Az ősz a csöndes elmúlás, a kérlelhetetlen halál közeledtét jelenti – gondolja a néző, de ebben csalódni fog: a rendező e művében arra hívja fel a figyelmünket, hogy éppen végessége, rövidsége miatt kötelességünk az élet minden percét jól kihasználni: szerelemben-szeretetben és barátságban élni, még őszünkhöz közeledve is.

Az első képeken három elegáns öregúr koporsót nézeget egy fenyőillatú asztalosműhelyben. Udvarias eladó felelget készségesen a kérdéseikre, miközben villámgyorsan méretet vesz a hátukról, amikor épp nem figyelnek oda. Egy negyedik vevő is érkezik, ő gyorsan végez. A három úriember egy szép sötétbarna modell előtt szóváltásba keveredik. Az eladó lecsendesítené őket, azt mondja, hogy ez a szép darab mindhármuknak egyformán jó. Erre aztán heves méltatlankodásba kezdenek... elsötétül a kép… Őszi kertek, Otar Joszeliani filmje – mondja a felirat.
A vidám, néha már burleszkbe hajló Őszi kertek így, a koporsók árnyékában kapja meg az igazi súlyát, a komor-szép prológus megfelelő hangulatot ad az utána következő kanyargós-fordulatos filmhez, ami majd egy élettel teli kora őszi park dús lombjai között, önfeledt jókedvvel ér véget.

A bevezetés után nem az idős urak társaságát követjük, hanem egy új arc, Vincent lesz a protagonista, aki a francia mezőgazdasági miniszterek unalmas és kényelmes hétköznapjait éli. Afrikában törzsfőnököt tüntet ki, a kies gall vidéken haszonállat-kiállítást avat és újabb medalionokat oszt, munkavacsorán vesz részt és vég nélkül iratokat szignál a flancos miniszteri irodájában. Beosztottak lesik szeme minden rezdülését, sofőrös limuzinnal és személyi testőrrel jár, óriási lakásban lakik és természetesen csinos, elegáns élettársa van. A hölgy azonban másokkal is kihívóan viselkedik és rengeteget vásárol, amin néha összevesznek. Az igazi probléma azonban az utcáról jön: tömeges tüntetésekkel tiltakoznak a polgárok-proletárok Vincent hibás döntései ellen, és a felfordult Párizst látva hamarosan nem tehet mást: lemond. Irodáját, szolgálati lakását azonnal el kell hagynia, szeretője pedig őt hagyja el haladéktalanul egy sikeresebb kollégájáért. A párizsi tömeg legszívesebben meglincselné, de a rendőrök megvédik. Élete a feje tetejére áll, ő viszont egy igazi és egy képletes fejenállással, bölcs önuralommal viseli a megpróbáltatásokat. Mamájától megkapja a régi belvárosi lakás kulcsát, ami szép tágas ugyan, de illegális afrikai lakásfoglalókat talál benne tucatszám… Vincent még sok kellemetlen kalandba keveredik, ám mindegyikből sikerül kimásznia, mivel mindig találkozik egy segítőkész, rég nem látott baráttal vagy egykori kedvessel is, s ha mégsem, akkor a mamája nyújt támaszt neki. Megtépázott idegei gyorsan regenerálódnak, sőt olyan jól sikerül a feszültségmentes életmodell megvalósítása, hogy Vincent nemsokára egy felelőtlen, léha és sokat hőbörgő életművész lesz. Az egyik alkoholgőzös politikai vita hevében még a fejét is betörik. Ettől aztán észhez tér: ő maga és az élete is újra fejre áll: ettől kezdve egyre józanabb lesz a világlátása, dolgozni kezd és boldog szerelemben él… A napsütötte kora őszi parkban a közben szintén megbuktatott utódjának már ő nyújt lelki támaszt a kiegyensúlyozott emberek magabiztosságával és önzetlenségével.

