Soós Borbála 1600 méter magasan, a hargitafürdői kaolinmezőn
A Dolina díszletei

101 KByte

Bodor Ádám írásait sokan próbálták megfilmesíteni. Első a sorban Bacsó Péter 1972-es alkotása, a Forró vizet a kopaszra , igaz itt csak az első 15 perc épül Bodor Ádámra, később a novella alaphelyzetéből egy óriási komédia bontakozik ki, tele abszurd, és börleszkszerű jelenetekkel, élethelyzetekkel. Rá egy évre 1973-ban készült el Fábri Zoltán Plusz-mínusz egy nap című filmje, amely már igazán visszaadja Bodor világát. A harmadik film a 26. Magyar Filmszemle (1995) fődíjas alkotása, A részleg. Ez a film rendkívül pontos, Gothár Péter minden egyes párbeszédet szó szerint megtartva, szinte mondatról mondatra forgatta le a kisregényt, közben igyekezett minél inkább kivonni, eltűntetni a filmből önmagát. Ahogy Radnóti Sándor fogalmaz, „azzal, hogy Gothár eldöntötte, lényegében Bodor novelláját tekinti forgatókönyvnek, némileg megspórolta magának A részleg filmnyelvének kitalálását. Kitalálás helyett inkább talált (például nagyszerű helyszíneket, tárgyakat)." [1] Kevesen tudják, hogy közvetlenül ezután Gothár rendezett még egy rövidebb tévéfilmet Bodor Ádám egyik írásából, konkrétan a Kivégzés című rövid novellából, amelyet 2006-ban Buvári Tamás szintén feldolgozott. Ahogy Gothár annak idején A részlegért megkapta a Filmszemle fődíját, úgy Buvári is elnyerte a kitüntetést, csakhogy ő kisjátékfilmes kategóriában. Buvári kifordította Bodor novelláját, sőt az eredetihez képest szinte ellentétes jelentést adott neki „..nem az ellenállásról szól, arról, hogy miért akar valaki a kivégzői szemébe nézni, hanem – szándékai szerint – arról, hogy egy háborúban minden megtörténhet." [2] Ferenczi Gábor 2007-ben mutatta be TV filmjét, A barátkozás lehetőségei címmel, amiben négy Bodor novellát szőtt egybe. Bodor Ádám azt nyilatkozta, hogy léptékében és hangulatában talán ez a film áll a legközelebb az írásaiban megálmodott világához, bár nem ragaszkodik ahhoz, hogy azt lássa viszont a vásznon, mit ő elképzelt. „Nem azzal vágyom találkozni a mozivásznon, amit már megírtam… inkább valami meglepően mással, más léptékű, szuverén művészi alkotással, amely – bár tudom, hogy abban átminősülve saját gondolataimat látom továbbélni –, addig ismeretlen aspektusa révén újra képes megérinteni." [3]

A hivatalosan 2007. október 25-én bemutatott Dolina ilyen alkotás. Majdnem nyolc éve foglalkoztatja Kamondi Zoltánt a film, és ez valóban meglátszik rajta. Átszűrte magán, átértelmezte, és átírta az alapanyagot (ez utóbbit Bodor Ádám és Parti Nagy Lajos segítségével). Az előző filmekkel ellentétben Kamondi nem eredeti helyszíneken, lakótelepen, falvakban, a gyimesi hegyekben, vagy egy elhagyatott mezőn forgatott, hanem egy saját várost építtetett fel. Megálmodta Bogdanski Dolinát minden részletével együtt.

A minden eddiginél gazdagabb kiállítású és látványosabb film elkészítésében lényeges különbség egyrészt, hogy a film alapját jelentő regény, Az érsek látgatása Bodor Ádám egy igencsak részletgazdag írása több anyagot kínált, mint amiből az eddigi filmek gazdálkodhattak, hiszen azok „csak" novellákra, illetve az alig 30 oldalas kisregényre ( A részleg) támaszkodhattak.

