Deák-Sárosi László Az akciólúzer
Timur Bekmambetov: Wanted

603 KByte

Egymást érik a képregény-sikerekre építő hollywoodi szuperprodukciók. Egy hónapja sincs, hogy bemutatták a Vasembert és A hihetetlen Hulkot. A film készítői azt hiszik, ha a képregény poénjai és gegjei közé belevisznek egy kis szocreál réteget és elegendő mennyiségű profi módon kivitelezett trükköt, illetve akciójelenetet, máris garantált a siker. A tapasztalatok szerint a szülésnél ilyenkor túl sok a bába, és könnyen elveszhet a gyerek. Lássuk, a Wanted-gyerek megmaradhat-e?

Az Universal már a képregénysorozat második részének megjelenése után megvásárolta a megfilmesítés jogát Mark Millartől és J. G. Jonestól, így a közben befejeződött, kultusz-képregény alap-szüzséjét és látványvilágát szabadabban alakíthatta, mint amikor olyan, régebbi sorozatokat kellett átgyúrnia, mint a Superman, a Pókember, a Hulk. Az alapötlet még remek, hiszen a huszonöt éves Wes (James McAvoy) amolyan kis irodakukac, jelentéktelen lúzer, akinek lehet egy titkos élete is, lehet csodálatos, hihetetlen átváltozása, s mindez a legképtelenebb események szerint. A vesztes, tehetetlen kisemberek korai szórakoztatóipari megjelenítői a bohócok, akik valahogyan mégis ügyesek, vagy azzá válnak, és megleckéztetik a hatalmasakat. Ezt a bohóc-vonalat a filmen a burleszkhősök vitték tovább, majd egy sor kisember-típus örökölte tőlük a szerepet. Ebbe a sorba jól illik Wes, de a karakterét, vagy legalábbis a történetének szüzséjét jobban ki kellett volna találni.

Ha mást nem, ügyesen szét kellett volna választani, egymás ellen kijátszani a szürke, irodabűzös hétköznapokat és a puskaporos akció-száguldásokat. A film, persze megmaradhat(na) végig egy stilizációnál (ami a képregény esetén eleve adott), de még ott is meg kell különböztetni a kvázi-lehetségeset, vagyis a fikción belüli lehetségeset a főszereplő fantáziavilágától vagy a másik életétől. Aztán ha a történet lényegében egy akciómese, akkor maradjon is az. De nem marad az, mert az ilyen hollywoodi szuperprodukciók csapatában mindig akadnak valakik, akik bele akarnak vinni olyan rétegeket a filmbe, amelyek nem odavalók – már az eredetileg feltehetően következetesen megírt forgatókönyvbe. Száguldjanak kétszázzal a városban sértetlenül, lövöldözzenek a levegőben kanyarodó golyóval (!), de mindez a realista módon megmutatott chicagói külváros irodájában is maradjon a hihető rétegben.

Wes tényleges környezete és az akciósan felturbózott élettere ugyanaz. A rendező (Timur Bekmambetov) néha eljátszik az átmenet lehetőségével, de aztán mégis minden egybecsúszik, nem eléggé indokoltan. Ki hiszi el, hogy van ilyen Testvériség nevű leszámoló-szekta az Angelina Jolie szépségű és Morgan Freeman drámaiságú hiperszuper akcióhősökkel? Nézzünk egy egyszerűbb példát is az átmenet elrontására. Amikor Wes megelégeli a piszkálódó dagi főnöknője és a cinikus kollegák ugratásait, lelép az irodából. Eddig rendben, de Wes távozófélben úgy vág egyik kollegájához egy számítógép-billentyűzetet, hogy annak arcát ellepi a vér, és közben a foga (egyik zápfoga!) épen, szépen és véresen, lelassítva repül a levegőben.

Ha a zápfog ilyen hihetetlen pályát ír le, és kifejezetten a kitörési jelenetben, ami ráadásul kulcsfontosságú, akkor mindent ilyen képtelenre és poénosra kellett volna venni. Erre megvolt a lehetőség, hiszen a valószerű környezetben szinte lépten-nyomon átalakul valami természetfölöttivé, de ugyanúgy vissza is huppanunk a földre, dramaturgiailag indokolatlanul. Az akcióréteg és a thriller-réteg is ütik egymást. Egy darabig röhögünk a lehetetlen kanyar-golyón, és élvezzük az üldözések százszorosan képtelen gegjeit – például egy sportkocsi átrepül spirálban egy busz fölött, egy szocreál Wartburg (!) pedig a csehországi üldözésnél betör egy száguldó vonatba – aztán mutatják a véresre vert fizimiskákat meg a halomra lőtt és felrobbantott patkányokat. A hihetetlen és a naturalista összetevők itt nem állnak össze egyetlen működőképes dramaturgiai képletté. Nekem, legalábbis, a jóindulatúan kíváncsi és szórakozni vágyó nézőnek nem.

A legjobb alakítást a szerepe következetlenségének ellenére James McAvoy nyújtja. Ő mindent kihoz a karakterből, ami lehetséges. Az ideális méretekre lefogyott Angelina Jolie is tökéletes lövöldöző és bombázó figura lenne, ha a történet megmaradna az akciómese rétegében. Morgan Freeman megrendült komolysága viszont nem illik bele sem a realista történetrétegbe, se a képregényszerű fikcióba, se a véres thrillerbe, és ez nem az ő színészi képességeit kérdőjelezi meg. A mellékszereplők, a karakterfigurák, mint a dagi főnöknő, a szívtipró kollega, a butaliba barátnő viszont nagyon jól eltaláltak, ez a castingos csapat érdeme.

Az akciójelenetekből van elég ebben a filmben, látványosak és szórakoztatóak. Nem véletlenül épült egész iparág az autós üldözések és a robbantások kivitelezésére az álomgyáron belül. Lenyűgözőek a digitális trükkök is, és meg kell adni, azok mindig a mese, a dramaturgia szolgálatában maradnak. Szóval minden jó, ami profi, vagyis minden jó, ami a remek filmes mesteremberek munkáját dicséri. Kivéve a rendezőét és a forgatókönyvírókét, akik közt kézen-közön elvész a „keresett” főszereplő karaktere. Olyan eredeti vagy legalább annyira érdekes átváltozó kisemberfigurát, mint például a Marcel Aymé novellája nyomán, a Jean Boyer által 1950-ben rendezett, A faljáró főszereplője, az amerikai filmgyártás emlékeim szerint még mutatott nekünk. A sokat akaró, keveset markoló szuperprodukcióban a Wanted-gyerek eltűnt, de azért megszületett egy érdekes figura, az eklektikus akciólúzer.

 


269 KByte

268 KByte

34 KByte

396 KByte

258 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső