Lugosi Béla
99 KByte
|
A Debreceni Irodalmi Múzeum gyűjteményében van a sok között egy fénykép, amely Felhő Rózsi primadonnát ábrázolja jelmezben, 1910 tavaszán. A fénykép ugyan nagyon jó minőségű, matt celloidin, esetleg platinotípia, és hibátlan állapotban maradt ránk, számunkra azonban mégsem ez az erénye adja legfőbb érdekességét. A képet Letzter József fényképész készítette a színésznőről, majd együtt dedikálták s bíztató sorokkal ellátva, elküldték az akkor éppen sajtóvétség miatt fogházban ülő Székely Imre újságírónak, a fényképész és a színtársulat nagy barátjának. A képet aláírta egy fiatal színész is, aki éppen távozni készült Debrecenből, hiszen szerződése a következő évadtól, szeptembertől már Szegedhez kötötte, ahol az első szerelmes és bonviváni szerepkör várta. A fiatal színész Lugosi Béla volt.
Hogy ki volt Lugosi (vagy előkelőbben: Lugossy – mindegy, merthogy eredendően Blaskó –) Béla, s miért lehet érdekes számunkra az a körülmény, hogy a debreceni színpadon is megfordult, azt csak későbbi élete felől tekintve érthetjük meg, a felől a szerep felől nézve vissza rá, amelynek köszönheti, hogy rajongók milliói tartanák a fénykép hátlapjára vetett – s muzeológiai szempontból jelentéktelen – sorokat felbecsülhetetlen értékű ereklyének.
Lugosi sorsa úgy hozta, hogy ha nem játssza el Hollywoodban Drakula gróf szerepét, ma talán senkit – legalábbis ennyire – nem érdekelne a személye, s működését nem tartaná számon a magyar színháztörténet sem.
„Béla”
A Magyar Tanácsköztársaság forradalmi bizottmányában vállalt szerepe miatt – neki tulajdonították a színész-szakszervezet megalakításának gondolatát, amelynek frissen az élére is állt – a megtorlás és a munkanélküliség elől előbb Németországba menekült Lugosi Béla 1921-ben tette a lábát Amerika földjére.
Kisebb-nagyobb magyar és amerikai színtársulatokban játszott és rendezett, járta a vidéket, és már 1923-ban megkapta első kisebb szerepét egy némafilmben, melyet még tizenöt követett. A filmezésben nem volt kevesebb gyakorlata, mint a színpadon: Magyarországon és Németországban kilenc ill. tíz filmben játszott.
1927-ben alakította először Drakula grófot a Broadway-n, majd a hatalmas sikerre való tekintettel, társulatával turnézni kezdett szerte Amerikában. Az 1931-ben megszülető filmváltozatban azonban csak annak köszönhette a megkapott szerepet, hogy a kiszemelt rém, a némafilmek ezerarcú embere, Lon Chaney, meghalt a forgatás kezdete előtt. Lugosi lobbizott, harcolt a szerepért, amely immár a kisujjában volt, amelyet már két éve folyamatosan játszott, s amely végre hangosfilm-szerep volt, az első hangos rém-film főszerepe – s amelyet az áhított cél, a „most végre megmutathatom” elérése érdekében szinte ingyen, összesen 3500 dollárnyi fizetségért vállalt el.
A film hatalmas siker lett, nemzedékeken átívelő hatású, újra meg újra feltámadó, töretlen karrierű kultuszfilm.
Hogy miért és hogyan válik valamiből kultuszfilm, mitől lesz a tömegkultúra egy terméke mássá, mint a többi hozzá hasonló, mitől emelkedik ki közülük, és mitől válik rajongás tárgyává, annak sok oka lehet – annyi azonban bizonyos, hogy létrejöttével nem lehet kalkulálni. A kultuszfilm nem jöhet létre „kultuszteremtő”, „hagyományteremtő” szándékkal, bizonyos, már bevált elemek tudatos felhasználásával, kombinációjával. A kultusz létrejötte mindig kiszámíthatatlan és meglepő: de mindig a közönség teremti azt meg. A közönség, a befogadó látja meg benne lelki szükségletének valamely kifejeződését: vonatkozzék ez akár az egész filmre, akár annak valamely alkotórészére: a szereplőkre, a szövegre, a jelmezekre – vagy bármi másra.
A filmipar sem számolt azzal a váratlan hatással, amit végül az Universalnál elkészült Drakula-film kiváltott: a színpadon ugyan már évek óta sikerrel játszott darabot sorra utasították vissza a stúdiók, attól tartva, hogy éppen törzsközönségüket, a nőket és a gyermekeket kellene eltiltaniuk a film szörnyű képsorainak megtekintésétől – s így nem látták kifizetődőnek a megvalósítását. Nem számíthatták ki, hogy a költségek csökkentése érdekében végül pusztán elbeszélésekben megjelenő rémtettek hatását kiváltja az ismeretlen Lugosi Béla Drakula-alakítása, akinek puszta lénye elegendő volt a félelem és reszketés kiváltásához, akinek látványa s a figurája teremtette asszociációk önmagukban elégnek bizonyultak a film kultuszának megteremtéséhez. Lugosi a filmnek ugyan csak egyik „hatáseleme” volt, ugyanolyan, mint a dróton rángatott denevérek, a látványos áttűnések és a sejtelmes ködök, vagyis a rendező, az operatőr és a technikai személyzet fantáziájának eredményei – de, ahogy Király Jenő tömegfilm-elemzésében olvashatjuk, „ha olyasvalami valósul is meg az összmunka eredményeként a produktumban, amit nem ez vagy az a részalkotó tett bele, ahhoz tér vissza a legtöbb, arra vall a műalkotás, aki a legtöbbet adta hozzá, hasonlítva is őrá és túl is teljesítve azt, amit egymaga adhatott volna, olyan beteljesedéshez vezetve, ami nem vált volna lehetővé, ha a szerzők nem egyesülnek és nem lépnek érintkezésbe a hagyományos képzetmintákat és narratív formákat felhasználó, messzemenően előírt közeggel.”
Lugosi ily módon sokkal inkább „szerzőjévé” vált a filmnek, mint bárki vagy bármi más.
Nem számolhattak a stúdiók azzal sem, hogy mikor, milyen közegbe érkezik a film. Hollywood urai vajmi kevéssé voltak érzékenyek a társadalmi mozgásokra: akkor ugyanúgy, mint azóta is, mindig késlekedtek filmjeikben eleven, mert átélhető képet adni a valóságról: s ha egy B-film éppen ezzel, a tömegekben zajló lelki folyamatok megragadásával váratlan sikert ér el, igyekeztek azt sokszorosítani, az elemek, a hősök, a közeg fölhasználásával szériában továbbgyártani. Mert a kultuszfilmnél az is tudnivaló, hogy a hatás teljesen független a művészi színvonaltól vagy a ráfordított pénz mennyiségétől: esztétikum és siker két teljesen külön szféra terméke, s bár előfordul, de ritka eset, hogy a kettő egybeesik. Van olyan rendező Hollywood történetében, aki azzal vívott ki kultuszt magának, hogy nézhetetlen filmjeivel elnyerte a világ legrosszabb filmrendezője címet – s ezzel vált a trash-esztétika királyává, amelyben a rossz átcsap egy másik minőségbe. (Nem mellékes, hogy éppen Ed Wood ő, Lugosi Béla utolsó rendezője, aki filmjeinek emblematikus figuráját találta meg a lecsúszott vámpírban: így vált Lugosi egy másik és újabb közönség idoljává is.)