Ez az egészen egyszerű és szépen, folyamatosan elmesélt történet egy színes, szellemes és rengeteg finom apró részletrajzzal ékesített filmhez tartozik. Az alapreceptet Joszeliani már a Hétfő reggel című, 2002-es filmjében elkészítette. Ennek középkorú gyári munkás hőse (akit szintén Vincent-nak hívnak) megunja a monoton életét és Velencébe megy, ahol bumfordi burleszkhősként botladozik, aztán sok kaland után hazatér, mivel a felkavaró és egyben kiábrándító élmények hatására megtanulta elfogadni és szeretni élete kereteit. Akárcsak a miniszterséget is megpróbáló Vincent az Őszi kertekben. Joszeliani filmjei szerint törvényszerűen el kell hagynunk otthonunkat, majd a megfelelő tapasztalatszerzés után vissza kell térnünk, és optimistán, szeretetben élnünk, alakítanunk a saját életünket. "Az élet hosszú" – mondja az afrikai főnök a bukott miniszter Vincent-nak, míg az idős jóbarát Arnaud így szól hozzá: "Fákat ültetek. Ültetek és nem kivágok!"
Már a Hétfő reggelben is főként mulatságos helyzetekből, kisszerűnek tűnő bonyadalmakból építi föl a filmet a rendező. Vincent története is Párizs belvárosának csendes hátsó utcáiban játszódik, és teljeséggel hétköznapi apróságokból áll össze, leszámítva a miniszteri életet bemutató első húsz percet, ami viszont teljesen kiábrándító. A sokak által kitörési lehetőségnek gondolt karrier és pénz valójában a boldogság kék madara – a kiüresedett protokoll és látszatgépezet kiszolgálóinak helyzetét az "igazságmadárként" kapott színes tollú tukán szűk kalitkája mutatja frappásan. Fellélegzünk, amikor hősünket menesztik a politikából, és végre elindul az igazi élet kavalkádja…
Az alakok is ismerősek már a Hétfő reggelből: a kissé esetlen ötven körüli főhős, a virgonc nagymama, a hámból kirúgó papok, a mások dolgaiba belekukkantó, de barátkozni, dalolni mindig kész kisemberek. Joszeliani szerint még mindig az az egyik legfontosabb dolog az életben, hogy tudjunk leülni beszélgetni-enni-inni-dalolni a barátainkkal, de most már árnyalja a képet: legalább olyan fontos a szerelem és jó munkahely, sőt a család is, mint a baráti társaságunk.

Joszeliani eddig is a fiatalokban bízott, s most is így tesz, annak ellenére, hogy ennek a filmjének nincs is kamasz vagy huszonéves szereplője. Fournier az egyetlen művész, akit név szerint említenek: az ő regényét olvassa Vincent mamája, és azért emlékezik az első világháború hőseire, mert Alain Fournier is ott esett el 28 évesen. Egyetlen regénye, A titokzatos birtok eredeti történetű és jó arányérzékkel megírt, szívszorító és felemelő romantikus regény. A film nem a könyvet dolgozza fel (nemesen romantikus világa ma már megfilmesíthetetlen), fő motívumai közül azonban megjelennek előttünk többek között a pónin lovagoló kisgyerekek, a karám, a szalmakalapok, az elszabadult ló, a kocsi által kidöntött kapu, a kötés a fejen, a távoli szigetek madara, a sok biciklizés és a Notre Dame környéki mellékutcák a Szajna-parttal. Maga a könyvet olvasó mama, a hétrét görnyedt, ám mégis fürgén mozgó, sokat olvasó és mindig vidám idős hölgy figurája is innen jön, és játékos önreflexióként ajánlja nekünk éppen ő a könyvet. A filmbe átemelt legfontosabb motívum azonban az ismeretlen helyről felhangzó zongoraszó, jövendőbeli szerelme játéka, aminek hatására Vincent is elindul végre a Nagy Szerelem útján.

1906-ban, éppen 100 évvel Joszeliani filmje előtt írta Fournier: "Hitvallásom a művészetben és az irodalomban a gyerekkor." E kulcsmondatnak megfelelően a filmben is az indokoltnál jóval többször látunk gyerekeket: a parkban pónikon lovagolnak, játszanak, Vincent anyjánál este táncolnak, a kórházi liftben is két kislány szorong Vincent és a végrehajtó mellett, ott vannak a reggelinél stb... és a szülő-gyermek kapcsolat is nagy teret kap az Őszi kertekben, jó és rossz példák egyaránt vannak: Vincent mindig okosan segítő mamája egyben kiváló nagymama is, a második miniszter édesanyja is fia fő támaszaként jelenik meg, de Isidore és fia között teljesen elmérgesedett a kapcsolat: a kiskorában szó szerint tenyéren hordozott fiú felnőttként nem áll szóba apjával, ráadásul csökönyös és kegyetlen végrehajtóként dolgozik. Isidore-t Jean Douchet, a francia film egyik legendás alakja alakítja hibátlanul, akinek nem volt ugyan főszerepe és mindössze húsz filmben játszott, ám olyanokban, mint a 400 csapás, a Kifulladásig vagy a Céline és Julie csónakázik… Douchet szerepeltetése a rossz fiú apjaként és a prológus koporsószalonjában vitatkozó öregúrként talán a rendező nem túl optimista véleményét tükrözi a francia újhullám örökségének átadásáról…

