A cím találóan fogalmaz, hisz nemcsak a filmben felcsendülő ABBA-slágert idézi, de összegzi a hatást is: Anyám! („Ez aztán a film!”) Phyllida Lloyd filmje valóban nem piskóta, húsz perc után teljesen leveszi az embert a lábáról, s még a musicalfannak nem mondható előítéletes néző is feladja ellenállását.
Már ha nem ragaszkodik körömszakadtáig az értelmes történethez, és elfogadja a műfaji kereteket. Merthogy a Mamma Mia! szüzséje valóban tipikus musicaltörténet – bugyuta, mondvacsinált, hatásvadász és érzelemtől túlcsorduló. Leánybúcsúval, koszorúslánnyal, némi összeveszéssel, és egy meglepetést ugyan nem okozó, de frappáns csavarral a végén. Akár egy olcsó leányregény, van itt egykori és újkori szerelem, és giccs minden mennyiségben.
A történet kiindulópontja és a bonyodalom gerjesztője egy násza előtt álló lány, Sophie (Amanda Seyfried), akinek tökéletes boldogságához már csak egy apa hiányzik, lévén, hogy anyja húsz éven át egyedül nevelte. S most, amikor élete kiteljesedés előtt áll, érzi igazán az apahiányt és érlelődik meg a döntése: felkutatja másik szülőjét. Ezzel azonban kiugrasztja a családi szekrényből a csontvázat: kiderül, anyja, Donna, szerelmi csalódásában egyik férfi karjából a másikba menekült egykor. Apajelölt tehát – anyja naplója alapján – három van, így hát mindhármat meghívja a lagzijára.

A blőd sztori varázslatos képekkel és hiperromantikus tájjal egészül ki – hihetetlen kék éggel és tengerrel. Helyszín az édeni Kalokairi szigete Görögország egy eldugott szegletén, az Égei–tenger közepén, Aphrodité forrása is itt található.

Aki tehát műfajkifordító, -megújító, formabontó alkotást vár, ebben a tekintetben csalódni fog. Ám az ördög most is a részletekben rejlik. Mert Lloyd nemcsak hogy nem retten vissza a banalitástól, de tobzódik is abban, felfokozva ezzel a musical sajátosságait. Az alkotók zokszó nélkül magukévá teszik a musical credóját, sőt, rátesznek egy lapáttal. És épp ebben a gesztusban rejlik az irónia, és ettől válik némiképp idézőjelessé a film. Persze épp csak annyira, hogy a felfokozott életöröm, életigenlés még ne iktatódjon ki az idézőjel adta távolságtartástól. S bár a jelenetek a paródiát helyenként már-már súrolják, például a Titanic parafrázisnál, ennek ellenére mégsem musicalparódiát látunk. A készítők ugyanis nemcsak maximálisan teljesítik, de komolyan is veszik a műfaji követelményeket és hagyományokat – látványvilágban, történetbonyolításban, színészi játékban, hatásmechanizmusban, műfaji hozzávalókban. Így a Mamma Mia! egyúttal főhajtás is az álomgyártók előtt.
A különbség csupán az, hogy mesét valóban meseként is kezelik. A rózsaszín köd itt csupán kellék, nem pedig végcél. Az elidegenítés irónián túli eszköze az a keret, melyben Sophie a film elején és végén álomba menekülésről énekel elvágyódón, feloldhatatlan, mélyről fakadó szomorúsággal (I Have A Dream). Ekkor a képek színvilága is még irracionálisabb, szinte képregényszerű. Ez biztosítja, hogy jól essen, ugyanakkor kontrollált legyen a mesében való megmerítkezés. A kereten belül azonban már leplezetlenül, gátlástalanul, úgymond ’legálisan’ bódítanak.

Lloydék másik nagy húzása (a musicallel szemben), hogy olyan színészeket láthatunk a főbb szerepekben, akik enyhén szólva sem ebben a műfajban honosak: Meryl Streepet, Pierce Brosnant, Colin Firthöt, Stellan Skarsgårdot. És azon kívül, hogy megállapíthatjuk, milyen remek hangjuk van, és mennyire mindenre elvetemültek, ha játékról van szó, valami pluszt is hozzátesz ez az unikális szereposztás – kizökkentő, műfajon kívüli kontextusba helyezi a musicalt. Hisz az már önmagában is pikáns, ha egy James Bond énekel, táncol, apáskodik, és dalban vall szerelmet. Vagy a másik két apajelölttel együtt testrefeszülő, flitteres ruhát ölt.
Ráadásul ettől a szereposztástól még irreálisabbnak hatnak azok a bizonyos zenés kifakadások is.

Pierce Brosnan sármos és finom öniróniával viszonyul magához és saját mítoszához. Meryl Streep ’mindenessége’ pedig tovább bővül, és 58 évesen csodálatosabb, mint valaha, egyik pillanatban csitrisen virgonc, robbanékony, a másik pillanatban leplezetlenül megfáradt. Még a hippi anya egydimenziós figurája mögött is sokarcú. Eszköztelenül az. Donnája egyszerre kiégett és örök fiatal. Na, és a játék kedvéért mindenre képes: korláton csúszik, háztetőn egyensúlyoz, discotáncot lejt... Egyébként meg bő tízessel fiatalabbá táncolja és játssza magát. Jelenlétével igazi hús-vér nőt és életteli hétköznapokat csempész a nagy glamourba.
A többiek is remekek. Az ismeretlen terep inspirálja őket s felszabadítólag hat rájuk. A mediterrán tájtól, a vérpezsdítő daloktól és a színészek szokatlan szerepben való látványától mindenki ’bekattan’ – szereplő, néző egyaránt. Így egyre fergetegesebb „ereszd el a hajam” mókázásba csap át a szolid kis musicalnek induló mű, egész a frenetikus ráadásig. És úgy tűnik, mindez nagyjából elég is, hogy a látszólag hagyományosnak tűnő romantikus vígjátékot egy valóban különös hangulat hassa át.

A Mamma Miá!-ban az ABBA-dalok egyszerre elevenednek meg autentikusan és nosztalgiaittasan. A kettősség végigvonul a filmen. A Mamma Mia! egyszerre banális és életidegen. Időről időre pedig valami titokzatos fájdalom vegyül az önfeledt bolondozásba. Egy letűnt korszak és az elinalt ifjúság feletti bánat. Belecsempésződik a könnyed, rózsaszín sztoriba némi társadalmi görbetükör is. Nincs egyetlen teljes család. Dömping van szinglikből. Boldogtalanok is valahányan. Így nem meglepő, hogy bár az ember azt hinné, az apajelöltek fejvesztve menekülnek majd a lehetséges szereptől, mindhárman boldogan araszolnak az apaság felé.
Az egykori Dinamó tagok (Donna néhai együttese) révén pedig a szingliség három válfaja jelenik meg – a férfifaló, férfiakat kihasználó gondtalan bestia, a mumifikálódott fruska, aki még x évesen is úgy flörtöl, mint egy tinilány (Christine Baranski), a csalódott, munkába és gyereknevelésbe menekülő, függetlenség mindenhatóságát önmagával is elhitető boldogtalan édesanya (Streep), és a sikeresen önmegvalósító, ámde titkon társra epekedő, nagyszájúsága mögött szorongó írónő (Julie Walters). Valamennyi volt hippi, mostanra megcsontosodott vagány, mellesleg feminista.

A helyi lakosságot imitáló, arra megszólalásig hasonlító görög fizimiskájú epizodisták pedig, ahogy kórust alkotva beépülnek, s körülveszik Donnáék történetét, nemcsak egyedülálló bájt kölcsönöznek a filmnek, de fel is teszik az i-re a pontot. E sajátos görög kar egyszerre hat idegenül ebben a Broadway műfajban, és mégis adekvátabban a főszereplőknél e környezetben. Egyszerre hitelesíti és idegeníti el a történetet. Felbukkanásaik éppúgy életszerűek, mint ahogy irracionálisak.
A konfliktusok is többnyire távol állnak a musicalek romantikus nagy összecsapásaitól – mindennapiak és sziszifusziak: az egzisztenciális biztonságért való örökös gürcölés, a fészekből kirepülő gyermektől való elszakadás fájdalma, az önáltatás fásultsága, az örök fiatalságért való kilátástalan, rögeszmés küzdelem stb.
A dalok eredeti tartalma így mélyebb tartalmat kap – a teatrális hangzású slágerek dramatizált előadásban, életteli szituációban sokrétűbbé válnak, többletjelentéssel ruházódnak fel.
Mindemellett a film felvet egy felettébb izgalmas kérdést is, vajon megérezzük-e ösztönösen, ki a vér szerinti hozzátartozónk.

Az ABBA-számok köré először színpadi musicalt kreáltak. Első ízben 1999-ben mutatták be a West Enden. Az egyik legmagasabb bevételt hozta a Broadway-en, öt Tony-díjra jelölték, és a leghosszabban játszott Broadway-show lett. Aztán meghódították vele az egész világot, még Budapesten is jártak vele 2007 őszén. Tavaly nyáron pedig filmre álmodták. Az elsőfilmes Phyllida Lloyd a színpadi változat rendezője is volt, az egyik legkeresettebb brit színpadi és operarendező.
A résztvevők Lloyd vezetésével valóban az ABBÁ-val és slágereivel koherens látványvilágot és életérzést varázsoltak a filmvászonra. A Mamma Mia! olyan dózisban adagolja az életörömet, hogy az felér egy wellness-hétvégével. Üdít, frissít, boldogít.
Mindenkinek csak ajánlani tudom. Kedvcsinálóként néhány a több mint húsz felhangzó sláger közül: Honey, Honey; Chiquitita; Money, Money, Money; Dancing Queen; Super Trouper; Gimme! Gimme! Gimme!; Voulez-Vous; S.O.S.; Slipping Through My Fingers; The Winner Takes It All; I Do, I Do, I Do, I Do, I Do; Thank You For The Music; The Name of the Game.