A siker fontos eleme tehát az, hogy a műben „a társadalom olyasvalamit érezzen meg, amit ő maga is érzett már, de nem tudott tudatosítani; akart, de nem tudott kifejezni”.
A harmincas évek elején a kitörő gazdasági válság elbizonytalanította az embereket, egy fajta melankólia váltotta fel a húszas évek harsány vidámságát, s „a befelé forduló megrémült ember tanácstalan megoldáskeresése nyomán a századforduló nagy felfedezése, a mélylélektan, a pszichológia kezd behatolni a tömegkultúrába is – a film révén a rejtély, a feszültség, a sors és a szenvedély belép a kispolgár, a mindennapi ember életébe is” – fejtegeti Vörös Károly a Karády-filmek sikerének hátterében álló társadalmi jelenséget. Márpedig Karády a maga módján vamp: mint az amerikai filmek hideg és kifinomult, férfiakon élősködő, azokat tönkretevő szépasszonyai: akik mindannyian a vámpír, a vérszívó figurájából származnak. Már a húszas évek Németországában is a válság, a közelgő gonosz jelképe volt Nosferatu, s ezt a rémet testesítette meg Lugosi Béla is a Drakulában. A harmincas évek nyomora váratlanul érte a gondtalansághoz szokott embert, s elhatalmasodott rajta a félelem valami ismeretlentől, valami idegen, láthatatlan, gonosz erőtől: a titokzatos, beláthatatlan, szörnyűséget hordozó jövőtől.
Drakula gróf pedig éppen onnan, az ismeretlen, terület nélküli, van is-nincs is országból, a ködös Transsylvaniából érkezik: formát, alakot ad tehát a gonosznak, akit vártunk, akitől előre féltünk, mert a kor szelleme magában hordozta eljövetelének bizonyosságát. És íme, itt volt: a megtestesült, de föl nem ismerhető gonosz. Az emberek tudták, hogy Drakula köztük jár, de nem tudták, ki is az, akitől félniük kellene, hiszen a gonosz éppen olyan volt, mint ők maguk. Elegáns volt, kimért és udvarias. És csábító. Tudnivaló, hogy Drakula grófjának Lugosi alakításában nemcsak a filmben, de a valóságban is leginkább a nők estek áldozatául: nem is annyira félelmükben, mint a grófból sugárzó ellenállhatatlan erotikus töltésnek köszönhetően ájultak el tömegével a mozikban.
Drakula tehát idegen volt, gonosz, elegáns és csábító: ezek a tulajdonságok szerepeltek előírásként a regény színpadi változatának szövegkönyvében. Mindaz, amit Lugosi hozzátett a gróf alakjához, olyan egyedi kombináció volt, amely örökre egyesítette őt Drakula alakjával.
A gróf a színpadon is elegáns volt, de a sikerhez kellett Lugosi fenséges kiállása, méltósága, szertartásos udvariassága. Ahogy egy nyilatkozatában elmondja, apjától tanulta meg, hogy az arc, a szem sokkal hatásosabban képes az erőt kifejezni, mint a puszta fizikum: a grófnak a tekintete volt olyan örvénylő, amely elkábította, magába szippantotta a nézőt s hihetővé tette a hősnők könnyű hipnotizálhatóságát. Gonoszsága mögött pedig rejlett valami melankólia, amely viszont nem csak neki, hanem rendezőjének is volt köszönhető.
Tod Browning rendező egész életművét a kívülállók apoteózisának szentelte; a társadalom peremén élőkről beszélt némafilmjeiben éppúgy, mint a Drakulát követő néhány hangos munkájában – pl. a cirkuszok törpe-színészeit szerepeltető Szörnyszülöttekben. Nem véletlenül bólintott rá a felkérésre: Drakula alakjában is meglátta a lehetőséget arról beszélni, amiről szeretett: a gróf a társadalmon kívül álló, magányos és szomorú ember, aki nem tud beilleszkedni a világba, nem tud elvegyülni azzal, csak élősködik rajta, csak használja, hogy létét, mely neki magának is terhére van, fenntarthassa, mert ez a végzete. Kívülről érkezett egy idegen világba, mert idegen neki minden, ami másnak természetes közege, a nappal világossága és értelme, hiszen ő az éjszaka, a homály, a sötét, a titkos árnyak gyermeke. A film elkészültének idejében ennél aktuálisabb mondanivalót, ennél jelenvalóbb figurát nem lehetett volna találni – még ha a sikerben a nézők öntudatlanul is nyilvánították ki ráismerésüket saját, napi problémáikra, szorongásaikra. Moziba mentek, hogy a szórakozás által elfelejtsék megoldhatatlannak ítélt társadalmi krízisüket, s ott egyszerű és könnyen érthető választ kaptak: az idegen gonosz egy irreális létszféra terméke volt csupán, akit legyőz a happy end és egy másik idegen: Van Helsing, aki leveszi a vállukról a felelősség terhét és a felsőbb, tőlük független hatalmak játszmájaként vezeti le a válságot.
Lugosi akaratlanul lett ennek az idegenségérzésnek az adekvát megtestesítője. Alakításának legjellemzőbb jegyeit, melyet a nézők a gróf karakterjegyeinek, fenyegető idegenségének tudtak be, Lugosi készen szállította a szerephez, hiszen csak részben tudatosan kezelt eszközei voltak. Elsősorban jellegzetes akcentusát kell megemlítenünk, amelyet élete végéig nem tudott levetkőzni, hiszen az angol nyelvet csak szükségből, megélhetési kényszerből, néhány évvel korábban tanulta meg, nyelvtanilag tökéletesen és szorgalmasan ugyan, de fonetikusan. Drakulaként is úgy beszélte ezt a nyelvet, mint egy idegen, számára soha át nem lényegített, soha magáénak el nem ismert idiómát, mintha nem is értené szavai jelentését. Angolul csak lassan, artikuláltan, különös ritmusban, szavalva tudott megszólalni – többi szerepében sem beszél másképp – igaz, szinte mindegyikben – talán éppen ezért – idegeneket játszik. A mai rajongói honlapokon meg lehet hallgatni, le lehet tölteni az éppen csak ettől az akcentustól fenyegetővé vált mondatokat: „I am Dra-kula!” – és a hallgatónak futkározhat a hátán a hideg.