A másik különbség az anyagi források nagyságrendjéből adódik. A Dolina nagyjából 800-1000 millió forintból készült, s ez az ezredforduló utáni magyar filmek legnagyobb költségvetése. A pénz nagy részét pedig a fantasztikus és egyedülálló díszlet vitte el, bár Romániában építették föl. Ismerve az adatot, miszerint a díszlet csaknem 400 millióba került, fölvetődik bennünk, hogy a többi film rendezőinek még csak eszébe sem juthatott az épített díszlet, egyszerűen nem állt módjukban. De ez nem azt jelenti, hogy teljesen le is mondtak róla, más módszerekkel, leginkább hangulatokkal helyettesítették. A Forró vizet a kopaszra egy panelrengetegben játszódik, ahol minden lépcsőház annyira egyforma, hogy a főhős sokszor nem is talál haza, vagy amikor már azt hiszi, hogy sikerült, hiszen minden a helyén van: a képek a falon, a papucs a fogas alatt, az asszony a konyhában, a TV elé húzott székben azonban már ül valaki, egy másik férj… váratlanul kiderül, hogy mégis eltévedt. A filmben a furcsa objektívek és alsó gépállások használata erősíti az óriási panelházak futurisztikus látványát, ez a módszer kifordítja a világot, még a játszótéri mászókákat is groteszk szörnyeknek láttatja. A látvány tökéletesen összhangban van a történet abszurd, néhol börleszkbe hajló jellegével. A díszletet tehát helyettesíti egy valóban létező, de nagyon szélsőséges látványt nyújtó panelvilág és a fényképezés egyedi módja.

Gothár Péter ezzel szemben inkább megkereste a legpontosabb, a leginkább eredetinek tűnő helyszínt. Minden nagyon igazi, egyetlen kicsi hibával: a hegyek, a Kárpátok túl szépek, szinte elvonják a figyelmet a valódi történetről, túl kellemessé teszik a filmbeli utazást. Ez az egy különbség van talán az irodalmi mű és a film között, a könyv olvasásakor nem kalandozik el a gondolatunk, mert az olyan feszes, hogy egyszerűen nem engedi, hogy ilyen tájakat képzeljünk magunk elé.

Ferenczi Gábor is tökéletesen választ helyszíneket, ám sokkal érzékenyebben, és nagyvonalúbban, mint Gothár. Remekül mutatja be nekünk a mai (vagy a 30-40 évvel ezelőtti? – tulajdonképpen egyre megy) Romániát, néhány jellemző, lestrapált helyszín, például egy szálló és egy benzinkút segítségével.

Kamondi Zoltán is azt nyilatkozta, hogy kezdetben nem akarta megépíteni Dolinát, hanem egy valódi kisvárost keresett. Ha helyszínt nem is talált utazásai, kutatása során, de motívumokat igen, amelyeket beleépíthetett a díszletbe. Bogdanski Dolina nem egy létező település, legalábbis nincsen egy meghatározható pont a térképen, ami ezt a helyet jelölné. A dolina szó szlovákul völgyet jelent, a Medvenica egy Zágrábhoz közeli hegy neve, amit hasonlóan ejtenek, mint a Medvegyicát, a regénybeli folyót, ami régebben északról, ma délről kerüli meg a várost. A helyszínek csakúgy, mint az egyes szereplők neve nyilvánvalóan fiktív, de alapvetően a kelet-európai etimológiához és kontextushoz kötődnek. Dolina nem létezik, nem lehet rámutatni a térképen, de akár létezhetne is, és akkor bárhol lehetne. Kamondi Zoltánnak az volt a célja, hogy a megépített díszlettel tágítsa azt a teret, ahol Dolinát elképzelhetőnek tartjuk, ne csupán Kelet-Európában legyen értelmezhető ez a hely, hanem bárhol. Ezzel egyben a film jelentését is egyetemessé kívánta tenni, bárhol és bármikor létrejöhet Dolina, ha nem figyelünk. Egy olyan világot kellett tehát Árvai György látványtervezőnek megteremteni, ami megengedi, hogy bárhol lehessen ez a város. Ezért keveredik sokféle stílus, és ezért építettek például egy mexikói templomot Dolina főterére.

