„Az egyetlen valóságos erő az Auschwitz-princípium ellen az autonómia, az erő a reflexióra, az önmeghatározásra, a kollaboráció elutasítására.”
(Theodor W. Adorno)

Vergangenheitsbewältigung. Ennek a hangzásra meglehetősen durva német szónak ugyan nincs egészen pontos megfelelője a magyar nyelvben, jelentése mégis viszonylag könnyedén körvonalazható: a múlt birtokbavétele, feldolgozása s végső soron legyőzése is egyben. A kifejezés származása sem véletlen: Ausztria és Németország manapság élen jár az elmúlt néhány évtized történelmének kibeszélésében és megemésztésében. Idevágó mozgóképeik kisebb-nagyobb lépcsőfokok az árnyékos múltból egy fényesebb jövőkép felé vezető hosszú emelkedőn, mely jó esetben már a közmegegyezés biztonságos darabkáival van kikövezve. Jóval több ez persze, mint önreflexió, hiszen e jelenség része a modern európai államok önmeghatározásának s modernkori arculatépítésének is. Ők ugyanis már belátták azt, amiről mi látszólag továbbra sem vagyunk hajlandóak tudomást venni, nevezetesen, hogy múlt nélkül nincs jövő sem. S természetesen mindez a nemzeti filmgyártásokra is leképezhető. 2002-ben két osztrák rendező, André Heller és Othmar Schmiderer dokumentumfilmet készített az élete végén hosszú évek hallgatását megtörő Traudl Jungéről (Az utolsó óráig – Hitler titkárnőjének visszaemlékezései), s még ugyanebben az évben elkészült az első újkori német sikermozi, a rendszerváltást sajátosan, komikus formában feldolgozó Good bye, Lenin! is. A játékfilmek terén utóbbi teremtett lehetőséget az olyan későbbi alkotások létrejöttére, mint a 2005-ös Sophie Scholl, vagy Oliver Hirschbiegel a Führer végnapjait feldolgozó (A bukás – Hitler utolsó napjai) darabja és Florian Henckel von Donnersmarck NDK-béli Stasi-lehallgatásokat boncolgató, 2007-ben számos egyéb elismerés mellett a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díjával is jutalmazott alkotása, A mások élete. A magát eddig jórészt orvosi thrillerekkel (Anatómia 1–2.) észrevétető osztrák direktor, Stefan Ruzowitzky legújabb, osztrák–német koprodukcióban készült Pénzhamisítók című filmje azonban már nem kizárólag a Vergangenheitsbewältigung terméke. A múlt feldolgozására és lezárására irányuló törekvés e film esetében ugyanis már összekapcsolódik egy másik fontos, a világ filmgyártásában világosan kirajzolódó jelenséggel is. Az 1990-es évek elejétől – megtörve a több évtizedes tabut, miszerint a holokauszt borzalmainak ábrázolására a filmművészetben kizárólag a dokumentum és az utóidejű dokumentum műfaja lehet méltó s alkalmas – sorra születtek a világtörténelem legnagyobb méretű genocídiumát feldolgozó populáris filmek. Az időközben majdnem teljes egészében bekövetkezett nemzedékváltás nyomán a kortárs emlékezés egyre inkább kulturális emlékezetté alakult át, s ez nemcsak a mesei és vígjátéki elemekkel tarkított fikciók (Életvonat, Az élet szép), hanem a valóságon, az adott esetben még élő túlélők emlékein alapuló játékfilmek (Schindler listája, A zongorista, Ámen) megjelenését is maga után vonta. Az Adolf Burger visszaemlékezésein alapuló, immár Oscar-díjas Pénzhamisítók bár az utóbbi kategóriába tartozik, a túlzott érzelgősséget kerülő, sallangmentes fogalmazásmódja és árnyalt jellemábrázolásai nyomán egyúttal ki is lóg onnan.

A ma már Prágában élő szlovák holokauszttúlélő, Adolf Burger tagja volt annak a 142 fős, grafikusokat, nyomdászokat, tipográfusokat és hamisítókat tömörítő deportáltcsoportnak, akikkel a sachsenhauseni haláltábor elkerített barakkjaiban a nácik elvégeztették minden idők legnagyobb pénzhamisítási akcióját, ezzel akarván destabilizálni ellenfeleik gazdaságát. A csalás megtervezője, Bernhard Krüger után elnevezett „Bernhard-hadművelet” keretében 1942 és 1945 között összesen mintegy 134 millió font sterlingnyi bankjegyet (ez az összeg Nagy-Britannia akkori valutatartalékának a háromszorosa volt) nyomtattak Sachsenhausenben, s miután a rabok a hamis angol bankókat már-már tökélyre fejlesztették, az amerikai dollár létrehozását kapták feladatul. Utóbbi azonban, javarészt a nyomdász Burger szabotázsának köszönhetően, csak a háború utolsó pillanataiban sikerült, s így szerencsére már nem is befolyásolhatta a háború kimenetelét. A Pénzhamisítók központi figurája érdekes – s egyben szerencsés – módon mégsem Adolf Burger, hanem az előző század harmincas éveiben a hamisítók királyaként emlegetett Salomon Smolianoffról mintázott Salomon „Sally” Sorowitsch. (Annak ellenére, hogy valós személyekről szól a film, Burger figurája az egyetlen, aki az igazi nevén szerepel a forgatókönyvben, még az akciót kitervelő SS-tiszt nevét is módosították, a filmben Friedrich Herzog néven szerepel.) Az orosz származásának szinte semmi jelentőséget sem tulajdonító, és minden helyzetben alkalmazkodni képes Sorowitsch főszerepbe emelésével az alkotók nemcsak a téma kapcsán számos veszélyt rejtő hősies nézőpontot kerülik el, hanem egyúttal lehetőséget teremtenek a történet valószerűségét sokkal inkább árnyaló identitásválság és opportunizmus megjelenítéséhez is.