Szintén sokat emlegetett gesztusrendszere a következő, patetikus, széles, már a korabeli néző által is avíttasnak és régimódinak látott (hiszen a hangosfilmben szükségtelen), nagyszabású mozdulatai, villogó szeme, kifejező mimikája, eleganciája, tartása – ezek mind a sírjából kikelt, ötszáz éves gróf etikettjének és gonoszsága kifejeződésének tűnhettek – úgy tehát, mintha mindez valami kivételes alakítás eleme lenne. Pedig mindez nem Drakula, hanem egy 19. századi, európai színpadi hagyományokon és a némafilmes eszköztáron nevelkedett színész gesztuskészlete, akinek fontos volt, hogy az utolsó sorban is lássák és hallják, illetve, hogy mimikája hang nélkül is kifejezze érzéseit, szándékait. Lugosi egyszerűen ilyen régimódi színész volt: nem volt játékában semmi modern: ő hős akart lenni – s ez tette alkalmassá a szerepre. Drakula-alakításának eleganciája csak fokozta rejtelmességét, hiszen „a szépséguniformis társadalmi maszkja elrejti a testet”; túlzó udvariassága metsző gúnyt takart, hiszen „a tartalmatlan udvariasság a legperfektebb bestialitás, mert a sznobot éppen ez bűvöli el”; arisztokrata volta révén pedig szabad volt, „megtehetett mindent, amit a polgár nem – aki soha nem tehette, amit szeretett és nem szerethette amit tett” – felfejtetlenül, de megmagyarázhatatlanul nyugtalanítóan mindez ott rejlett az alakítás mögött.
Szerepformálásának harmadik és legfontosabb eleme, hogy Lugosi saját meztelen arcával vállalta és testesítette meg Drakula személyét, minden kendőzés és maszk nélkül, éppen csak enyhén fehérítve és száját kontúrozva. A színészi büszkeség vezette ebben is, a színpadi színész büszkesége, aki saját arcával akar mesélni – s nem utolsósorban a hírnév vágya: élete első hangos-film főszerepében látszani és játszani akart: színész akart lenni. A következő felkérést, ugyanebben az évben, éppen azért nem fogadja el, mert a Frankenstein Teremtményének otromba maszkja alatt nem látszana az arca, s beszélnie sem kellene – ezt még a színész utasítja vissza benne, tíz évvel később a megtört ember ugrik be Boris Karloff helyére, akit visszautasításával ő teremtett legyőzhetetlen vetélytársul maga mellé.
Drakula az egyetlen szörny a filmtörténetben, aki teljesen hétköznapi embernek fest: s ezt Lugosinak köszönheti. A rémfilm lényege éppen a fantasztikum: a gonoszság, a szörnyűség kifejeződése az ember arcon is: Frankenstein szörnye, az Operaház fantomja, a német expresszionizmus őrült tudós-figurái, nem beszélve Nosferaturól, mind maszkot, vagy álarcot viselnek: gonoszságuk vagy a puszta arcukra van írva, vagy álarccal leplezik azt – de mindenképpen felismerhetők. Drakula nem az. És ennek köszönheti Lugosi Béla, hogy a nézők egyszer és mindenkorra azonosították Drakulával, mindenki elhitte, hogy ő maga Drakula, hogy mindaz az idegenség és sejtelmesség, amelyet kifejez, a színészben magában lakozik, hogy nem csak az eszközök a sajátjai, hanem a tartalom is. Ez az oka a sikernek és a kudarcnak egyaránt, hiszen ez nem a további sikerek felé vezető út kezdete volt, csak a gróf sikere, amely egyben Lugosi színész-mivoltának végét is jelentette.
Az alakítás egyértelműsége és az ezt kihasználó reklámkampány egy életre aláásta Lugosi jó hírét: soha többet nem moshatta le magáról, hogy nem vérszívó. Életét végigkísérték az azóta is folyamatosan születő – s még saját feleségei által is terjesztett-tódított – legendák gyanús szokásairól, éjszakai életéről, s később már hiába próbálták maguk az újságírók bizonygatni, hogy Lugosi valójában nem ilyen: kedves és rendes, hétköznapi ember – egyik állítás éppúgy nem volt teljesen igaz, minta a másik. Lugosi csak mint Drakula volt érdekes, s pletykálni is csak ekként volt érdekes róla – teljesen átlagos magánélete nem illett egy sztárhoz. A többi rémnél a hétköznapiság bizonygatása talán nem is volt olyan szükséges, hiszen senki nem gondolta komolyan, hogy Lon Chaney valójában olyan, mint a filmeken, mert neki éppen az átváltozó-képesség jelentette a legendáját – Lugosinak meg az, hogy mindenkinek ugyanaz jutott róla az eszébe. Lugosi éppen ezért Hollywoodban hamarosan mellékszereplővé törpült Karloff mellett – s nem csak közös filmjeikben – akinek megnyilatkozásaiban mindig mint „a szegény Béla” szerepel. Hollywood nem tudott és nem is akart róla semmit tudni, azon kívül, hogy ő „Béla”, egy valódi karakter nélküli, mindig jól bevethető báb – aki ugyan mindig meglepte alakításainak erejével az őt nem ismerő rendezőket, ám hiába: a stúdióvezetők szerint a néző csak félni akart tőle.
Drakulával való azonosíthatóságát az is megkönnyítette, hogy a film kezdő képsorai, a Borgó-hágón található Drakula-kastély környékén játszódó jelenetek magyar vidéket ábrázolnak: a kocsma falán magyar feliratok hirdetik a kínálatot, a parasztok magyarul imádkoznak, a kocsis magyarul utasítja vissza a fuvart. Annak, aki nem ismeri fel a nyelvet, mindez persze pusztán egzotikum, de a rajongóknak, akik már tudják Lugosi magyar származását, rejtélyes összefüggések megteremtésére adhat okot. Drakula alakja amúgy is a „bonyolult, beteges, zavaros, de csodálatra méltó európai kultúra kifejeződése” volt, akinek hatalma „az ősi kultúra és a titkos tudás” útvesztőjében rejlett – de ha magyar (európai) származása révén a színészre magára is kiterjeszthető a kultúra hordozta titkos tudás vélt hatalma, az kellő alap a színész kultikus figurává és legendák főhősévé válásához. (A magyarság, mint idegenség a Drakula-tematikát később feldolgozó filmek rendezőinek kezében is fontos identifikációs eszköz: pláne, ha a filmben „Béla” is játszik. A fekete macska vagy A láthatatlan sugár „Magyarországon” játszódik magyar szereplőkkel, a főcímben magyar zenei motívumokkal, a Lugosi alakította pörge bajszú cigányt A farkasemberben pedig egyenesen Bélának hívják!)
A mindezeken a „rejtélyeken” alapozódó Lugosi-kultusznak szerves részét képezi, hogy származásáról, magyarországi múltjáról senki nem tud semmi bizonyosat: mindenki másképp meséli ugyanazt, mindenki a maga szempontjainak alátámasztására emel ki részleteket, értelmezi az eseményeket – akárcsak a modern honlapokon: nem találunk két megegyező információt Lugosi távoli ködbe vesző múltjával kapcsolatban: ez a titokzatosság pontosan illik a Lugosi-mítoszba: a Hollywoodot meglepő titokzatos idegen képébe. Lugosi ezekben az esetekben egyértelműen azonosítódik Drakulával. Miután a korabeli nézőt nem érdekelték a múlt részletei, nem kérdezték, s ő nem mondta el, Lugosiról többnyire csak azt tudjuk, amit kultuszának utólagos ápolói, mai rajongói által összeszedegetett morzsaként beilleszthető a kultuszba. Ezért nehéz Lugosi Bélát valóságos személyként körülhatárolnunk, hiszen rajongói számára sem az: ha a valósággal szembesítjük az alakját, csak az ember marad, a rém eltűnik – és kiderül, hogy megszületésének oka valójában abban rejlett, hogy Lugosi többnyire elzárkózott az interjúk elől – s nem „aurájának” megőrzése miatt, csak mert soha nem tanult meg rendesen angolul, s ez csak felerősítette jellemének amúgy is tartózkodó alapvonásait. Mindez azonban mégis a titok homályát szőtte köré, akár akarta, akár nem: a titokzatos magyar múlt homályát.
