Noha az elmúlt évek hazai próbálkozásai már bőségesen bizonyították, hogy a műfaji filmek -nézőszámmal is mérhető - sikeréhez elengedhetetlen a közönség alapos ismerete, Paczolay Béla (Bányató) személyében újabb rendező érkezett a televízió- és a reklám területéről, aki erősítheti ezt az elméletet. A magyar zsáner ugyanis főként a reklámkészítésen edződött új generációnak köszönheti tetszhalott állapotból való feltámadását, ennek okait pedig bátran magyarázhatjuk a fogyasztói igények és a nézői elvárások naprakész ismeretével. Kapitány Iván (Üvegtigris, Kútfejek), Herendi Gábor (Valami Amerika, Lora), Antal Nimród (Kontroll), Bergendy Péter (Állítsátok meg terézanyut!), vagy épp Rohonyi Gábor (Konyec) sikere ugyanis főként abban rejlett, hogy mindannyian olyan közegből érkeztek, amely állandó interakcióban van a közönséggel. Ismerik az eladhatóság és a befolyásolás modern szabályrendszerét, így rendezői vénával megáldva alkalmasak lehetnek a nagyközönség verbális, vizuális és tartalmi igényeinek kielégítésére is.

Rohonyi Gábor (aki egy cameo erejéig látható is a Kalandorokban) úttörő alkotása után Paczolay már magabiztosabban vállalkozhatott a kis magyar valóság úton-útfélen történő bemutatására. A Konyec sikere bebizonyította, hogy igényes tálalásban a közönség igenis nyitott az átlagemberek életéről szóló műfaji filmekre. A Kalandorok ugyanis egy átlagos magyar csonka család történetét mutatja be road movie-ba ágyazva. Háromgenerációs útifilm, s mint ilyen, nem is annyira Rohonyi filmjéhez, mint inkább a 2006-os Sundance fesztiválon feltűnt nagyszerű alkotáshoz, A család kicsi kincséhez hasonlítható. Mindjárt több szempontból is: Mindkét filmben három generáció kényszeres, sikertelen és nagyon is valóságos képviselői a főszereplők. Ahogy A Család kicsi kincse (amely egy addig reklámokat és videoklipeket készítő házaspár első nagyjátékfilmje), úgy a Kalandorok is családegyesítő dramaturgiára épül, vagyis az egymásra utaltság, az együttes élmények és a – végül ? közös célok határozzák meg a szereplők viszonyát és jellemét. Mindkét film egy (ugyanolyan típusú) autóban összezárt család különös kalandjait követi nyomon egy olyan út folyamán, mely a kezdettekkor még csak egy-egy családtagnak fontos igazán. Mert az indulásnál egyik família sem egységes még, sem a mindennapok tekintetében, sem az utazás céljait illetően. Ráadásul azon túl, hogy mindkét filmben az autók meghibásodása az egyik kiemelt humorforrás, még olyan egészen banális részletek is egyeznek, mint az abszurd igazoltatás, vagy a hulla a csomagtartóban. A legfontosabb mégis az, hogy Jonathan Dayton és Valerie Faris filmjéhez hasonlóan a Kalandorok nagyszerűsége is kivitelezésének és történetének egyszerűségében rejlik.