Még mindig Fournier. 1907-ben így írt: "Tervezett könyvem az álom és valóság állandó észrevehetetlen keverése lesz talán." Ezt neki is és Joszeliani mesternek is sikerült megvalósítania. Miként Luis Bunuel A Nap szépe, A burzsoázia diszkrét bája, és A vágy titokzatos tárgya c. filmjeiben, az Őszi kertekben is lehetetlen az aktuális valóság, az emlékek, a képzelet és az álom határait megállapítani. A szereplők útjainak olyasfajta kereszteződés-láncolatát találjuk itt, ami józan ésszel aligha elfogadható valóságnak: háromszor futunk össze a bundás csalókkal, Delphine pont akkor érkezik autójával, amikor Vincent nagyot esett a görkorcsolyájával, a Vincent lakásában intézkedő végrehajtó pont Isidore fia, éppen Mathilde az egyik kurva, akit Vincent utódának vadászatára meghívnak, Barbara majdnem mindig akkor biciklizik arra, amikor Vincent-nal történik valami, mind a három korábbi kedvese összefut Vincent kórházba szállításakor, Arnaud pont a kilakoltatott feketékkel alszik a híd alatt, Vincent volt beosztottjai éppen akkor mennek vacsorázni a kedvenc éttermükbe, amikor Vincent és Delphine… de sem Bunuel késői remekeit nézve, sem itt nem jut eszünkbe ezeken rágódni, hiszen a folyamatosan örvénylő történések és a finom humor magukkal ragadnak bennünket.
Az Őszi kerteket ugyanis még a véletlenszerűen bonyolódónak ható és hétköznapi szituációkból építkező cselekmény is a fenti Bunuel filmekkel rokonítja. A spanyol mestertől ismerjük a politika szánalmassá-nevetségessé tételét is: A 2004-es párizsi nagy mezőgazdasági versenyen a húskategóriában második helyezést elért birka bekeretezett aranymedálja a miniszteri szobában igazi bunueli módon gyilkos poén! Jacques Tati Playtime-jának kedélyesen csetlő-botló főhősére is sokszor emlékeztet Vincent, gondoljunk csak a keze elvágására, a görkorcsolyás szerencsétlenkedésére, suta és rosszul elsülő békítési kísérletére a verekedésben, vagy a szennyvízzel való leöntésére...

Ahogy Alain Fournier is három alakra ruházta saját valós és vágyott tulajdonságait – A titokzatos birtokban ő Augustin, François és Frantz is –, Joszeliani is így tesz az Őszi kertekben. Ő Vincent, a kereső, tévutakra futó, majd végül révbe érő főhős, természetesen ő a saját maga által játszott jóbarát, Arnaud is, és igazán csavaros módon ő Vincent mamája is! Ennek okán természetesen ezt a férfimód hidegvérű és apásan megértő, művelt és mindig jó pajtás mamát egy férfi, mégpedig az egyetemes filmtörténet egyik oszlopa, Michel Piccoli játssza – egyszerűen kiválóan! Piccolinak nincs ám könnyű dolga, hiszen a már hajlott hátú, mégis rendkívül mozgékony és aktív mama azért igazi nő: kedves, finom, gondoskodó és anyásan-nagymamásan korhol is.
Vincent – az évtizedek óta Franciaországban élő grúz rendezőhőz hasonlóan – sok mindent megtapasztal (a miniszteri irodától a híd aljáig), konfrontálódik, barátságokat épít és újjáépít, dícsér és kritizál, kér és segít, mindenkinek (még a csalóknak is) bizalmat szavaz, játszik (kártyázik), követi a miniszteri protokollt és természetesen viselkedik (pl. vakarózik, nyöszörög), pálinkát főz, zongorázik, gitározik, görkorcsolyázik, vendégül látja a barátait, "jó ivó" és a végére még becsületesen dolgozni is hajlandó. Arnaud idős kora ellenére is fákat ültet, rajzol, fest (lerajzolja a kocsma falára, illetve képre festi a film szereplőit), vagy éppen meglesi őket, zongorázik, "jó ivó", udvarias társalgó és amikor kell, segít vagy éppen összeszid.
A mama szépirodalmat olvas, gondoskodik, nem szól bele fia nőügyeibe, de véleményt mond, tanácsot ad, gyerekeket nevel, állatokat gondoz, megemlékezést, esteket szervez, bankkártyakódokat és kulcsokat őriz. Ők hárman kiválóan elbírnak ezzel a hétköznapokról szóló, de egyáltalán nem mindennapi filmmel.