„Lugossy”
Mind a hivatalos életrajzok, mind a rajongói honlapok meglehetősen felületesen tárgyalják Lugosi magyarországi színházi pályafutását, s valamennyire jellemző, hogy a debreceni színházban töltött két évet teljesen kifelejtik belőle. A kultusz ápolói egyenes ívű és következetes pályát rajzolnak Bélájuknak, – azon a közmegegyezéses alapon, hogy a gonosz lényében rejlett, s szerepet csak ennek feltalálása jegyében vállalt.
A rajongói és hivatalos honlapokból és lexikoncikkekből a következő, körülbelüli pályakép rajzolódik ki. Lugosi a négy gyermekes tisztviselő (vagy bankár-) család legkisebb fiaként már fiatalon (11 vagy 13 éves korában) megszökik otthonról, hogy egy vándortársulat kórusában énekelhessen, bányában (vagy a vasútnál) dolgozik, majd apja halála után nővére segítségével kisebb szerepeket kap a szabadkai színházban, majd Temesváron játszik, aztán Szegeden, végül Budapestre kerül, előbb egy évadra a Magyar (vagy Király), utóbb a Nemzeti Színházba. Közben vagy elvégezte a Színiakadémiát (vagy valamely magániskolát), vagy autodidaktaként képezte magát, ebben megoszlanak a vélemények. Később filmszerepeket kap, vállalt kommunista eszméinek áldozata lesz, el kell hagynia hazáját, Németországba megy filmezni – ahol már megemlítik szerepeit is – végül Amerikába: s innentől nagyjából megegyeznek egymással az életrajzírók a karrier ábrázolásában; bár továbbra is felbukkannak egyéni összefüggés-teremtések, pl. a világháborúban szerzett sérülését morfiummal enyhítő kezelések és időskori morfium-függősége között.
Magyarországon játszott szerepei közül egy szegedi Rómeó, és egy debreceni passiójátékban megjelenített Jézus említődik meg többnyire: ez utóbbi későbbi pályájának szempontjából különösen fontosnak tűnik kultuszának ápolói és azt visszamenőlegesen is megrajzolni kívánó rajongói szemében.
Egyik „szerző”, még a viszonylag legpontosabb adatokkal rendelkező Magyar Színházművészeti Lexikon sem deríti fel, hogy mit is csinált az utolsó temesvári évad, 1904 és debreceni szerződése, 1908 szeptembere között Lugosi (főleg, hogy ez a szerződés a rajongók előtt nem ismert, a lexikonban pedig csak 1909-től számítódik): lehetséges, hogy vándortársulatokkal járta a vidéket, vagy ekkor járt volna iskolába – nem tudhatjuk. A zavaros adatok sokaságában annyi látszik bizonyosnak, hogy Zilahy Gyula 1908 tavaszán leszerződteti a 27 éves színészt Debrecenbe, hősszerelmesnek: első szerepe mégis Zrínyi Miklós lesz az október 6-i ünnepségen, ahol „elég nagy álpátosszal szaval”.
Hogy debreceni két évada és számtalan alakítása elkerülte rajongói figyelmét, csak a kultuszépítők apró adatokat gyűjtő és mindenben jelentést kereső szenvedélyének szempontjából fájlalható, hiszen Lugosi már Debrecenben játszott kultikus szempontból értelmezhető, a kultuszba kiválóan beilleszthető szerepeket – az alábbiakban ezek felvételére szeretnénk ajánlatot tenni.
A két évad alatt negyvenötnél is több, kisebb-nagyobb szerepet játszik el Debrecenben: francia szalonvígjátékokban éppen olyan megbízhatóan teljesít, mint nagy magyar tragédiákban (s a számot növeli, ha a reprízeket és matiné-előadásokat is hozzászámítjuk: szinte folyamatosan színpadon volt.)
A közönség kezdetben kissé tartózkodóan fogadja, a színikritikusok szerint a színész „indiszpozíciójánál fogva se felmelegedni, se felmelegíteni abszolute nem tud” – azon kívül, hogy szépen beszél, nem találják más erényét. A hősszerelmes Debrecenben rögtön fő-, s éppen nem bonviváni szerepeket kap, de úgy tűnik, Lugosi számára a színpad a kísérlet helye: nem lévén iskolája, szerepeit önmagából kiindulva, egyedül felépítve, fogásokat másoktól eltanulva rakja össze – s vagy megtalálja a megfelelő hangot, vagy nem. A kritikus szerint például Rómeóra még nem érett meg alakító képessége (mert nem Szegeden, hanem Debrecenben játszotta először Rómeót: 1909. február 17-én) – egy különben „kegyetlenül rossz előadásban” – és Claudius szerepében sincs teljesen otthon a Mándoky Béla tiszteletére rendezett dísz-előadáson. A francia vígjátékok mellékszerepeiben azonban mindig megdicsértetik eleganciája és diszkréciója – amelyet néha túlzásba is visz: „csak az eleganciája ne volna olyan merev!” – feddi a kritikus – s ha akarjuk, ebben a merevségben már megláthatjuk Drakula grófjának szertartásosságát.
Legjobban mégis hős szeretett lenni, tragikus és romantikus hős: és a kritikák alapján ítélve valóban ez is ment neki a legjobban – már csak azért is, mert egy szalonvígjátékban nincsenek látványosan megjeleníthető, patetikus érzelmek – semmiségekről kedvesen csevegni, jelen lenni a színpadon nem jelentett kihívást a számára, az ment neki erőfeszítés nélkül is: „oly könnyedén beszél, mintha a társalgás volna a szakmája” dicséri meg elég kétértelműen egy dzsidás-százados szerepében a kritikus.
Amikor azonban hős lehetett, akkor hős volt igazán, s a legnagyobb feladatokra vállalkozott. Nagy szerepei a debreceni színpadon Ádám, Byron Manfrédja, Bánk bán, Armand Duval a Kaméliás hölgyben, Mór Károly a Haramiákban: mind a romantikus hőstípus fontos alakja.
