A Harmadik Birodalom előszeretettel prezentálta monumentális filmként önmagát – tanú rá a korai Leni Riefenstahl munkássága –, de csak mostanában érkeztünk el abba a stádiumba, amelyben a Harmadik Birodalom kizárólag filmként van jelen az emlékezetben. A film látvány, látszat, vagyis többnyire nem az, aminek látszik. Csak úgy tesz, mintha valami reális eseményt képezne le, miközben létének alapja nem rajta kívül, az általa bemutatott eseményekben, hanem csakis önmagában van. Az általában vett művészettől, beleértve tehát a filmet is, nem csak hogy nem vitatható el ez a – mondjuk így – „létmód”, hanem egyenesen mint a művészet legsajátabb jegyeként szokás rá hivatkozni. A legtöbb film esetében, mely a Harmadik Birodalmat ún. dokumentarista hűséggel próbálja bemutatni, sem más a helyzet, hiszen ezek a filmek is csak úgy tesznek, mintha e korszak szörnyűségeit mutatnák be. A művészet tiszta látványlétét azonban itt a pillanatnyi hatásgyakorlást célzó szenzáció váltja fel, amely a felfoghatatlan szenvedést és pusztítást puszta látványossággá degradálja. Kétségtelen, a németek legsajátabb és kimeríthetetlennek tűnő szenzációja a Harmadik Birodalom. A felejtésnek ez a végtelenített folyamata, úgy tűnt, A bukással, legalábbis költségvetésileg, csúcspontjára érkezett. A német Wehrmacht tiszti egyenruhájába öltözött Tom Cruise Berlinben készült fotói mégis azt mutatják, hogy a szenzációkeresletnek csak a kínálat, vagyis semmi nem szabhat határt. Tom Cruise a „német ellenállás” szimbolikus alakját, az 1944. július 20.-ai Hitler elleni bombamerénylet végrehajtóját Claus (Schenk Graf von) Stauffenberget alakítja a 2008 nyarán bemutatásra kerülő Valkyrie című filmben. Többé-kevésbé nálunk is ismertté lett, hogy Tom Cruise kisebb belpolitikai vihart kavart Németországban, amelynek nyitányát Stauffenberg fiának az egyik napilapban megjelent interjúja jelentette, amelyben tömören annyit üzen Cruise-nak, hogy el a kezekkel a fatertól. Stauffenberg fia, éppúgy, mint politikusok a kormányzó nagykoalíció mindkét pártjából, azért tartották alkalmatlannak Cruise-t Stauffenberg szerepére, mert a szcientológia hív(őj)e. A kereszténydemokrata unió (CDU) „szektaszakértője” még a forgatási kérelmek beérkezése előtt büszkén újságolta, hogy a védelmi miniszter nem fogja engedélyezni, hogy a filmet rendező Bryan Singer és Tom Cruise a Bendlerblockban forgassanak (abban az épületkomplexumban, ahol Stauffenberget agyonlőtték). Rendkívül kínos volt ez az egész színjáték, hiszen azt a benyomást keltette, hogy egy nem csak hogy fejlettnek, hanem sokak szerint egyenesen etalonnak számító demokráciában egy ember értékét világnézeti beállítódása dönti el. Még kínosabb volt azonban azért, mert úgy tűnt, mintha a németek nem akarnák, hogy Tom Cruise-nak köszönhetően emberek százmilliói ismerhessék meg, hogy létezett a hitleri rezsimmel szembeni német ellenállás, hogy létezik a „jó náci”.