Ruzowitzky jó arányérzékkel mutatja be és építi fel Sorowitsch figuráját. Történetét egy, a későbbiek tekintetében megnyugvást hordozó kerettel indítja: Sally a tengerparton ül, ölében aktatáska, a háborúnak már vége. Kaszinóba indul, játszik és nyer, körüllengik a nők, s folyik a pezsgő. Majd flash-back: 1936, Berlin, az alvilági körökben köztiszeletnek örvendő hamisítónak már ekkor is jól megy a sora, körüllengik a nők, és persze folyik a pezsgő. Sorowitsch már épp elhagyni készül a számára egyre veszélyesebb fővárost. Utolsó éjszakáján azonban nem elég óvatos, így az akkor „még csak” a pénzhamisítási osztály vezetőjeként tevékenykedő Herzog letartóztatja. Sally a kegyetlenségéről hírhedt mauthauseni koncentrációs táborba kerül, ahol a túlélés érdekében újra rajzolni kezd, s csakhamar az SS házi festőjévé válik, hogy ételért cserébe megfesse a náci tisztek portréit. Innen kerül később Sachsenhausenbe, ahol újra találkozik az immár SS-tisztviselő Herzoggal. Most egykori letartóztatója vezeti a pénzhamisításra verbuvált titkos egységet, amelynek tagjai, bár deportáltak, a munka eredményességének érdekében külön elbánásban részesülnek. Az igazi haláltábortól csupán egy vékony fallal elválasztott barakkjaikban saját puha ágyat és rendes ételt is kapnak, hetente egyszer meleg vízben fürödhetnek, és idővel még egy pingpongasztal is kerül, hogy szabadidejükben játszhassanak. Új társai eleinte nehezen fogadják be maguk közé a megbélyegzett bűnözőt, idővel mégis vezetőjükké válik. Segítségével elkészül a hiteles fonthamisítvány, s a nácik tőle várják a dollár elkészítését is. Ez az a pont, ahol Sorowitsch opportunizmusa nemcsak saját identitásával, de a baloldali beállítottságú Burger által képviselt elvekkel is ütközőponttá válik. A hamisítók királyát látszólag nem érdekli semmi más, csak hogy saját és emberei életét megóvja, azonban, miközben a szakmai hiúság is hajtja („Meg fogom csinálni a dollárt”), Burger mereven elutasító álláspontját is egyre inkább megérti. Épp ezért Sally az utolsó pillanatig hazardíroz, s csak akkor készíti el az amerikai pénzt, amikor Herzog már öt társa kivégzésére készül, s persze amikor már sejti, közeleg a háború vége. Félelmeik ellenére a hamisító csoport tagjai végül a nácik gyors menekülésének jóvoltából önként távozhattak barakkjaikból, s szabadulásuk nemcsak a túlélés felszakította öröm miatt marad emlékezetes része a filmnek, hanem mert ez az egyetlen olyan jelenet, amelyben magát a tábort s a többi deportáltat is láthatjuk. A bentlakók között egyszerűen csak aranykalitkának nevezett elkülönített részlegre a többi, csontsovány és végletekig meggyötört rab talál rá, akik abban a hiszemben, hogy az ápolt és egészséges férfiak csakis németek lehetnek, kis híján ki is végzik fogolytársaikat. A direktor a film végén néhány percre még visszatér a film elején látott helyszínre, hogy keretbe foglalhassa, s érzékeltesse Sorowitsch jellemfejlődését. Sally ráeszmél, hogy a történtek után nem biztosíthatja jólétét a fogságban gyártott hamis pénzzel, s szándékosan elveszít mindent, hogy végül üres zsebbel, de tisztább lelkiismerettel folytathassa útját.

Stefan Ruzowitzky ráérzett a hamisítók igaz történetének lényegére, ráadásul mondanivalójához a megfelelő formát is hozzá tudta rendelni. Színészei – különösen a főszereplőt játszó, figurájának személyiségváltozását finoman, apró momentumokból felépítő Karl Markovics – pontosak, előadásmódja visszafogott, sötét tónusú képei szavak nélkül is mesélnek. A pátoszt és a hamis hangokat egyaránt kerüli, csupán az esendő, túlélésre kódolt emberre koncentrál. A Pénzhamisítók hőstörténetként könnyen hasonlatossá válhatott volna Spielberg holokausztfilmjéhez, de az osztrák direktor láthatóan messze elkerülte ezt az utat. Nem akart semmi egyebet, „csak” elmondani egy történetet, amely tragikus módon valaha valóban megtörtént. Készített egy filmet, amelynek nem tárgya, csupán tulajdonképpeni helyszíne a filmeken már oly sokszor (s mégis egyazon módon) ábrázolt haláltáborok világa. Ruzowitzky megszállottan befelé haladt, előbb a szögesdróttal font falakon, majd Sally összetett jellemén jutott egyre és egyre beljebb, hogy ráirányítsa a figyelmet a náci halálgyár egy újabb, eddig jobbára ismeretlen szégyenfoltjára. Példát vehetnénk róla, s végre mi is lefordíthatnánk már a Vergangenheitsbewältigungot a magunk nyelvére. Nem is annyira a jelentés, mint inkább a jelenség a lényeges, amíg nálunk is halmokban állnak a még soha fel nem dolgozott, kibeszéletlen történetek.