Drakula rajongóinak világszerte semmit nem jelent, ha azt mondjuk, kedvenc rémük Bánk bán volt a magyar színpadon, pedig grófjuk „idegenségének”, számukra oly vonzó, megmagyarázhatatlan, vagy egyszerűen az „ősi európai kultúrával” magyarázott ódonságának éppen itt lehetne keresni a gyökereit. A bán figurája a magyar nemzeti színjátszás emblematikus szerepe, s noha a magyar színpad a századfordulón már régen nem keresi önnön identitását, az éppen ezt kereső kezdőnek színész-voltát megmutatni-megmérni kívánó magára találásában még mindig a legnagyobb kihívásnak számított. Hogy milyen lehetett a Lugosi-féle Bánk bán, Drakula, és a hozzá hasonló rémek megformálásából visszagondolva, a süveges-kacagányos magyar urat épp oly könnyű, mint nehéz elképzelnünk alakításában – de elég csak a jelmezt rágondolnunk, a hang teltsége, mélysége, a szikrázó tekintet, a szenvedélyes kitörések és a széles gesztusok megvannak hozzá: a magyar virtus kifejezésének látványos külsőségei Drakula grófnak (és szerep-leszármazottainak) is sajátjai. Kritikusa olyannyira meg volt elégedve ezen elemek Lugosi-féle elegyével, hogy – a többi kritikával összevetve nyilvánvaló túlzással – állítja, „jobb Bánk bánt nagyon rég láttunk a debreceni színpadon”. „Lugossy a címszerepet játszotta nagy intelligenciával, erős művészi talentumának teljes felhasználásával. Nehéz, minden szavában mély tanulmányt igénylő szerepét tökéletes kidolgozottsággal, megrázó drámai erővel s mindenekfölött – ami Lugossyban teszi a kiváló tehetségű drámai színészt – imponáló intellektussal játszotta meg” – írja. A másik lap recenzensének már vannak fenntartásai, de a művészi talentum előtt ő is földig hajol. „Fiatal színész. A nagyúr jellemét, magyar erejét még nem állította elénk s nem éreztette velünk kiforrott művészettel. Ezt sok tanulás és elmerülés révén érheti csak el. Bizonyos, hogy kitűnő kvalifikációi vannak a hősi szerepekre, mindenek előtt alakja, megjelenése, hangja, mely ugyan az itt-ott felhevűlésben cserben hagyta, de amelyet gondosan művelnie kell. (…) A negyedik felvonásban, mikor a királynővel állt szemben, ereje már elhagyta, és nem bírt azzal az önuralommal, melyet a hős megkíván.”
A nemzeti színjátszás másik legfontosabb alakját, az emberiség eszményeit nagy körmondatokban, mintegy hangosan gondolkodva megfogalmazó, rengeteget beszélő és szinte semmit nem cselekvő, interakciókba alig kerülő, éppen ezért teljesen más színészi eszköztárat kívánó Ádámot is eljátszotta Lugosi Madách Tragédiájában Debrecenben. A városba szerződése után rögtön, egyik első feladatául kapja Ádámot, s rögtön meg is osztja a kritikusokat – abban azonban, hogy nagy jövő előtt áll a „szép tehetségű fiatal ember”, senki nem kételkedik. Egyik bírálója általában kiváló alakításnak minősíti Ádámot, de dicséretében az irónia felhangját érezhetjük, amikor ezt írja: „hangja, alakja, nemes buzgalma egyaránt hősszerelmesnek (!) predestinálják” – ami, Ádám figuráját ismerve, elég meglepő következtetés. Az mindenesetre figyelemreméltó, hogy az alakítás legfontosabb, leghatásosabb eszközéül a hangot és az alakot ismeri el itt is a bíráló, csakúgy, mint a Bánk bán esetében: azt, ami inkább adottság mintsem képzés és tanulás eredménye volt Lugosinál.
Egy másik, sokkal lényeglátóbb kritikából az is kiderül hogy Lugosi nem csak alakjával volt jelen a színpadon, nem csak szép hangszínével adott jelentést Ádám mondatainak, hanem gondolataival is – még ha a figuráról való elképzelése egészen egyéni is volt – s az előadás a híres Esterházy-díszletek felállítása ellenére is megbukott.
„Lugosi Ádámja tele volt foltokkal: – írja az elemzés – Miltiadest és Keplert úgy tönkretenni egyetlen Ádámtól sem láttuk még. Pedig határozottan becses néhány készséget kellett konstatálnunk ebben a színészben, s azt hisszük, helyes nyomon járunk, ha Lugosi alaptévedésével magyarázzuk a vasárnap esti sikertelenséget. Ez esszenciális tévedés gyökere az, hogy Lugosi Ádámot csaknem mindenütt s mindvégig a paradicsombeli ember naiv, istenfélő, magában nem bizakodó, bátortalan emberének ábrázolta; (…) hogy ez a felfogás lehetetlen, azt ma senki nem vonja kétségbe.” – Lugosi alakítása önálló és meglepően modern szerepértelmezésre vall, amelynek során megpróbálta a figurában az egységes vezérlő eszmét, az egységes jellemet feltalálni, aki, noha különböző alakváltozataiban lelkesedik és kiábrándul, alapvetően mégis a paradicsomból kiűzött Ádám, vagyis az első ember tapasztalatlan félelmével, bátortalan világba vetettségével szemlélődik. „Meg kell viszont írnunk – folytatja a kritikus –, hogy Dantonja – éppen ez a merész következetlenség lepett meg minket – a legacélosabb, legforradalmibb, s legművészibb Dantonok egyike volt, amelyet valaha láttunk.” A szerepértelmezés fényében szemlélve azonban talán mégsem következetlenségről, pusztán arról beszélhetünk itt, hogy az egyetlen alaknál, akinél lehetősége nyílt Bánk bánhoz hasonlatos látványos érzelemkitörésekkel és pátosszal ábrázolni, Ádám istenfélelme ide vagy oda, igyekezett hősként viselkedni: s talán a kelleténél jobban, a szerepértelmező vezéreszmét elnyomva ragadta el a hév.
A Debrecenben eltöltött két évad az autodidakta színész fokozatos önnevelése és útkeresései révén egyre érettebb és modernebb alakításokat eredményezett. A kritikák hangja is egyre melegebb, ahogy róla szólnak. A csalódást okozó bemutatkozás, az első szerep pátoszos szavalása, a kényelmetlen, súgóra hagyatkozó szöveg-nemtudások kezdeti zökkenői után a „törekvő színész” egyre jobban csiszolódik a rengeteg francia és magyar szalondarab főbb- és mellékszerepeiben, az idő folyamán „sokat nő a szemében” bírálóinak, akik mindig csak dicsérni tudják „finom nüanszírozó képességét” és egyre többször ismerik el „talentumának erős fejlődését”, míg végül egyik utolsó alakítása A kaméliás hölgyben már szuperlatívuszokra készteti a rajongó kritikust.
„Kitűnő alakítása volt a darabban Lugosi Bélának, társulatunk e sokszor és méltán dicsért művésztagjának Duval Armand szerepében. Az egyszerű társalgási jelenetekben éppúgy, mint mikor megcsaltnak érzi magát és tört szívvel átkozza kedvesét vagy amikor tudja az igazságot és tettét többé jóvá nem tehetve kétségbeesett fájdalommal borul haldokló kedvesére: egyformán kitűnő, finoman átgondolt és megjátszott alakítást mutatott be. Minden újabb szereplésével jobban és jobban igazolja Lugosi ama régen hangoztatott állításunkat, hogy a kitűnő művészre fényes jövő vár és társulatunknak most is a legerősebb, legkiválóbb igazi művész tagjai között foglal helyet.”