Elekes Géza másodvonalbeli trombitaművész, aki tehetségét kénytelen bárokban és lakodalmakban aprópénzre váltani, mivel három válása már minden vagyonát felemésztette. Mióta néhány hete a negyedik felesége is kirúgta hazulról, az autójában lakik, pihenőhelye s udvara egy nyilvános parkoló. Fürdőszobája mindenestül befér a kocsi kesztyűtartójába, amit hiába díszít a nagy példakép, Satchmo képe, ha tulajdonosa kénytelen minden este a Megy a gőzöst fújni. Míg Géza nikotinfüggő, addig fia, András a szerencsejátékok rabja, ráadásul teljesen önállótlan, hisz idősebb barátnőjével tartatja el magát. Ifjabbik Elekes meglehetősen cinikus az apjával szemben (is), kapcsolatuk közel sem nevezhető bensőségesnek. Amikor apja megkéri, tartson vele Erdélybe, hogy meglátogassák a bajba jutott nagypapát, (vagyis a legidősebb Elekest), a fiú nem lelkesedik az ötletért, bár a szülői unszolás végül mégis eredményesnek bizonyul. Felkerekednek hát Erdélybe, abban a hiszemben, hogy akár egy nap alatt le is tudhatják a rokonlátogatást, jöhetnek haza, és jó ideig nem kell majd megint egymással foglalkozniuk. Megérkezésüket követően azonban rögtön szembesülnek a családi helyzet tarthatatlanságával: A nagymama ugyanis végérvényesen megelégelte, hogy férjének mind a mai napig nőügyei vannak. Idős korára annyira eluralkodott rajta a féltékenység, hogy közelsége már fizikai értelemben véve is veszélyt jelent a nagypapára. Gyermekük (aki még saját fiának sem tudta bevallani, hogy tulajdonképpen hetek óta hajléktalan) persze próbálja csitítani és békíteni az öregeket, ám nem sok sikerrel, hisz édesanyja már mindenkiben ? így benne is - ellenséget lát, aki az ura védelmére kel. Ráadásul a papa is már eleve azzal a szándékkal hívta segítségül gyanútlan fiát, hogy a visszautat már közösen tegyék meg, ugyanis minél messzebb, Budapestre akar költözni az asszonyi terror elől. S mivel az öreg már össze is pakolt mindent, unokájának és fiának nincs más választása, mint hogy (jelentős mennyiségű, folyékony úti áldást követően) elinduljon vele haza Magyarországra. Mert ekkor még mindannyian úgy hiszik, lesz hová haza menniük: A nagypapa a fiához menne, aki viszont arra számít, hogy saját fia majd befogadja mindkettőjüket egy időre. Visszaútjuk során azonban számos nem várt, a fekete humort sem nélkülöző kaland vár még rájuk, mielőtt önmaguknak s egymásnak is bevallanák az igazságot. Először egy részeg rendőr, majd egy bajba jutott asszony miatt kerülnek összetűzésbe a hatóságokkal, s hiába segítene rajtuk a helyi cigányvajda, Elekesék minden jel szerint már menthetetlenek. Útközben ráadásul kiderül, hogy mivel András egy internet kávézóban elkártyázta élettársa pénzét, egyben bizalmát is elvesztette, mert a nő még távollétében valamennyi holmijával együtt kiköltöztette őt a lakásból. Közeledvén a (zöld)határhoz a három férfi végül kénytelen rádöbbenni, hogy nincs hová haza menniük, magukra maradtak, de ezúttal együtt.

Péterfy Gergely (akinek a rendezőhöz hasonlóan szintén a Kalandorok az első nagyjátékfilmes munkája) forgatókönyve, ahogy az a fentiekből is világosan kiolvasható, elsősorban a jellemekre épít. Az új magyar road movie esszenciáját elsősorban a jól megírt karakterek, illetve az őket játszó színészek adják. Ahhoz képest, hogy az átlagos hosszúságú filmnek három teljesen egyenrangú főszereplője van, a forgatókönyv mindannyijuk megismerését bőven segíti. A film szövetéből anélkül sejlik fel mindhármuk háttere és személyes története, hogy a forgatókönyvíró felesleges szekvenciákat vagy narrációkat alkalmazna ennek érdekében. Az út során mind a hárman lehetőséget kapnak arra is, hogy felfedjék berögződött kényszereiket, személyes tragédiáikat, s ezáltal még jobban árnyalják figuráikat: Az apa már az odafelé vezető úton, első gyermekkori koncertjének egykori helyszínén megnyílik. Az ócska közösségi ház ódon falai mellett mesélni kezd, bízván abban, hogy ezzel talán némi megértést remélhet majd fiától. A másik két Elekesnek ennél több időre van szüksége. A nagypapa illúziói valamikor a visszaút közepén, a megélhetés reményében magukkal cipelt, de a szélben szerteszét szálló szalmakalapokkal együtt illannak el. Így bizonyos szempontból a fiú bírja a legtovább, hisz