Vincent nőügyei adják a film központi vonulatát: a feleségétől elvált, az asszony látni sem akarja, protokoll-élettársával való kapcsolata is zsákutcának bizonyul, de azért a szomszéd, a negyven körüli utcalány, Mathilde és a csinos fekete harmincas Delphine ágyába még most is visszatalál…
Érdekes látni, hogy a négy kihűlő, illetve fel-felmelegített kapcsolatból hogyan úszik át szépen az igazi Szerelembe, ám közben elfogadó, illetve elutasító találkozásainak váltakozása a nőkkel egy kettős rondóformát is kiad, amelyben Barbara egy-egy megjelenése az ismétlődő sor. Vincent egy kottával a kezében így is szólítja meg Barbarát: "Rondónak látszik…"
Barbara Vincent irodájában takarít a történet elején, s bár mi sokat látjuk, Vincent észre sem veszi. Később viszont, miután már túl van egy s máson, meghallja Barbara zongorajátékát, és virágot dob neki az ablakon át, majd elszalad, ám a következő alkalommal a kottaboltban már bemutatkozik, a történet végén pedig együtt zenélnek és kertészkednek a parkban …

Joszeliani filmje szigorúan szerkesztett: a 2 perces prológus után pontosan 20 perc jut a politikusi pályának, ezt egy fejenállás zárja le, majd egy kerek 60 perces bohém szakasz következik, amit újabb fejreállás követ, ami után a 30 perces konszolidációs, beilleszkedő rész következik. Ez az utolsó félóra azonban sajnos kicsit unalmasra sikeredett, a korábbi kalandok által felfokozott várakozást a rendező csak részben elégíti ki a megoldáshoz vezető úton: a kórházi jelenet a cselekménynek ebben a fázisában már túl lapos, a lakás kiürítése és kifestése teljesen elnagyolt, a második miniszter bukása érdektelen, a híd alatti alvás bemutatása pedig hiteltelen. Szerencsére a titkos pálinkafőzés a szerenáddal és a "jó ivó" papok mulatozása magukkal ragadnak és együtt élvezhetjük a szereplőkkel a katartikus lezárást a parkban.

Az emberek mellett nagy szerepet kapnak az állatok is, a legtöbb festményen marhákat, disznókat, lovakat láthatunk a filmben (Vincent minden kedvesénél felakaszt egy lovat ábrázoló képet az ágy fölé), de élőben is megjelennek elefántok, antilopok, marhák, lovak, szamarak, öszvérek, birkák, libák, egy tukán kalitkában és egy gepárd láncon... sőt, Arnaud lerajzol egy az Eiffel tornyot jelképező zsiráfot (párizsiráf?) is Gege bisztrójának a falára.
S ha már rajzol Joszeliani, akkor a film szereplőit és szituációit is odaskicceli erre a sajátos story boardra, így azon már meg sem lepődünk, hogy visszatérő motívumát, a Sárkányölő Szent György portrét ezúttal az aszfaltra, színes krétával viszi fel.

Joszeliani mindig is szeretett amatőr színészekkel dolgozni, a szerepeket most is a nagyközönség számára ismeretlen arcú barátaira osztotta, az egyetlen híres színésszel, Michel Piccolival pedig női szerepet játszat. A szereplőgárda a kiváló irányítás mellett nagyszerűen birkózik meg feladatával. Igaz, ebben azzal is segít nekik a rendező, hogy nagyon kevés dialógust alkalmaz. A kiváló képek (operatőr: William Lubtchansky), a hajszálpontos vágás (Ewa Lenkiewicz és maga a rendező) és a mindenhol odaillő zene (Nicholas Zourabisvili) teljes egészében és frissen adják át a mondanivalót, nem kell azt sok beszéddel magyarázni.

Vonósnégyes ül ki Vincent mamája titokzatos birtokának kertjébe, és kötényes pincérek hoznak frissítőket. Mint egy mesében, vagy a 8 és félben, együtt látjuk Vincent minden korábbi és a jelenlegi kedvesét. Most azonban meg is marad az idilli hangulat, nem úgy, mint Felllini filmjében, talán mert itt van Vincent minden nőrokona és nőismerőse is. Jókedvűen csivitelnek a hölgyek, és a szomszéd asztalnál Arnaud (maga a rendező, mint tudjuk) festi őket Isidore-ral iszogatva. Mennyire álom ez, mennyire valóság? Az Arnaud festményén elidőző kamera mintha a film a filmben csavaros ötletére utalna... ezzel azonban ne foglalkozzunk sokat, hiszen a lombok gyönyörűek a parkban: az ősz csak a citromba harapott pesszimisták számára jelenti a lombhullást, az elmúlást. A gazdag termés betakarításának, a színorgiában tündöklő erdők és parkok levélforgatagában való gyönyörködésnek az ideje ez.

"Műveljük kertjeinket!" – írta már Voltaire is a Candide végén. Joszeliani filmje is így ér véget, és a pattogós "miniszteri" zenemotívum jön vissza a stáblista idejére: a fülbemászó induló élénk dallamára a közönség elmasírozhat saját életét rendbetenni ... vagy éppen összekuszálni!
(2007. 12.21)