Lugosi legérdekesebb alakítása Debrecenben Byron Manfréd című drámai költeményének főszerepe, egy olyan darabé, amelyet soha azelőtt magyar színpadon nem játszottak. Molnár Gál Péter egy elemzésében, igazi kultikus hozzáállással, ebből az alakításból vezeti le Lugosi rendkívüli alkalmasságát Drakula szerepére, miszerint az ebből a szerepből leszűrt tanulságok és élmények fészkelték volna be magukat olyannyira Lugosi lelkébe, hogy többé nem tudott tőlük szabadulni: hiszen Manfréd az egyetlen szeretett lény akaratlan elpusztítása után már csak a szellemekkel, a túlvilág démonaival való küzdelemben keresheti léte értelmét. A darab előadását éppen rendkívüli volta miatt, nagy figyelem övezte a helyi sajtóban: már a próbákról számot adtak. A tudósítások szerint először Ternyei Lajos játszotta volna a főszerepet, ez azonban október végére módosul, s a kiosztás Lugosit, a frissen szerződtetett hősszerelmest jelöli Manfrédnak. A tudósítás egy mondata, mely szerint „Lugosi) már régebbi idő óta tanulmányozza ezt a nagyszabású szerepet” – indíthatta MGP-t arra, hogy feltételezze, a darab előadásának ötlete Lugositól származik, az ő nagyratörő ambíciója lett volna Manfréd eljátszása: pedig a kitétel Lugosi máshol is oly sokszor emlegetett elmélyült szereptanulmányaira éppúgy utalhat. Később, máshol, mindenesetre nem találtunk az önálló választásra való utalást. Zilahy igazgató a különleges eseményhez mérhető nagy elánnal lát a darab színreviteléhez, önálló díszleteket festet, reklámot csinál, a díszbemutatóra pedig meghívja Ábrányi Emilt, a mű fordítóját – aki azonban csak később jön, de akkor értelmező bevezetést mond előadás előtt a színpadon. A nagy előkészületben azonban éppen a legfontosabbat: értő kezű rendezőt felejt el választani az előadáshoz, figyelmen kívül hagyva, hogy ennek a tulajdonképpeni, nehéz szövegű, sejtelmes könyvdrámának a színpadra állításához nem elég a különben szokásos, a játszó színészek által elrendezett-megbeszélt jobbról-balról instrukció. Az előadás végül, csaknem teljes kudarchoz vezet: a felfokozott érdeklődésnek meg nem tudván felelni, a második előadáson már konganak a széksorok.
A kritika nagyon tanulságos, mind az előadásra, mind Lugosi Béla alakítására nézve.
„A debreceni színházban nagy, de ügyetlen készültséggel adták elő tegnap este ezt a költeményt. (…) Lugosiról, Manfréd személyesítőjéről írván, ketté kell osztanunk alakítását. Azt a Manfrédot, ki az égiekkel küzd, fiatalos erővel, dacos szenvedéllyel, kedvünkre ábrázolta, s voltak helyei, hol tiszta kvalitásokat mutatott. De a magátemésztő, önlelkével viaskodó, Hamletszerű Manfréd: ez már nem tudott lenni. Itt tompa, ereje vesztett, visszahanyatló, csöndes ember volt, koturnusban botorkáló színész, aki örül, hogy a hosszú és nagyon mély gondolatrajokon minél hamarabb túl lehet. (…) Manfréd-tanulmányának legértékesebb helye a sátánokkal való vég-küzdelme volt.”
A reprízben a közönség már csak Ábrányit részesíti zajos ovációkban – „gyenge fordításának azonban nem használt az a tény [sem] hogy [ő maga] jelen volt”. A második előadás kritikája már teljesen porig sújtja Lugosi Manfréd-alakítását: „ez a fiatal, tagadhatatlanul ambiciózus színész még nem érett meg a címszerep eljátszására; üres, tartalmatlan deklamálásával nemhogy felszínre tudta volna hozni, hanem még jobban eltemette a műben rejlő gyönyörű gondolatokat. Ez azonban a direkció hibája, amely sohasem mérlegeli a személyzet tudását, hanem olyan feladatokat oktrojál tagjaira, amelyek tehetségüket meghaladják.” Ez az utóbbi kitétel ugyan éppúgy támogathatja, mint gyengítheti MGP feltételezését, de akár Lugosi választotta magának Manfrédet akár nem, látnivaló, hogy a gondolkodó hős, az „értelmiségi” eljátszása nem tartozott az erősségei közé – hiszen Ádámmal ugyanezen bukik meg. Manfrédjának is csak a fiatalos hév és a dacos szenvedély, a küzdelem volt értékelhető része – a szenvedély nélküli szövegheggyel, a csak önmagára irányuló, önmagukba forduló gondolatokkal nem tud megküzdeni.
A magunk részéről túlzásnak tartjuk, hogy egy hét éve színpadon álló, és bizonyára nagy rutint szerzett, de első nagyobb szerepeit éppen csak ekkor megkapó, harminc éves-sincs színész már ekkor az olyan „önálló mondanivalóval erős nagy színészek” közé tartozott volna, „akik a társadalom rájuk tett hatásai következtében roppant irodalmi előképeket utánoznak” – hogy Lugosi „ráismert” volna „központi szerepérdeklődésére, magából előfogalmazandó, személyes közlendőire” – s ez a felismerés olyan erős lett volna, hogy egész életén át kísérte és befolyásolta volna – még ha ekkor nem is volt meg színészi eszköztárában minden készség az alak teljes értékű megformálásához. Az azonban bizonyosnak látszik, hogy Lugosi a színészetet már ekkor is inkább sorsnak, mintsem mesterségnek tekintette, s elkötelezett, kíváncsi és tudatos művész volt, aki nem pusztán a sikert, hanem önnön lehetőségeinek határait is keresete a szerepeiben.
Lugosi hihetetlenül erős ambíciójának mindenesetre a Nemzeti Színház volt a végpontja, oda vágyott, ahol a nagy hősök élnek – s valóban, egy röpke szegedi éved után a Debrecenben megismert, Henry Bernstein Baccarat című játékában Lugosival partnereként vendégszereplő Góth Sándor segítségével – aki Magyar Színházbeli Anna Karenina rendezésében Lugosira osztja Vronszkijt – a fővárosba, s 1911 őszén a Nemzetibe kerül. Debreceni sikerei után joggal bízhatott a további nagy szerepek lehetőségében, de rossz volt az időzítés. Tóth Imre, majd Ambrus Zoltán nem játszat tragédiákat: modernizálják a színházat, arról nem is beszélve, hogy a nemzet leendő színészei is akkor és ott próbálgatják szárnyaikat – velük nem tudván versenyezni, Lugosi maradhat továbbra is elegáns hősszerelmes. A szerepínség elől menekül a filmgyártásba, ahol végre, ha nagy szerepeket nem is kap, de legalább nagy rendezők, így a szintén „debreceni” Deésy Alfréd keze alatt dolgozhat – még ha kezdetben álnéven is: a Nemzeti Színház művésze nem alacsonyodhat le a filmhez.
Ily módon, azt kell megállapítanunk, hogy Lugosi Béla színpadi pályafutásának csúcsa a Debrecenben eltöltött két évad volt: soha ezelőtt és ez után nem nyílt többé lehetősége a szabad önkifejezésnek-önmegtalálásnak nagy szerepeken keresztül való kísérletére és megvalósítására.
A Debrecenből való távoztakor megjelent búcsúzó szavak egy fényes karrier lehetőségét vetítik elénk.
„Pályáján a legjobb irányban folytonosan előre haladó művészünk, Lugosi Béla búcsúzott tegnap este. Nagy intelligenciájú, képzett művészt veszít el társulatunk benne. Soha nem túlozó, finom előadásával, mindig stílusos játékával sok élvezetet szerzett a közönségnek. [A búcsúelőadáson] a közönség meleg szeretettel sokszor kitapsolta. Szép koszorúkat és csokrokat kapott a búcsúzó művész, köztük a jóbarátokéin kívül a Csokonai Körtől, az Úri kaszinótól, a diákságtól és a jogászoktól.” – vagyis a debreceni értelmiség színe-javától.
Lugosi egyszer lépett fel a Csokonai Körben, amikor ezen a tavaszon a március 15-i ünnepségen Petőfi, Ábrányi és Szávay Gyula-verseket szavalt – az úri kaszinóban viszont annál többször.
A fényes színpadi pálya éppen ott törik meg, ahonnan felszárnyalnia kellett volna – de mindaz, ami már Debrecenben is vele volt, elkíséri élete során: vele maradnak a versek, a játékszenvedély és a démonok.
„Cserebogár, sárga cserebogár”
Egy film körül kialakuló kultusz nem feltétlenül vonatkozik az egész műre: sok esetben nem is maga a film, csak annak valamely eleme kerül be a kultikus körforgásba: a szereplők öltözetei, rekvizitumai, sokat idézett mondatai, a rendező vagy a színészek személye, a filmzene, a korérzés vagy egy generáció életérzésének megragadása – függetlenül a minőségtől, illetve maga a minőség; bármi, ami alkotói számára nem volt felismerhető benne, mégis a rendkívüliség hatását kelti. Ha azonban ezen elemek révén egy film kultikus státust nyer, akkor kultikussá válik minden, vele összefüggésben lévő dolog: ekkor szövődnek legendák a forgatás, a szereplők, a rendezés, a körülmények köré, ekkor válik minden, a színészek által megérintett tárgy relikviává, s ekkor válik a színész magává az eljátszott figurává: a rajongók szemében eggyé válik a szerepével: nem lesz többé olyan lehetetlen dolog, amit el ne hinnének róla. A kultikus viselkedés, a rajongás lényege éppen e feltétlen hitben rejlik, nem lehet kívül kerülni rajta: s éppen ezen a naiv hiten gazdagodtak meg Hollywood urai. A közönség feltétel nélkül hitte, hogy Mary Pickford harminc évesen is az a loknis hajú, ártatlanságát őrző kislány, aki a filmjeiben, – noha a producerek éppen ennek a látszatnak az őrzéséért nem engedték hosszú éveken át férjhez menni: féltek, hogy a közönség elfordul tőle, ha összetörik a nimbusza. Ugyanezért nem hagyták felnőni Mickey Rooneyt, nem hagyták nevetni Garbót, nem lehetett rosszfiú Gary Cooper, s nem lehetett jó Bogart.
„Hollywood számára lehet valaki sztár anélkül, hogy nagy színész volna – elegendő, ha valami más mágneses tulajdonsággal rendelkezik – és lehet valaki nagy színész anélkül, hogy sztár lenne belőle.” A sztárság feltétele – furcsa módon – a kellőleg erős egyéniség: hogy a színész képes legyen minden filmben pusztán önmagát adni, ha „őszintén meg tudja jeleníteni saját – tehát nem a figura – természetes jellemvonásait.” Ha ilyen jellemre akadnak a producerek, aki még fotogén is, az a sajtó segítségével könnyen sztárrá tehető – egy igazi színésznek azonban sokkal nehezebb dolga van. Egy színész alakítani, játszani akar, önmagát az eljátszott karakterekben, és nem a karakterek helyett felmutatni – ehhez pedig eljátszható történetek, élettel megtölthető figurák szükségesek – s ebből van a legkevesebb az álomgyárban. A tipikus szereplőknek elég a típustörténet, amelyre a néző ráismer és azonosulni tud vele: a befogadás, a megértés linearitása és közvetlensége nem szenved törést.
Hogy Tod Browning Drakulája miért lett olyan sikeres, abban a fenti tényezők szinte mindegyike közrejátszik, de, mint írtuk, legfőképpen és mindenekfelett Lugosi Bélának köszönheti a bizony meglehetősen gyenge film a hirtelen kialakuló őrületet – a rajongás tulajdonképpen ő körülötte csapott fel, s ez hatott ki áttételesen a filmre, a többi szereplőre, a rendezőre. A filmben szereplő összes többi színészt is csak Lugosi fényében látták – akinek megközelíthetetlenségéről már a forgatás idején megindult a szóbeszéd (pedig ő csak nem akart kizökkeni a szünetekben); a Harkert játszó jelentéktelen és korán visszavonuló színészt még hatvan évvel később is csak a Drakuláról faggatták a rajongói levelek; Renfield alakítója hátralévő életében csak őrült-szerepeket kapott; Browning többet meg nem közelíthetvén a Drakula sikerét, felhagyott a rendezéssel; a női szereplők szenvedélybetegekké lettek; a virágáruslány kétmásodpercnyi szerepében feltűnő hölgy egész életében büszkén mesélte, hogy ő volt Drakula első áldozata; az operatőr pedig eleve „fertőzött” volt, hiszen a német expresszionizmus mesterei mellett tanulta a szakmát.
Hollywood azonban talán éppen a hatalmas siker miatt nem volt hajlandó meglátni Lugosiban a színészt. Akkor és ott, a fellángoló horror-őrületben a gépezetnek egy rémre volt szüksége – s ha ő nem vállalta, hát egy másikra. A Drakula reklámjában még őt hirdették „új Lon Chaney”-nek, de miután kiderült, hogy Lugosi egészen másfajta rém, ráaggatták ezt a jelzőt Karloffra, aki maszkjában tényleg jobban emlékeztetett a legendás színész torzpofáira. Lugosi csupasz arcára azonban ráégett Drakula arca, s bár soha többé nem öltötte magára a vásznon e szerepet (csak egy paródiában), ezután már csakis azért alkalmazták, mert megjelenése a képen, neve a plakáton, a rémület asszociációit és kellemes ígéretét keltette a nézőben. Ahogy Bogart nem lehetett szerelmes lovag cinizmus nélkül, mert a közönség rögtön gyanakodni kezdett volna – ugyanúgy nem lehetett Lugosi orvos-tudós-pszichiáter vagy akár cigányember anélkül, hogy a rossz előérzetét ne hordozta volna. Hollywood és a nézők skatulyájából nem volt menekvés.