A 12-15 házból álló dolinai főtér díszletét végül egy csodálatos, 1600 méter magasan fekvő hargitafürdői kaolinmezőn építették föl. A kaolin, más néven porcelánföld, amely a finom porcelánok alapanyaga is, fehéres anyag, ami különös, holdbéli tájhoz hasonló látványt kölcsönzött Dolinának. A furcsa táj még jobban kiemeli a város abszurditását, és elzártságát. Még amikor az utcák tele vannak emberekkel, akkor is az az érzésünk, hogy kihalt, vagy inkább elhagyatott helyen járunk. Dolinában minden tele van porral, fehér homokszerű anyaggal. A film nézése közben egyértelműen A homok asszonyából is ismert bezártság érzés uralkodik el rajtunk.

Nyáron forróság és bűz, télen pedig elviselhetetlenül hideg van. A hó betemeti ugyan a várost, de gyakorlatilag mit sem változik ettől a táj, fehér homokszerű kaolin és szeméthegyek, vagy ugyanez, csak hóval borítva, és csontig hatoló hideg a bűz helyett. Igazából nincsen különbség a kettő között. Dolinában áll az idő.

Mit tudunk meg Dolináról a regényből, és mi az, amit Kamondi Zoltán illetve Árvai György, a film díszlettervezője tett hozzá?

Megismerkedünk Dolina történetével a regényben is, de a filmben ez még látványosabb: az egyik jelenetben a város virágkorából való, csodás módon fennmaradt rajzokat, homlokzatterveket mutogatnak a városba idegenként érkező Gábriel Ventuzának. A csodálatos szállóknak és éttermeknek ma már csak a romjai vannak meg. 1920-ban egy este a Medvegyica észrevétlenül megváltoztatta folyásirányát, azóta észak helyett délről kerüli meg a várost. A település átkerült a másik partra, egy másik országba, ezzel sorsa is megváltozott. Vannak, akik már csak legendának tartják Dolina történetének ezt a részét, pedig a föld alatti vízmosások még ma is megvannak, amelyek igazolják a mesét. Ez után kezdtek ide szemetet szállítani, hogy a kiszáradt folyó medrét feltöltsék, csakhogy azóta sem állt le a szállítás, mindig csak érkezik a szemét.

A tájat elváltoztató két abszurd esemény teszi a várost elzárttá. A folyó megváltozatta irányát, és a folyamatosan nőnek a szeméthalmok. Dolinát megtalálni, és aztán bejutni sem egyszerű dolog, de kifele már csak csempészve, bújva, szökve lehet menni.

A Dolina, mint címe is mutatja, egy város történetét meséli el. Bogdanski Dolina, ami mintha egy ember nevét viselné, önálló élettel rendelkezik. Furcsa világában a rendszerek jönnek-mennek, a hegyivadászok terrorját a papok és archimandriták uralma, majd valamiféle banditauralom váltja föl, de mintha csak más ruhába öltöztek volna a vezetők, nem változik semmi. Dolina lakói alkalmazkodtak a folyton változó viszonyokhoz. Kamondi nyilatkozata szerint őt az érdekelte, hogy a hétköznapi ember élete és viszonyai hogyan deformálódnak a folyamatos terror hatására, vagy a túlélést vívott harcban. Hogyan kopik el a személyiség és devalválódnak az értékeink, hogyan leszünk árulók. Nem egyértelműen negatív szereplőkkel próbálja ezt bemutatni, hanem esendő embereken keresztül. [4] Bodor Ádám regényének töredezett, vagy körkörös szerkezetét Kamondi kiegyenesítette a filmben, ám a lineárisan elbeszélt történetre mégis nagyon kell figyelnie a nézőnek, hogy össze tudja rakni a részleteket. Bodor Ádám végig követte a film útját, látta és jóváhagyta a változtatásokat és kihagyásokat a történetből, ily módon a film hiteles adaptáció. A történet „kisebb" lett, az elejét és a végét megcsonkították. Megváltozott az elbeszélő, a regénybeli mesélőből a filmben egy új szereplő lett, Colentina Dunka fodrásznő (Molnár Piroska) és Gábriel Ventuza (Adriano Giannini) pedig a film központi figuráivá váltak. A Dolina története arról szól, hogy Gábriel hazatér szülővárosába, amit még 5 éves korában hagyott el, hogy bátyja parancsára kihantoltassa és elvigye apja földi maradványit. Természetesen, ahogy megérkezik, rögtön kirabolják, és alsónadrágján kívül nem marad semmije. Colentina Dunka, egy távolabbi rokon, veszi szárnyai alá, szállást és munkát szerez neki. Gábriel Ventuza beleragad szülővárosának homokjába. A film, legalább az első egy óra, az ő megtörésének történetét meséli el. Dolinára bejönni könnyebb, mint elhagyni, főleg ha közben éppen a testvérei árulják el az embert.

