Egymást érik a képregény-sikerekre építő hollywoodi szuperprodukciók. Egy hónapja sincs, hogy bemutatták a Vasembert és A hihetetlen Hulkot. A film készítői azt hiszik, ha a képregény poénjai és gegjei közé belevisznek egy kis szocreál réteget és elegendő mennyiségű profi módon kivitelezett trükköt, illetve akciójelenetet, máris garantált a siker. A tapasztalatok szerint a szülésnél ilyenkor túl sok a bába, és könnyen elveszhet a gyerek. Lássuk, a Wanted-gyerek megmaradhat-e?
Az Universal már a képregénysorozat második részének megjelenése után megvásárolta a megfilmesítés jogát Mark Millartől és J. G. Jonestól, így a közben befejeződött, kultusz-képregény alap-szüzséjét és látványvilágát szabadabban alakíthatta, mint amikor olyan, régebbi sorozatokat kellett átgyúrnia, mint a Superman, a Pókember, a Hulk. Az alapötlet még remek, hiszen a huszonöt éves Wes (James McAvoy) amolyan kis irodakukac, jelentéktelen lúzer, akinek lehet egy titkos élete is, lehet csodálatos, hihetetlen átváltozása, s mindez a legképtelenebb események szerint. A vesztes, tehetetlen kisemberek korai szórakoztatóipari megjelenítői a bohócok, akik valahogyan mégis ügyesek, vagy azzá válnak, és megleckéztetik a hatalmasakat. Ezt a bohóc-vonalat a filmen a burleszkhősök vitték tovább, majd egy sor kisember-típus örökölte tőlük a szerepet. Ebbe a sorba jól illik Wes, de a karakterét, vagy legalábbis a történetének szüzséjét jobban ki kellett volna találni.
Ha mást nem, ügyesen szét kellett volna választani, egymás ellen kijátszani a szürke, irodabűzös hétköznapokat és a puskaporos akció-száguldásokat. A film, persze megmaradhat(na) végig egy stilizációnál (ami a képregény esetén eleve adott), de még ott is meg kell különböztetni a kvázi-lehetségeset, vagyis a fikción belüli lehetségeset a főszereplő fantáziavilágától vagy a másik életétől. Aztán ha a történet lényegében egy akciómese, akkor maradjon is az. De nem marad az, mert az ilyen hollywoodi szuperprodukciók csapatában mindig akadnak valakik, akik bele akarnak vinni olyan rétegeket a filmbe, amelyek nem odavalók – már az eredetileg feltehetően következetesen megírt forgatókönyvbe. Száguldjanak kétszázzal a városban sértetlenül, lövöldözzenek a levegőben kanyarodó golyóval (!), de mindez a realista módon megmutatott chicagói külváros irodájában is maradjon a hihető rétegben.
Wes tényleges környezete és az akciósan felturbózott élettere ugyanaz. A rendező (Timur Bekmambetov) néha eljátszik az átmenet lehetőségével, de aztán mégis minden egybecsúszik, nem eléggé indokoltan. Ki hiszi el, hogy van ilyen Testvériség nevű leszámoló-szekta az Angelina Jolie szépségű és Morgan Freeman drámaiságú hiperszuper akcióhősökkel? Nézzünk egy egyszerűbb példát is az átmenet elrontására. Amikor Wes megelégeli a piszkálódó dagi főnöknője és a cinikus kollegák ugratásait, lelép az irodából. Eddig rendben, de Wes távozófélben úgy vág egyik kollegájához egy számítógép-billentyűzetet, hogy annak arcát ellepi a vér, és közben a foga (egyik zápfoga!) épen, szépen és véresen, lelassítva repül a levegőben.
Ha a zápfog ilyen hihetetlen pályát ír le, és kifejezetten a kitörési jelenetben, ami ráadásul kulcsfontosságú, akkor mindent ilyen képtelenre és poénosra kellett volna venni. Erre megvolt a lehetőség, hiszen a valószerű környezetben szinte lépten-nyomon átalakul valami természetfölöttivé, de ugyanúgy vissza is huppanunk a földre, dramaturgiailag indokolatlanul. Az akcióréteg és a thriller-réteg is ütik egymást. Egy darabig röhögünk a lehetetlen kanyar-golyón, és élvezzük az üldözések százszorosan képtelen gegjeit – például egy sportkocsi átrepül spirálban egy busz fölött, egy szocreál Wartburg (!) pedig a csehországi üldözésnél betör egy száguldó vonatba – aztán mutatják a véresre vert fizimiskákat meg a halomra lőtt és felrobbantott patkányokat. A hihetetlen és a naturalista összetevők itt nem állnak össze egyetlen működőképes dramaturgiai képletté. Nekem, legalábbis, a jóindulatúan kíváncsi és szórakozni vágyó nézőnek nem.
A legjobb alakítást a szerepe következetlenségének ellenére James McAvoy nyújtja. Ő mindent kihoz a karakterből, ami lehetséges. Az ideális méretekre lefogyott Angelina Jolie is tökéletes lövöldöző és bombázó figura lenne, ha a történet megmaradna az akciómese rétegében. Morgan Freeman megrendült komolysága viszont nem illik bele sem a realista történetrétegbe, se a képregényszerű fikcióba, se a véres thrillerbe, és ez nem az ő színészi képességeit kérdőjelezi meg. A mellékszereplők, a karakterfigurák, mint a dagi főnöknő, a szívtipró kollega, a butaliba barátnő viszont nagyon jól eltaláltak, ez a castingos csapat érdeme.
Az akciójelenetekből van elég ebben a filmben, látványosak és szórakoztatóak. Nem véletlenül épült egész iparág az autós üldözések és a robbantások kivitelezésére az álomgyáron belül. Lenyűgözőek a digitális trükkök is, és meg kell adni, azok mindig a mese, a dramaturgia szolgálatában maradnak. Szóval minden jó, ami profi, vagyis minden jó, ami a remek filmes mesteremberek munkáját dicséri. Kivéve a rendezőét és a forgatókönyvírókét, akik közt kézen-közön elvész a „keresett” főszereplő karaktere. Olyan eredeti vagy legalább annyira érdekes átváltozó kisemberfigurát, mint például a Marcel Aymé novellája nyomán, a Jean Boyer által 1950-ben rendezett, A faljáró főszereplője, az amerikai filmgyártás emlékeim szerint még mutatott nekünk. A sokat akaró, keveset markoló szuperprodukcióban a Wanted-gyerek eltűnt, de azért megszületett egy érdekes figura, az eklektikus akciólúzer.