetesen hatnak erős társadalmi töltetükkel a szívszorítóan őszinte szövegek:

„Én este félek egyedül menni a telepen, mert vannak, akik berúgnak. Világgá akartam szaladni, de utolértek. Csak a sötét szemük látszott. Rámegy a szesz a fejükre, és lebutítja az agyukat…”,
„Ott Kossuthon, a telepen meghalt egy asszony, és annak volt egy kisfia. Az asszony minden éjjel kijött a koporsóból, és megszoptatta a gyerekét. A férje kérte, ne menjen vissza. Egyszer elkapta a lábát, és ott tartotta…”
„Téglát veszek és felépítem a házam, aztán villanyt veszek, csudaszép házam lesz, szoba, konyha, spájz meg egy sufni…”
„A telepen minden fizetéskor nagy tömegverekedés van. Csak úgy folyik a piros vér (…) olyan szépet még nem tetszett látni.”
„Aranyérmet nyertem az indiai rajzversenyen. Talán ha nagyon fogok igyekezni, sikerülni fog, hogy pincérnő lehessek…”
„Igaz, hogy én is cigány vagyok, de ha felnőtt leszek, nem leszek olyan, mint ezen a filmen a cigányok…”
„Nekem a tavasz azért teccik, mert a meggyfavirágok nagyon szépek, és a szaguktól be lehet rúgni…”
„Amikor a nap lenyugszik, ki állíthatja meg? – ez a legszebb közmondásom…”

Macskássy Kati a gyerekrajzokat gyönyörűeknek találta. Azt tapasztalta, nagy érzékkel nyúlnak a színekhez, örömmel kevergetnek, és bátran festenek. Ösztönös a hozzáértésük, véleményük a színekről:

„Kedvenc színem az élénk rózsaszín. Szerintem komplementer színével, a zölddel a legszebb.”
„A bányát csak hideg színekkel lehet lerajzolni, mert sajnos a bánya olyan, mint a gyász.” (Somos Ágnes: „Nekem az élet teccik nagyon!” – Magyar Ifjúság 1977. 05. 06.)

A siker titka nemcsak a gyerekszáj, gyerekrajz animációs filmmé szerkesztett újszerűségében rejlett, hanem a gyerekekhez való megfelelő hozzáállásban, a jó pedagógiai érzékben, nyitottságban, bizalomban. A gyerekek mindvégig Kati tanár néninek szólították, bár tudták, hogy filmrendező. Az egyik gyerek így emlékszik vissza a közös munkára:

„Kati néninek az a módszere, hogy hagyja, hogy a gyerekeknek a fantáziája szabadjára menjen… Elmondja, hogy mi a téma, milyen témakörben kéne rajzolni és beszélni, elindítja a gondolatainkat, de aztán nem szól bele, hagyja, hogy mi csináljuk.”
Egy másik, időközben felnőtté vált gyerek visszaemlékezése szerint: „Kati kicsit olyan volt, mintha az Orion űrhajóból lépett volna ki. Erre pontosan emlékszem, olyan tamarás volt, ’szkáj’ ruhában, cippzáros kezeslábasban, és úgy is beszélt velünk. Nem gügyögött velünk, így felnőttnek éreztük magunkat. Tetszett a dolog nagyon. Játék is volt, de komoly játék.” (M. Tóth Éva: Animare necesse est, 2004., 78. o.)

Macskássy Kati, amint fölfedezte magának a gyerekeket, s elkezdett velük közösen dolgozni, alkotótársainak tekintette és úgy is kezelte őket. E sajátos viszonyt mindvégig szinten tudta tartani, sikerült újra és újra kiépíteni. Hogy miként is működött ez az alkotótársi kapcsolat, őt idézem:

„Először több, különböző korú gyerekcsoportot kérdeztem meg, hogy milyennek képzeli el a jövőjét. – Úgy gondoltam, hogy fantasztikus látomásokat tolmácsolnak majd, és nekem egyéb dolgom sem lesz, mint száguldó fantáziájuk nyomán a képeket rögzíteni és animációs filmmé szerkeszteni. Nem így történt. Míg az öt-hat évesek egyszemű lóról és egyéb csodadolgokról álmodoztak, a nyolc-tizenkét éves korosztály kétszobás, összkomfortos lakásban képzelte el jövőjét, színes televízióval, fridzsiderrel és egyéb ’kispolgári’ kellékekkel…
Természetesen módosítottam elképzelésemen, és továbbgondolás céljából a szürrealista képek helyett a gyerekektől kapott kézzel fogható anyagból készítettem el a Gombnyomásra című filmemet. Ezzel kezdődött az ’alkotótársakkal’ való barátságom.
A következőt, a Nekem az élet teccik nagyon címűt Komlón, egy cigányosztályban forgattam. Koltay Magda szakfelügyelő barátnőm hívta fel figyelmemet e kreatív gyerekcsoportra: ő már akkor több kiugró tehetséges festőt, textilszövőt fedezett fel közöttük. Egy évig kisebb-nagyobb megszakításokkal lent laktunk a stábommal, és az így kialakított animációs műhelyben készítettük el a filmet. A gyerekek először igen szemérmesek, zárkózottak voltak, csak a zsebembe merték csúsztatni leírt vallomásaikat családjukról, szokásokról, cigánybabonákról. Később már felszabadultabban illusztrálták és megtanultak animálni is.
Az Ünnepeink és Családrajz című filmek ugyancsak gyerekközösségekben készültek, nagyjából mindkettő hasonló módszerrel. Jó előre megmondtam a pedagógusoknak, hogy a különböző szociális hátterű gyerekekkel milyen módszerrel szeretnék dolgozni, majd hivatásos felnőttkontroll nélkül beszélgettem a kisebb-nagyobb csoportokkal, illetve rajzoltattam őket az adott témákról. Hogy milyen mély nyomot hagy bennük a környezet, mennyire befolyásoltak már, az a filmből kiderül…” (Mozgó Képek/Animáció, 1986./1. 14. o.)

Az Ünnepeink gyerekszövegei, állami és nem állami ünnepeinkről készített rajzai bármennyire megmosolyogtatóak – akár nevethetünk is rajtuk –, már súlyos figyelmeztetést hordoznak: baj van, komoly a zűrzavar a fejekben.
Filmjeinek mindegyike a gyerek mellbevágó őszinteségével, mégis finoman leplezi le a felnőttvilágot, a társadalmi visszásságokat. A gyermeki képzeletvilág tükröt tart, amelyből a kisebb-nagyobb közösségek problémái, gondjai, álmai és vágyai, egy kis fénytöréssel ugyan, de szinte hiánytalanul visszaverődnek (Családrajz, Van itt jó is, rossz is).

Vallotta, hogy a gyerekekkel való együttműködés kimeríthetetlen, és rengeteg variációja van. Nincs olyan téma, ami nem érdekelné őket, amit ne lehetne velük megbeszélni, feldolgozni. Csak meg kell találni, ki miben tehetséges. Van, aki rajzolni vagy festeni tud, van, aki animálni vagy szöveget írni. Tehát minden kis ’munkatársának’ megkereste azt a területet, azt a műfajt, amelyben ki tud bontakozni. Mindazonáltal a gyerekekkel készített filmjeit rendkívül hosszú kutató- és gyűjtőmunka előzte meg. Szociológusok, pedagógusok, pszichológusok voltak a segítségére. De minden fáradság ellenére Macskássy Kati nagyon szerette ezt a fajta filmkészítési módot.
Több felvilágosító tévésorozatot készített a gyerekeknek, velük együtt. Ilyen például a Pont, pont vesszőcske vagy a Testünk sorozat, amelynek célja, hogy játékosan megtanulják az emberi test felépítését, működését.
Fontosnak tartotta filmjeiben a játékosságot. A Testünk tévésorozat készítése közben is, a közös munkából jó ötletek születtek: „A gerincoszlop funkcióját, működését például egy dobozból kiugró krampusz rugóján keresztül magyarázzuk meg. Azonkívül – mivel gyerekekkel való dialógusról van szó – a hanganyag eleve magában hordoz immanens módon bizonyos játékosságot. Sokszor tréfás, humoros, máskor gyönyörű, megdöbbentő gondolatok hangzanak el. (…) – Arra a kérdésre, hogy ’melyik a kedvenc testrészed?’, egy kisfiú teljesen logikusan így válaszolt: ’Én úgy gondolom, hogy a csontváz, mert erre épül minden.’ De ugyanerre a kérdésre elhangzott ilyen válasz is: ’Szerintem a hajam, mert ha elesek, megvédi az agyam’.” (Pannónia Film Híradó 5. sz., 1982. – 5. o.)