Dolinában azért is tagadják, vagy legalábbis teljesen mindegynek érzik a lakók, hogy valaha jobb napokat is látott a város, mert a terrortól teljesen elfásultak. Az is majdnem mindegy nekik például, hogy milyen szerepet kell betölteniük a városban, a tábori lelkészét vagy a ruhakölcsönzősét, a földrajztanárét vagy az Izolda lakójáét, egy pillanat alatt megváltozhatnak a szerepek, és a lakosok szinte azonnal alkalmazkodnak. Annyira úrrá lett rajtuk a terror, hogy el sem tudják képzelni, hogy valaha más volt, vagy más lehetne. Ebben a városban nem halad az idő. Néha egy-egy résen keresztül beszivárog a külvilág, de az mindig nagyon furcsa. A palmtop Gábriel Ventuza kezében, amikor közeledik a városhoz, a Volkswagen dzsip, ami körbejár a városban, vagy a megszólaló telefon az archimandrita irodájában, szinte anakronisztikus elemek, pedig a filmben elhangzik néhány évszám, ami alapján ki lehet számolni, hogy biztosan 1990 után játszódik a film, tehát a mi korunkban.

Dolináról máskülönben leginkább csak érzeteket tudunk, nincsenek konkrét leírások a regényben, Bodor Ádám inkább csak homályosan érzékelteti a település állapotát.
„Semmilyen előképünk nem volt. A regény volt a meghatározó kiindulási pont a látványhoz, de nem amit leír, hanem ahogy leírja Ádám. A nevekből, mondatokból, költői képekből áradó atmoszféra, mindez annyira plasztikus volt, hogy mindenki számára az első pillanattól kezdve ez jelentette a keretet, a viszonyítási pontot." [5]

„A szeméttelepek fölött, elhomályosítva a várost, füst és köd sárgás kupolája remegett, a messziségből csak egy napsütötte ablak tűzött át rajta, középen mint egy bója ringott a Zenobia-templom sisakja. A magasban, a levegő láthatatlan örvényeiben, mint kergetőző sirályok, széltől elragadott nejloncafatok csillogtak. Hallatszott még a visításuk is." [6]

„Ha valahonnan az emberek elköltöznek, ott egy idő után, csak úgy maguktól kitörnek az ablakok. Amíg távol éltem Bogdanski Dolinától, elköltöztek innen sokan, helyükbe újak jöttek. De az emeleti lakások jobbára üresen maradtak, ott most inkább madarak laktak, gyöngybaglyok, kuvikok, a sok villogó üvegcsonk között kifakult függönycafatok lobogtak. Mint valami távoli csillagzat pislákolása, egy-egy ottfelejtett csillár kristálya még megvillant az elhagyott szoba homályában. Az új lakók a lépcsőkön ültek a földszinten, újságból ebédeltek, és lábukat kinyújtották a járdára. Az utcákon elnyűtt ruháikban azok sétálgattak, akiknek Colentina Dunka kimenő ruhát akart bérbe adni." [7]

A film készítői néhány helyszínt határozottan kiemeltek a többi közül. Megváltoztatták a regénybeli hangsúlyokat, talán túlságosan is nagy teret engedve a fodrászatnak és Colentina Dunkának.