A mi „Übermensch”-ünk

A Magyarországon és a világban A mások élete rendezőjeként híressé vált Florian Henckel von Donnersmarck az egyik legtekintélyesebb német napilapban megjelent terjedelmes cikkében (Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2007. július 3.) vette magára a feladatot, hogy frissen megszerzett tekintélyének minden erejével odahasson, s mentse a nemzet, egyszersmind Tom Cruise becsületét: Németország reménységét Tom Cruise-nak hívják, így a cikk címe. Donnersmarck, mint beszámolójából kiderül, már gyermekkorában megtanulta mindenekfölött tisztelni Stauffenberget. Ha az asztalnál a július 20.-ai összeesküvők kerültek szóba, Donnersmarck anyja szinte hisztérikus izgalomba esett, s nem győzte hangsúlyozni, hogy senkit, de senkit az égadta egy világon nem csodált annyira, mint Stauffenberget. Az ifjú rendező jóindulatúan elnéző mosolyokra apellálva, pironkodva vallja be, hogy a július 20.-i összeesküvőre vetett pillantását némileg elhomályosítja ez az örökségként átvett feltétlen szimpátia („családalapú szenzibilizáció”). E pillantásban mi más is lehetne a július 20.-ai merénylet filmes feldolgozásért kiáltó esszenciája, mint hogy „egy sikeres, hazáját szerető tiszt és családapa követte lelkiismerete szavát és hajlandó volt hozzá hasonlókkal együtt hűségfogadalmát megszegni, és a zsarnok Hitlert a levegőbe repíteni”. Ennek megfelelően csakis a hála nyelvén szólhat a német nemzet Tom Cruise-ról, aki nagyvonalúan rábólintott Bryan Singer felkérésére, s így „szupersztár-fénye” ragyogásba boríthatja „a német történelem legsötétebb fejezetének e ritka dicsőséges pillanatát”.
Donnersmarck idézett soraiban, úgy tűnik, még az unokák generációja számára sem teljesen anakronisztikus német reflex szólal meg, miszerint a hűségfogadalom (nota bene: Hitlerhez) kötelez, így annak megszegése nagyfokú lelkierőt kíván, s csakis valami sokkal nemesebb, ha úgy tetszik, sokkal nemzetibb cél érdekében hajtható végre. Az ifjú rendező azonban még ennél is tovább megy, és Stauffenberget „felsőbb rendű embernek”, „Übermensch”-nek, „a mi Übermensch”-ünknek nevezi. A szociáldarwinizmusból eredő nemzetiszocialista fajelméletben az „Übermensch” az „Untermensch”-sel, azaz az „alsóbbrendű emberrel” szembeállítva nyeri el jelentését. Utóbbiról maga Heinrich Himmler adott felvilágosítást SS-tagoknak egy 1935-ben tartott előadásban. Eszerint az „Untermensch” kategóriába a zsidó és a bolsevik – mivel ugyanaz – egyaránt beletartozik. Ez a borzalmas képződmény még az állatoknál is alacsonyabb rendű, s egyetlen célja abban áll, hogy a nyugati kultúrát elpusztítsa. Ami Stauffenberget illeti, Donnersmarcknak – akiről filmje alapján sokan gondolták azt¹, hogy átlagon felüli érzékenységgel viseltetik a történelem, az elnyomottak és a szenvedők iránt – valójában igaza van, hiszen Stauffenberg vérbeli árja felsőbbrendű ember volt, vagy legalábbis annak tekintette magát.

Árulók és hősők

A német ellenállásnak, leszámítva néhány inkább kivételnek mint szabálynak tekinthető sporadikus akciót, alig voltak látható jelei. Szimbolikus jelentőséget július 20.-a is csak azért kaphatott, mert legalább látványos volt, s ezért kiváltképpen alkalmasak tűnt arra, hogy határkő legyen egy új német identitáshoz vezető úton. Az ilyen sűrítések azonban elkerülhetetlenül optikai csalódáshoz vezetnek. S ezért még nagyobb a szimbolikus jelentősége annak, hogy éppen a jelzett dátum vált a német ellenállás, a „másik Németország” szimbólumává. Július 20. megítélése számos változáson esett át, s a mai napig is még csak úton van ahhoz, hogy a németek legszélesebb konszenzuson alapuló közös emlékezőhelye legyen. Hitler egy rádiószózatban még a merénylet napján előírta, hogy miképp kell majd emlékezni az összeesküvőkre, akiket „becsvágyó, lelkiismeretlen és ostoba, bűnöző katonatisztek egészen kicsi klikkjé”-nek nevezett, majd azon melegében kiközösítette őket a német nemzetközösségből. Churchill tömören és szárazon a Harmadik Birodalom hatalmasságainak egymás kiirtására irányuló hatalmi harcaként jellemezte a merényletet. A háború után a német társadalom nagy része, a hitleri útmutatást nem feledve, hosszú ideig egyszerűen árulóként jellemezte az összeesküvőket. Az NDK már fennállásának első éveiben elutasította július 20.-át, s a német kommunisták nem egészen alaptalanul utaltak arra, hogy már nagyon korán és egyértelműen kinyilvánították a nemzetiszocializmussal való szembenállásukat, s ezért üldöztetéssel, börtönnel és az életükkel fizettek. Ezzel szemben, így a kelet-német álláspont, a Stauffenberg-merényletet csak későn, lényegében a rezsim agóniafázisban hajtották végre, s így nehezen mosható le róla a túl kései belátás és cselekvés szeplője. Az arisztokrácia felső rétegéből származó rebbelis generálisok világképe pedig amúgy is elfogadhatatlan volt a kommunisták számára.
Nyugatnémet részről csak a kései ötvenes, illetve a korai hatvanas években következett be hangulatváltozás. A hidegháború kitörése vált az új német identitás megalapításának egyik motorjává, s ez az új identitás egyre magabiztosabban és egyre gyakrabban hivatkozott július 20.-ra. A nyugati hatalmak stratégiai szövetségesként kezdték kezelni Nyugat-Németországot, hiszen örömmel állapították meg, hogy belpolitikáját tekintve a nyugati demokráciákat tekinti mintaadónak, külpolitikájában pedig maga is szembeszegül a Szovjetunió hegemóniatörekvésével. Július 20. fokozatosan a háború utáni német identitás egyik alapkövévé vált, amelyben jelentős szerepe volt az emigráns Hans Rothfels, első ízben 1948-ban megjelent The German Opposition to Hitler című könyvecskéjének. Rothfels a Hitler elleni merényletet „szimbolikus jelentőségű” eseménynek tekintette, amellyel az ellenállók jelentősen hozzájárultak a „német név megtisztításához”. Július 20. imidzsének olyan látványos perek is jót tettek, mint a jeruzsálemi Eichmann-, illetve a frankfurti Auschwitz-per, ezek ugyanis a Keleten végrehajtott tömegmészárlásokat széles körben ismertté tették, s ilyen körülmények között jelentősen megnőtt a kereslet egy pozitív „ellenemlékezés”-re. Eszerint a németek nem csak a hitler-rezsim csatlósai voltak, hanem sok esetben ellenállást is tanúsítottak. Július 20. idealizálódása, sőt ikonizálódása a hatvanas évek elején érte el csúcspontját, az összeesküvők árulókból hősökké váltak, akik morális okokból már kezdettől fogva ellenálltak.
Egyidejűleg azonban számos kritikus hang is megcsendült, s közöttük is különös jelentősége van Hannah Arendt az Eichmann-perről készített beszámolójában található megjegyzéseinek, amelyek provokatív élükkel új lendületet adtak a következő évtizedek kutatásainak. Arendt radikálisan megkérdőjelezte az összeesküvésnek a „lelkiismeret lázadásaként” való leírását, amely a mai napig a háború utáni Németország egyik kiemelt fontosságú szimbóluma, s vitatta, hogy a merényletnek bármiféle morális indítékai lettek volna. Az összeesküvők, így Arendt, meglepően nagy számban voltak a nácizmus hívei, illetve a Harmadik Birodalom magas rangú hivatalnokai, akik kizárólag a háború elvesztése és a feltétel nélküli kapituláció miatti félelmüktől sarkallva szálltak szembe Führerükkel. Szakadatlan lelkiismereti problémáik „kizárólag a hazaárulásra és a hűségeskü megszegésére vonatkoztak”, miközben a zsidók kiirtásával szemben teljes közönyt mutattak és legtöbbjük számára semmilyen lelkiismereti válságot nem okozott, hogy a Wehrmacht tisztjeiként fél Európát lángba borítsák. Szintén tanulságos a hangjáték- és drámaíró Wolfgang Graetz 1965-ös a július 20.-i merényletet feldolgozó Az összeesküvők című drámája, amely még megjelenése, s 1968-as ősbemutatója előtt botrányt kavart. Graetz összeesküvői voltaképpen elégedetlen nácik, akik a katonailag csődöt mondott diktátor, de nem annak ideológiája ellen lázadnak fel, hiszen azzal maguk is egyetértenek. Mivel a puccsisták is a fennálló rend részei, ezért ennek a rendnek az összeomlását a célt szentesítő eszközzel legitimált puccsal próbálják meg elejét venni. Graetz drámájában ez az ellentmondás okozza a főhősök tragikus bukását. Felkelésüknek azért kell meghiúsulnia, mert „senki nem lázadhat fel az ellen, amivel azonos”.