Macskássy Kati időnként azt is megmutatta, hogy ki tud lépni a skatulyából, amelyet ő épített saját maga köré. Készített filmeket gyerekek nélkül is.
A Lenke néni 78 éves idős hölgye saját rajzaival és fotóival mesél elhibázott életéről, be nem teljesült álmairól. Mindig rajzolással szerette volna megkeresni a kenyerét. De talán még nem késő, s levelet írt a Pannónia Filmstúdiónak, segítsenek neki ott elhelyezkedni.
A fekete-fehér Vízió tisztelgés Edvard Munch norvég származású, expresszionista festő és grafikus művészete előtt.
A Hagyaték metaforikus helyzetkép: rendszerváltozásunk lomjai hullanak ki egy retikülből, és végzik a szemeteskocsiban.
A pikáns Paraszt Dekameron bábsorozata Nagy Olga erdélyi néprajzkutató gyűjtése alapján készült. A bocacciósan erotikus, tréfás mesék bugyuta nők és férfiak, csalfa és fortélyos asszonyok, pórul járt szeretők eseteit jelenítik meg.
Kétrészes, gyönyörű naiv festmény és naturkombináció a Sosemvolt Cigányország. Egy babonás mese feldolgozása a madarakból lett cigányokról és a cigánykirály lányából lett igazi cigányanyáról.
Az általa szerkesztett, ezerszínű tévés gyerekműsorral fáradhatatlanul harcolt a divatos külföldi, gyerekekre ártalmas filmek ellen.
„Én mai napig a szépet szeretem, és ha elnézem a gyerekrajzokat, azok gyönyörűek. Ezzel szemben az agresszív csúnya, a másik oldalról pedig ott van a túl szép, a rózsaszínre kilakkozott giccs. Mindkettő rettentően káros a gyerekekre, és az a baj, hogy állítólag ezt lehet eladni (…) és ez határoz meg mindent, a játékoktól kezdve a mesekönyvekig, mindenütt, vagy az agresszív csúnyaság, vagy ezzel szemben az édeskés giccs. Részt vettem egy gyerekrajz-pályázat zsűrizésében, ahol azt láttuk, hogy az elsősök, a másodikosok rajzai fantasztikusak voltak. Nem tudtunk hány díjat kiosztani. Még negyedik, ötödikben is sok érdekes rajz volt, de a felső tagozatban siralmasak lettek a rajzok.” (M Tóth Éva: Animare necesse est… Bp. 2004., 104. o.)
Utolsó egyedi filmje, a 2007-es Keljfeljancsi is ilyenfajta értékelés és ítélkezés jegyében készült. Először színekről, mesékről fest játékos képet, ahogy ez a gyerek fantáziavilágában él. Aztán megjelenik a játék baba helyett a rózsaszínű, szexis Barbie baba. Elkomorodnak, eldurvulnak a történetek. A rajzfigurák ijesztőek lesznek, s a tévében minden csupa harc és erőszak. Végül a kamasszá vált gyerek azt teszi, amit ott lát. Fegyvert ragad, s kiiktatja a működő készüléket.

Macskássy Kati egyfolytában dolgozott, amíg végérvényesen el nem távozott. De amíg élt, szenvedélyesen érdekelte a valóság, s azokkal is meg akarta ismertetni, akik elzárkóztak előle. Mindig nagyon elfoglalt volt. Ha kerestem a mobilján, szokása volt, hogy bemondta mintegy tényállásként, éppen hol van, mit csinál. Ha a vágószobában, akkor azt, ha közértben, akkor azt, ha tv-ben, akkor azt. Így volt ez januárban is, amikor egy filmje miatt hívtam. Akkor éppen otthon volt, s elmondása szerint egy játék hintónak nevezett valamiben ült, s királylányosdit játszott – az unokájával. Nem érezte jól magát.
Hogy komolyabb baja is lett volna, azt a szakma nem tudta, s így a vég híre a legnagyobb váratlansággal jött. Még tele volt tervvel, s éppen harcban állt. Az édesapja mellszobrának elhelyezésén fáradozott, s a Macskássy Gyula-monográfia elkészültét szorgalmazta. Pályázott egy új munkára is.
Februárban már ki volt kapcsolva a mobiltelefonja.
A személyét illetően megítélésem hiányos és szubjektív. Szeretem a munkáit, minden kritika és támadás ellenére értékesnek és különösen egyéninek tartom. Minden elkészült Macskássy Kati-film híre várakozással töltött el. A személyisége is érdekes volt számomra. Egy nagy gyerek volt benne elrejtve, tetszett a gyerekes nyíltsága, a kicsit vontatott beszéde, a karcos hangja, az erkölcsi tartása. És fantasztikus rajongása a gyerekrajzokért. Leginkább pedig az a mondása, hogy neki is „teccik az élet nagyon, két c-vel, mint a gyerekeknek”.
Július 13-án lett volna 66 éves.

FILMOGRÁFIA:

Mi lenne Budapesten ha… – 1971
Gombnyomásra – 1973
Az már nem igaz – 1974
Nekem az élet teccik nagyon – 1975
UNICEF – Gyermekek jogai – kiáltvány – 1978
Gyerekek a nagyvárosban –
Lenke néni – 1980
Ünnepeink – 1981 (tv)
Pont, pont, vesszőcske – sorozat – 1982 (tv)
Az én testem –

Mozgás, csont- és izomrendszer –
Családrajz – 1983 (tv)
Hogyan születik? – Testünk – sorozat – 1985 (tv)
Mit vinnél magaddal – 1986 (tv)
Egy másik bolygó –
Tücsök, hangya – 1988 (tv)
Vízió – 1988
Hagyaték – 1989
Micimackó klub – 1990–94 (tv)
Oh gyerekek, tiétek a jövő – 1995 (tv)
Az én házam – 1996
Másféleszűek – 1997 (tv)
Van itt jó is, rossz is – 1997
Kicsoda a micsoda – 1995–97 (tv)
Ami igaz, az igaz – 1998–99 (tv)
Paraszt Dekameron – 2001
Sosemvolt Cigányország I–II. – 2004–2005
Animare necesse est – 2004 (szereplő)
Keljfeljancsi – 2007