Dolina története néhány helyszín köré csoportosul. A fodrászüzlet különösen fontos szerepet tölt be a város életében. A szépség, a tisztaság és a jó illat központja egy nagyon abszurd vállalkozás abban a városban, amit körülvesz a szemét, elborít a bűz, valamint a legyek és a dögre éhes sirályok hada. De nem csupán fodrászat és borbélyüzlet, hanem bordélyház és leszbikus barlang is ez a hely. Colentina Dunka a vágyaikon keresztül fogja meg a férfiakat (jelen esetben a papokat, de azelőtt a hegyivadászokat is), így szerzi meg magának a hatalmat, és a jólétet. Dunka valójában maga Bogdanski Dolina. [8] Ő ismeri a legjobban a várost, és talán ő az egyetlen, aki hasznot tud húzni belőle, bár nyilvánvalóan ő sem boldog. A fodrászatban a díszlet és a jelmez egybemosódik. Medvigy Gábor operatőr kitűnő hangulatot és fényeket varázsolt ebbe a térbe is. A fodrász berendezés össze-vissza, szedett-vedett bútorokból áll, de csipkefüggöny lóg az ablakokon, minden asztalon és sarokban egy kis csecsebecse található. Egyik tárgy sem illik a többihez, ugyanakkor semmit sem lehetne kivenni ebből az eklektikus berendezésből, mindennek megvan a helye. A fodrászat a dolinai viszonyokhoz képest maga a mennyország, az otthonosság netovábbja. A fésülőasszonyok minden jelenetben más és más kihívó ruházatot és csodás parókákat viselnek, kifogástalan megjelenésük mögött mintha még látni vélnénk a színészek körül ugráló jelmeztervezőket és öltöztetőket.

Nem is lehetne nagyobb ellentétet kitalálni, mint a fodrászat és a papok világa közöttit. Pontosan eltalált a papik jelmeze és megjelenése is. (Szűcs Edit és Breckl János munkája). Szürke vagy fekete egyencsuhában járnak, fejükön kicsi kerek kalap, állukon álszakállat viselnek, amit a fülükre akasztva rögzítenek. Az álszakáll nagyon eredeti ötlet, képileg is emlékeztet rá, hogy a papok nem igaziak (még a szakálluk sem az), csak átöltöztek. Szinte érezni a kegyetlenségüket, meg a szagukat a vásznon keresztül. Főhadiszállásuk épülete, a Helynökség gyakorlatilag ez egyetlen hely, amiről biztosan tudjuk, hogy micsoda: nem lakókocsi, ami később ruhakölcsönző lesz, nem fodrászatnak álcázott bordélyház, nem tüdőszanatóriumnak mondott elkülönítő, ha tetszik börtöntábor, hanem egy valódi épület, egy igazi hivatal. Falain nagyjából másfél méter magasságig zöld csík fut körbe, ami szintén a közintézmények, például általános iskolák kifestésére emlékeztet. A helyet ugyan egyértelműnek érezzük, de ami ott elhangzik, az korántsem értelmezhető olyan könnyen. Dolinai fül kell hozzá. Jól példázza ezt az a jelenet, amikor Gábriel Ventuza (Adriano Giannini) először megy kihallgatásra az archimandritához (Bán János). A frissen érkezett, félig idegen Ventuzát kinevezik tábori lelkésznek, senkit sem érdekel, hogy nem pap, még csak nem is óhitű, azt sem kérdezik meg, hogy szeretné-e azt az állást. Semmije sincsen, ezért kell neki állás, hogy pénzt tudjon keresni. Eddig viszonylag logikus a helyzet. De hogy az álszakállat miért kell fölvennie, az már nem az. Ez egy választópont, ha elfogadja a szakállat, azzal beadja a derekát, elfogadja Dolina szabályait, státusza lesz, vagyis befogadják. Nincsen más választása, elég nyilvánvaló, hogy ez életben maradásának egyetlen kulcsa. Minden állandónak tűnik, de valójában csak a következő átrendeződésig marad tábori lelkész, archimandrita, vagy éppen érsek.

A harmadik helyszín az Izolda, ami elkülönítő tábor a tüdőbeteg és a nemkívánatos személyek számára. Gábriel feladata, hogy őket gyóntassa, ellenőrizze csomagjaikat és leveleiket, és elintézze ügyes-bajos dolgaikat a városban. Gábriel beáll embercsempésznek, mint apja annak idején, és megszökteti a Senkowitz nővéreket (Törőcsik Mari és Coca Bloos) a táborból. Ám végül elárulja a mesterséget, és pórázon vezeti vissza őket a városba, jutalom fejében. Ekkor lesz elég pénze, hogy kihantoltassa apját, és egy nővel (vagy éppenséggel egy másikkal) elmenjen a városból. De őt is elárulják, mint ahogy az már a dolgok megszokott rendje itt.