Nehéz téma

Az összeesküvő katonatisztek túlnyomórészt nemzeti-konzervatív arisztokraták voltak, akik a hitleri hatalomátvételt megelégedéssel fogadták. Számos összeesküvő vett részt a Szovjetunió ellen vívott háborúban, amelynek brutalitása nem mérhető egyetlen korábbi háborúhoz sem a történelemben. Hitler személyesen világosította fel a Wehrmacht mintegy száz tisztjét 1941 tavaszán a Szovjetunió elleni háború céljairól és módszereiről. A bolsevizmus elleni „világnézeti harcról” beszélt. Olyan „megsemmisítő háborút” vázolt fel, amelyet nem egy hadsereg, hanem egy egész társadalmi rend ellen kell megvívni, s amelyben ennek megfelelően semmilyen módon nem szükséges tekintettel lenni a civil lakosságra. Christian Gerlach kutatásainak köszönhetően tudjuk, hogy a Wehrmacht egyik hadseregcsoportját irányító Henning von Tresckow környezetébe tartozó összeesküvők pontos információkkal rendelkeztek a különböző Einsatzgruppék által a Szovjetunióban elkövetett tömegmészárlásokról és semmit nem tettek azért, hogy ezeket megakadályozzák, sőt végrehajtásukat sok esetben segítették is. Goerdeler 1941-es A cél címet viselő memorandumában ugyan az erőszakos cselekmények azonnali beszüntetését, de egyúttal a zsidók kitelepítését szorgalmazza. A Hitler kiiktatása utáni időszak társadalmi formájára számos terv született, de a demokrácia iránti elköteleződés egyiken sem hagyta rajta nyomát. Jellemzően a tekintélyuralmi állam fenntartása lebegett az összeesküvők előtt, sőt, az ellenállás sokuk számára a nemzetiszocializmus megmentése érdekében vált szükségessé, mert Hitler saját hitvallását árulta el, amikor nacionalistából imperialistává változott. Abban azonban legtöbbjük egyetértett Hitlerrel, hogy a világra nem köszönthet nyugalom, ameddig a zsidók helyzetét nem „oldották meg” végleg. Stauffenberg a szovjet hadjárat főpróbájának számító Lengyelország elleni háborúból feleségéhez írt levelében a népességet „csőcseléknek” nevezi, „amely zsidókból és mindenféle kevert népből áll”, s „csakis a korbács alatt érzi jól magát”.
„Nehéz téma”, sajnálkozik Donnersmarck. Szerencsére a Valkyrie-t rendező Bryan Singer tudja, hogy „komoly filmet” nem szabad szupersztárok nélkül forgatni, mert csakis ők képesek arra, hogy „egy nehéz témát a publikummal megértessenek”, s így biztosak lehetünk abban is, hogy „Németország tekintélyének Tom Cruise többet fog használni, mint amennyit akár tíz futball-világbajnokság használhatott volna”. Stauffenberg és a katonai ellenállás mítosza valójában a tettes-áldozat reláció megfordításán, röviden: a felejtésen alapul. A Hitler elleni merénylet csak a felszín volt: az összeesküvő katonatisztek hősies szíve a vaskereszt alatt dobogott, s így az utókor szerint általuk szimbolizált „másik Németországot”, mint Hannah Arendt fogalmazott, „még mindig szakadék választja el a civilizált világtól.”