egészen sokáig minden lepereg róla. Első igazán őszinte pillanatára akkor kerül csak sor, amikor végre maga is rádöbben, hogy a vér nem válik vízzé, eddigi élete a többiekhez hasonlóan saját hibájából végérvényesen szertefoszlott. Ahogy a filmbéli figurák, úgy mi nézők is ekkor értjük meg igazán, hogy a három, látszólag nagyon különböző férfi sorsa genetikusan kódolt, tragédiájuk s önsorsrontásuk predesztinált. Miután a fiú egyetlen mondatba sűríti apjához fűződő ambivalens érzéseit, a három férfiúi tekintet minden szónál többet árulkodik. A jellemek hasonlóságát is csak ekkor csak erősítik fel az alkotók, hisz eddig látszólag csak a függőség (a nikotin-, a nők-, és a szerencsejáték iránt) volt közös bennük, de egyetlen kép a tábortűz melletti alvásról elég ahhoz, hogy értsük, ők mindennél jobban összetartoznak. Ahhoz azonban, hogy ez a különös (látszólag ellentétes, mégis egybevágó) viszonyrendszer érvényes legyen a mozgóképen, nem elég egy pontos forgatókönyv, igazán jó színészekre is szükség van. Paczolay Béla kétségkívül meg is találta őket, hiszen főszereplői, Haumann Péter, Rudolf Péter és Schruff Milán nagyszerű triászt alkotnak. Mert bár (amúgy teljesen hétköznapi) figuráik önmagukban is színesek, valódi mélységük a közös jelenetekben mutatkozik meg igazán. Remekül játszanak „egymás alá”, lendületesek, pontosan kiegészítik egymást. S ami nagyon lényeges: tudnak hallgatni. Mert a ki nem mondott mondatok ebben a filmben legalább olyan fontosak, mint a jól eltalált, riposztos párbeszédek. Ráadásul külön öröm, hogy a két idősebb, rutinos színész (akiknek valódi jutalomjáték e film) mellé teljes mértékben felnő a frissen végzett Schruff Milán. A jól megválasztott mellékszereplők szintén a direktort igazolják. Pogány Judit féltékeny nagymamaként sikeresen feledteti a rosszemlékű Megy a gőzöst, mert itt megmutatja, hogyan kell megteremteni egy zsémbes öregasszony figuráját állandó kiabálás nélkül, szinte kizárólag jól irányzott tekintetek és mozdulatok révén. Bánfalvy Ágnes fájdalmas tekintete sokat mondó a bajba jutott szépasszony szerepében, így nem nehéz elfogadnunk, hogy a legfiatalabb Elekest pillanatok alatt leveszi a lábáról. Kovács Lajos alakítja Jakabot, a vajdát, s bár alakítására most sem lehet panasz, a színes roma kavalkádból látványosan kiemelkedik ismert arca s rutinja, meglehet, egy autentikusabb karakter kevésbé harsány végeredményt hozott volna. A film további fontos erénye, hogy nemcsak a történetnek, hanem a képi világnak is megvan a maga dramaturgiája. A történet előre haladtával fokozatosan változik a táj, ahogy a szereplők egyre elveszettebbek lesznek saját életükben. A kezdeti, autó jelentette beszűkült térrel rendkívül erős kontrasztot képez a zárójelenet végtelen zöldje. Pados Gyula operatőr (Kontroll, Este) atmoszférateremtő képeinek köszönhetően a zordon Kárpátok hegy-völgyei bámulatos és izgalmas háttérül szolgálnak a nagy utazáshoz. Az elismert operatőr alárendeli magát a tartalomnak, ezúttal visszafogott, szereplőközpontú fényképezése tökéletesen illeszkedik a film alaphangulatához. Szerencsére az alkotók nem ragaszkodtak a (külföldi forgatásokon gyakran előforduló) „mindent megmutatni” elvhez sem, így bár láthatjuk a Békás-szorost minden szépségével és kevésbé ízléses (büfék és bodegák) részletével, a Szent Anna-tó, a Tordai-hasadék vagy a Gyilkos-tó kimaradtak, így a festői képek ellenére egy pillanatra sem érezhetjük úgy, mintha erdélyi útifilmet néznénk. Főként, hogy a gumi- és talpalávalót a Kistehén tánczenekar húzza, akiknek nosztalgikus-szomorkás dallamai hatásosan festik alá a harmadíziglen kudarcra ítéltetett család kalandjait.

A műfaj tulajdonképpen egyszerű, hiszen optimális esetben elég egy egyszerű, de hihető történet, néhány okosan megválasztott helyszín, jó főszereplő karakterek, valamint izgalmas epizodisták. A Kalandorokból ezen elemek egyike sem hiányzik, Paczolay Béla első filmje mégis több mint egy szabálykövető road movie. S nem csak azért, mert az alkotók egy patikamérleg pontosságával egyensúlyozták ki az összetevőket. Mert bár ez is számít, mégsem ez a legfontosabb. Sokkal inkább az, hogy ráleltek egy olyan hangra, amely hamísítatlanul a sajátunk. Mert sírva vígad a magyar!