A vonatállomás a város közepén helyezkedik el. Papi ruhába öltözött szeminaristák csiszolják a peront, hogy az érsek látogatásakor szép fényes legyen. A mozdulataikat még Bodor Ádám álmodta meg, de ez a motívum igazából csak filmen mutatja meg abszurd jellegét, látni is kell a mozdulatokat, leírás alapján nehéz elképzelni. Furcsa, hogy ez a részlet már megvolt Bodornál, mert nagyon is kép. Az állomást folyamatosan csiszolják, ezt szinte mindenhon helyszínről látni és hallani a film során. Azért fényesítenek, mert az egész várossal együtt készülnek az érsek fogadására, aki bármelyik hétvégén betoppanhat, bár közben kiderül, hogy már egy másik érsek jön, de végül is mindegy. Aztán amikor végre megérkezne, mit tesz Isten, váratlanul meghal. A szeminaristák viszont ezt követően is, változatlanul fényesítik a már régóta tükörfényes peront, nem változik semmi.

A hargitafürdői díszlet nagy előnye, hogy a színészek tényleg benne élhettek. A téli forgatás alakalmával még ingáztak a színészek a színházi idény miatt, de nyáron beköltöztek a díszletbe. Nem is ezzel volt a gond, a szereplőkön a filmben is látszott, hogy valóban együtt éltek a díszlettel, ebben persze sokat segített a jelmezük is. Az egyes karakterek megfogalmazása azonban sok esetben hiányos. Bodor Ádámnál nincsenek határozott karakterek, ő homályban hagy nagyon sok mindent, de egy film esetében ez már kevésbé megengedhető. Colentina Dunka (Molnár Piroska) alakja egészen kiemelkedő, szinte elnyomja, lejátssza a többi szerepet és színészt. Elismerem, hogy nagyon nehéz olyan karaktert írni, akinek pontosan az a szerepe, hogy személyiségét lassanként elveszítse, mint például Gabriel Venzuza, de a filmben mégsem derül ki, hogy megtört, és behódolt a dolinai terrornak, vagy csupán nagyon okos, és megőrizte belső tartását, és végig csak úgy tesz, mintha behódolna. Jót tenne a filmnek, ha ezt végig lebegtetné, de ezúttal inkább erőtlen játékot és bizonytalanságot látunk, ráadásul nemcsak Gábrieltől, hanem szinte minden szereplőtől. Nincsenek hősök ebben a történetben. Sokáig Gábrielről hisszük, hogy ő lesz a nagy pozitív figura, akivel azonosulni tudunk, de aztán ez is szétfoszlik. Ráadásul hiányoznak az érdekes karakterek is, Dunkán kívül mindenki rendkívül sematikus, és középszerű.

Molnár Piroska zseniális alakítást nyújt. A jelmezek és a jelenetek mind az ő alakjának kibontását szolgálják. A film zenéje is nagyon jól sikerült, nagy kihívás lehetett egy fiktív nép zenéjét kitalálni, miközben olyan nyelven és olyan dallammal kell megírni, hogy az ismerősnek tűnjön. Colentina Dunka együtt él a zenével, folyamatosan énekli, vagy dúdolja a dallamokat. Az egyik legemlékezetesebb jelenet a fodrásznő tánca, ahol a zene, a színészet és a jelmezek egyetlen pontban csodálatos módon találkoznak, szinte tobzódunk a képekben, a színekben, a zenében és nem utolsó sorban, a humorban.

A Dolina látszólag nagyobb teljesítmény a többi Bodor Ádám feldolgozásnál. Több idő és több pénz befektetésével készült, mint bármelyik másik film (még A részlegnél is több időre volt szüksége, pedig az is 5 év után született meg). Átértelmezi, felbontja, és újra összerakja a történetet, kiemel részeket, és kihagy másokat. Jól átgondolt díszletének minden részlete az eklektikus stílusban is összhangban van egymással, akárcsak a jelmezekkel, és a különféle tárgyakkal, kocsikkal, motorokkal, háromkerekű targoncafélékkel és furgonettákkal. „A cipőktől kezdve a járműveken keresztül, a város összképéig be kellett rendezni az egységes teret." [9] Egyszóval az alkotóbrigád tényleg teljesen átszűrte magán a filmet, azzal a szilárd hittel, hogy a több az több, és a több az jobb. Szemben áll ez a felfogás minden eddigi Bodor Ádám-adaptáció koncepciójával, de korántsem érdektelen ez a hozzáállás.