Lugosi azonban színész volt, ambiciózus és törekvő színész, mint láttuk, az ő egyénisége nem elégedett meg azzal, hogy önmagát jelenítse meg a vásznon – főleg, hogy ő tudta, – ha a közönség nem is akarta ezt elfogadni – hogy nem annak látják, aki valójában. Lugosi nem akarta az ízlést kiszolgálni, szerepeket és sorsokat szeretett volna a vászonra vinni – nem akart Hollywood bábja lenni. Ha nagy néha, mint a Poe-adaptációban, alakításra volt lehetősége, élvezettel vetette bele magát a veretes mondatok pátoszos szavalásába – de ezt is csak mint Drakula-rekvizítumot, mint az őrület jelét voltak hajlandók elfogadni rendezői.
Hollywood nem kért Lugosi ajánlatából – meg se próbálta „Bélát” másmilyennek láttatni, mint amiként már bevált. Amikor pedig a horror-láz elmúltával Universal-beli szerződését nem újították meg – alig öt év után! – Lugosi végleg a B-film rendezők karmai közé került. A harmincas évek második felében nagy filmben már csak mellékszerepeket kapott, de hatalmas életművében (62 film a Drakula után!) összességében is kevés a maradandó alakítás, hiszen a másodvonalbeli filmekben sem volt szükség másként rá, mint Drakulára: ezeket a filmecskéket az ő nevével adták el, a gyenge történetekben a Drakula elemeit variálják több-kevesebb sikerrel. A hulla eltűnik című kései filmben tudós hajlamú grófként (!) százéves felesége szépségét fiatal lányok vérével (!) tartja frissen, apró, gnóm szolgák veszik körül, akik mesternek (!) szólítják, koporsóban alszik (!), hipnotizál, stb. A Halálos rémületben külországból hazaérkezett mágus, aki embereket tüntet el mutatványaiban, hipnózissal kábítva el őket, valaha volt idegen kém, erős akcentussal, törpe szolgájával közös, idegen nyelven beszél, vörös béléses fekete köpönyeget visel, melyet többször látványosan felmutat, végül az elmegyógyintézet-vezető (!) rokona holland (!) nevet visel, úgy hívják: dr. Van Ee. Az elemek ezekben a filmekben már csak funkciótlan egzotikumok, a történet szinte másból sem áll, csak ezek egymás mellé sorakoztatásából, tartalom és értelem nélkül. Egy ekkoriban adott interjúban az őt faggató gondolatmenetét, mely a Drakula áldásos vagy átkozott hatását taglalta: „…talán a Drakulának köszönhető az…” – így szakítja félbe: „Hogy van miből élnem.”
A Halálos rémület azonban, ha ázsióját nem is növelte, mégis érdekes lehet a magyar néző, a Lugosi sorsa iránt érdeklődő számára. Az idegen nyelv, amelyen a kis törpéhez Lugosi beszél – mi is lehetne más – a magyar. A szöveg nyilvánvalóan nem szerepel a forgatókönyvben, Lugosinak idegen nyelven kellett szólnia – s ő a sajátján beszélt (amely, láttuk, szintén a figura azonosíthatóságát szolgálja, hiszen egyenlő volt magával az „idegenséggel”: s éppen Lugosi révén lett azzá): „Mit csináltál? Rossz fiú! Gyere, ülj le! Majd adok én neked! Ülj le, és ne mozdulj!” halljuk a pergő nyelvű szidalmat: csak angolul esett olyan nehezére kimondani a szavakat, hogy lassúsága fenyegetően hatott. Amikor pedig a hipnózisból kell felébresztenie a szobalányt, ezt a vajákos szöveget suttogja a fülébe: „Foglaljatok helyet itt mellettem, / Hadd felejtsem el, hogy férfi lettem, / hogy vállamon huszonöt év van már…”
Petőfi sorait hallva a magyar nézőnek, Lugosi tragédiája ismeretében, megszakad a szíve, a kultusz ápolójának pedig újabb bizonyságot szolgáltat a gonosszal való azonosságára.
Ehhez a kultuszhoz mindazonáltal hozzátartozik az a legenda is, hogy a pénzéhes hollywoodi sikergyár zárta őt be szerepébe, pedig leküzdhetetlen akcentusa éppen olyan fontos volt mellőzöttségében, mint integrációra való képességének teljes hiánya. A szomorúan Petőfit szavaló színész egész életében magyarként élt Hollywoodban, s egész életét annak keservével élte le, hogy nem lehetett magyar színész. (Bár a rejtélyek közé tartozik, hogy 1926-ban megkapott amnesztiája után miért nem tért haza – felmérte talán, hogy a Nemzetiben továbbra sem lehet főszereplő, míg Amerikában igen? Vagy az ekkor még meg nem ismert lehetőségek kihasználása vonzotta – később a sikerek, aztán a betegség, majd életkora, az ismételt újrakezdés lehetetlensége tartotta vissza? Előbb a sikertelenség, aztán a kétes értékű siker kudarca? – soha nem tudjuk meg.) Számos esetben játszott ugyan az amerikai színpadokon sikerei idején is – többek között Lucifert, amely szerep ismerete szintén számos támpontot adhatna a gonoszt Lugosi jellemében kereső híveinek – de az mégsem volt ugyanaz, mint ha a Nemzeti színpadán szavalhatott volna. Nem volt képes elfogadni a rá kiosztott szerepet, s ettől boldogtalan volt egész életében. Vetélytársa, Boris Karloff – akinek ugyan könnyebb dolga volt, mert hiszen egyrészt a maszk alatt nem látszott az arca, így kevésbé lehetett azonosítani, másrészt legalább a nyelvvel nem voltak nehézségei – hiszen valójában Prattnak hívták és angol volt – de ügyesebb is volt: legendáját kihasználva a tévében és a rádióban épített magának második, sokkal fényesebb karriert – de filmszínészként is neves rendezőknél, különböző műfajokban játszhatott haláláig. Lugosi azonban képtelen volt erre, csak magát és a környezetét emésztette fel, s groteszk önsajnálatában Drakula kosztümjében riogatta a kaszinólátogatókat. Egész életében a magyarázatot kereste szomorú sorsára, de mindig rossz helyen kereste a választ.
„Nevem Drakula szinonimája lett. Szakmai vágyam az volt, hogy sokféle embert alakítsak Rómeótól Ibsen és Rostand klasszikus hőseiig, de helyette Drakula bábja lettem és a szereposztók diktálják, hogy mit játszhatok. Végül is Drakula meghatározza nappalaimat és éjszakáimat. Rajtakapom magamat, hogy magánemberként is Drakula gesztusait használom. Soha még szerep nem határozta meg ennyire egy színész életét és sorsát, mint ez a félemberi, különös vérszopó vámpír. Mégis, néha végignézem az életemet, és azt vizsgálom, miért vagyok alkalmas erre a szerepre?”
A kérdésre a választ csak Lugosi Drakula Béla kultuszának ápolói adhatnák meg – ehhez próbáltunk néhány építőkockát hozzátenni.
|