A díszlet szinte elviszi a vállán a filmet, kár, hogy a cselekményvezetést nem tudja helyettesíteni vagy kipótolni. Bodor Ádám regényében a körkörös történetmesélés a trükk. Ha ezt kiegyenesítik, jönnek a problémák. A legszembetűnőbb buktató, hogy a film cselekménye, vagyis Gábriel Ventuza érkezése, asszimilálódása és aztán kitörési kísérlete kevésnek bizonyul, nem tölti ki a filmet, és nem köti le a nézőt, ám ez még nem volna óriási probléma. A szerkezet ott omlik össze véglegesen, amikor meghiúsul a szabadulás, valaki becsapja Gábrielt, és ő mégsem tud elmenni. Ez után a film utolsó negyed órája már nem szervül a film többi részéhez. A néző minden várakozás nélkül ül a székében, mint ahogy Ventuza is ott marad Dolinán, nem tudja mi lesz, nem tudja meddig tart még, kínzó bezártságot érez. De mindez nem a film művészi erejének köszönhető, ahogyan ideális esetben ennek kéne bekövetkeznie, hanem sajnos a film elrontott szerkezete váltja ki ezt a hatást. Ráadásul a befejezés sem egészen világos. A film korábban is titkolózik, nehezen kibogozhatóak a szálak a történetben, de a vége a legzavarosabb. „A titkok önmaguk ellen fordulnak és szétszedik az eddig olyan pontosan, oly sok beleérzéssel ábrázolt vidék mágikus hangulatát" [10]- fogalmazza meg Papp Sándor Zsigmond.

Kamondi Zoltán célkitűzése, hogy az emberi viszonyok devalválódását megmutassa, nem igazán sikeres. Az igaz, hogy nincsenek valódi kapcsolatok a filmben, mindenki a másik ellen fordul, az emberek a túlélés érdekében elárulják egymást. Az egyetlen nő, aki kitart szerelme mellett, Natalia Vidra (Stefania Rivi), ám kétséges, hogy valódi szerelem-e ez, vagy csak ragaszkodás az idősebb férjhez, valójában a pótapához, ragaszkodás a megszokotthoz, mert ez valamiféle biztonságot nyújt, még akkor is, ha ehhez az Izoldába kell menni a tüdőbetegek közé. A film azonban, sajnos, nem erről szól. Valódi főszereplői Árvai György díszlete, amellyel talán valóban sikerült egyetemes szintre emelni a filmet és a Molnár Piroska alakította Colentina Dunka.


2007-ben méltán nyerte el a Dolina a Magyar Filmszemle legjobb látványvért járó kitüntetését - olyan alkotóinak köszönhetően, mint Árvai György látványtervező, Szűcs Edit és Breckl János jelmeztervezők, Medvigy Gábor operatőr, valamint Kamondi Zoltán rendező.
2007-12-10


[1] Radnóti Sándor: Weisz Gizella. A részleg. Filmvilág , 1995/4.
[2] Kolozsi László: Zangezurban az idő. Bodor Ádám-adaptációk. Filmvilág, 2007/9.
[3] Papp Sándor Zsigmond: A film szaga. Népszabadság, 2007. október 30.
[4] Mesterházy Lili: Jó innen elmenni és még jobb visszajönni. http://origi.matav.hu/filmklub, 2007. otóber 26.
[5] Szentpály Miklós: Dolina és az erkölcs. Filmtekercs , 2007. november 3.
[6] Bodor Ádám: Az érsek látogatása. Magvető, Budapest 1999. 42-43. oldal
[7] Bodor Ádám: Az érsek látogatása. Magvető, Budapest 1999. 44. oldal
[8] Szentpály Miklós: Dolina és az erkölcs. Filmtekercs , 2007. november 3.
[9] Szentpály Miklós: Dolina és az erkölcs. Filmtekercs , 2007. november 3.

[10] Papp Sándor Zsigmond: A legvidámabb barakk. Népszabadság, 2007. október 25.



 


94 KByte

94 KByte

103 KByte

79 KByte

109 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső