A görög mitológiában Hüpnosz az álom istene, Thanatosz, a halál istenének fia, aki kegyes az emberekhez. Hüpnosz nevéből származik a hipnózis elnevezése, és akár meg is elégedhetnénk ezzel. Biztosan csak ennyi oka van annak, hogy Fliegauf filmjének ez a címe. De nem.
A film második jelenetében látható regresszív csoport-hipnózis, nem az az álom, amiről valójában a film beszél. Hogy ezt tisztán lássuk, elég ismernünk Feldmár Andrást, s amit képvisel – vele Fliegauf készített egy izgalmas portréfilmet (Van-e élet a halál előtt?).
Feldmár több helyen is visszatérő kulcsgondolata, az a fajta hipnózis, amibe a szülők viszik bele gyermeküket, s aminek sokszor a gyerek egész életére szóló igen fájdalmas hatásai lehetnek.
Fliegauf rövidfilmjének témája egy olyan szülői hipnózis, amely ráadásul a szülő saját önzését és a gyermek kizsákmányolását, gyermekségével való visszaélésének elleplezését szolgálja.
Tömören összefoglalva: a főszereplő nőt gyerekkorában apja szexuálisan bántalmazta, s ennek a ténynek, eseménynek a tudatból való kiszorítására kényszerítette, felnőtt mivoltából eredő hatalmától fogva hipnotikus módon.
Sikeres hipnózisról beszélhetünk, hiszen egészen felnőtt koráig a lány mit sem tudott erről. Valamilyen kihatása természetesen lehetett az elleplezésnek, különben mi vitte volna rá, hogy részt vegyen egy regresszív csoport-hipnózison? Talán nem tudott igazi párkapcsolatot létrehozni, de lehet, hogy „csak” étkezési zavarai voltak. (Általában ezek a leggyakoribb tünetei az e fajta elfojtásoknak.)

Fliegauf csodálatosan visz bele minket a helyzetbe. Szinte mi magunk is hipnózisba kerülünk, de még éppen nem. Mindenesetre megadja az alapritmust, amit csak megerősít a metronóm tempója. Fontos kiemelni, hogy az igazi alaphangot a film első szekvenciája adja, amikor a férfi nyakában lógó feszületet látjuk ütemesen ringani. Ez az első hipnózis-jelenet a filmben.
Ezután következik a csoport-hipnózis: a kamera nagyon lassan kocsizik a csoport tagjai előtt. A csoportvezető hangja, a metronóm, a lassú mozgás mind azt a hangulatot erősíti, amiben a csoport is lehet. Mennyire érdekes embereket látunk! Minden pillanatban azt érezzük, hogy akármelyikünk is lehetne ott, és közben mégis mindegyikük valahogy különleges. Nagyon szépen mutatja ezzel a szekvenciával azt a tényt, hogy minden ember egyedi és különleges, és ezzel együtt mégis mennyire hasonlítunk egymásra.
Külső szemlélővé akkor válunk, amikor a főszereplő nő visszatér gyerekkorába, és újra átéli, ami akkor történt vele. Amikor filmen valaki történetet mesél, sokszor érezhetjük, hogy az mennyire nem képre való. Mert képeket akarunk látni, nem beszélő fejeket. Ebben a jelenetben viszont a drámaiság csúcspontját érjük el az elbeszéléssel. Ez a harmadik hipnózis-jelenet, a nő ringatja saját magát, és közben mondja, amiket el kell felejtenie, amiről nem szabad tudnia többé. Egészen úgy tűnik, hogy ezek a mondatfoszlányok spontán törnek elő a szereplőből, és így is kell lennie, de ha megvizsgáljuk a szöveget, észrevehetjük, hogy mennyire alaposan és zseniálisan megírt egységről beszélünk. Minden fontos információ benne van, semmi felesleg, semmi hiány. Néhány mondat alatt egy olyan pszichológiai képet tár elénk az apáról, amely után kérdésünk sem lehet.
A kézzelfogható fájdalom, ami már múlóban van; a titok súlyos terhe, az elmondhatatlan és rémisztő titok, amit épp az az ember köt a lelkére, akinek inkább az lenne a feladata, hogy ezektől megszabadítsa; és ha az apa tekintélye nem elég, a háta mögött ott áll Jézus mint egy testőr. Jézus mindig látja, s ha elmondja a titkot, sose fog felnőni. A lány nem tudja feloldani az ellentétet a titok elmondása iránti vágy és az attól való félelem között, hogy nem fog felnőni.
Kétségtelenül a film egyik telitalálata, hogy a nő egy dalt kezd énekelgetni, amikor visszaérkezik a gyermeki létbe. Nem maga a dúdolgatás telitalálat, hanem annak tárgya. Zelk Zoltán Este jó¹ kezdetű verséről van szó. Érdekes lenne tudni, hogy vajon mit jelent a filmen belül ez az elem egy olyan nézőnek, aki nem Magyarországon nőtt fel, nem ismeri Zelk Zoltán munkásságát, és főleg nem ezt a megzenésített verset? Azt gondolom, hogy annak a generációnak, amihez Fliegauf és vélhetőleg a filmbéli lány is tartozik, ikonikus jelentőséggel rendelkezik ez a vers-dal. (De talán még azt is bátran feltételezhetjük, hogy ez ennél több generációra is igaz.) Egyrészt maga a vers is tökéletesen beszél a gyermekségről mint olyanról, másrészt ehhez adódik hozzá, hogy akik gyermekkorukban ezen „nőttek fel”, azoknak még egy plusz érzelmi töltet adódik hozzá, még erősebb gyermekség érzést vált ki belőlük. (Nem titkolom, hogy én is ehhez a csoporthoz tartozom. Bár gyerekkoromban nem sikerült megtanulnom ezt a dalt, mindig csak a lányoktól hallottam, csak ők tudták, de ez egy másik történet.)
Mindezektől függetlenül feltételezhetjük, hogy Zelk verse képes egy általánosan értelmezhető érzést közvetíteni, és így nem válik olyan elemmé, ami ellen Fliegauf minden filmjében tudatosan küzd, ami évek múltán elavulttá, nevetségessé, működésképtelenné válna.
Maga a vers gyönyörűen mutatja be azt a létállapotot, amikor ugyan teljesen kiszolgáltatottak vagyunk valaki másnak, mégsem annyira félelmetes ez az érzés, mert a másikból a szeretet hullámai áradnak felénk. Ennek szépségét a film erőteljes fekete kontúrral egészíti ki, amikor kibontakozik előttünk a kislány története, aki felé nem a szeretet áradt, hanem valami egészen más érzés. Nagyon pontos a jelenet lezárása is: ahogy továbbindul a kamera, már azt mondja a nő: „már teljesen el is felejtettem, nem emlékszem.”
A következő jelenet a felébredésről szól. Kétszeresen is. A nő visszatért a csoport-hipnózisból valamint az apja által vezérelt évtizedes hipnózisból is. Keserű ébredés. Főszereplőnk viselkedése azonban mintát is szolgáltathat nekünk. A tudatosulás után először elsiratja veszteségét, majd azon túllépve cselekszik. Bár mindannyian meg tudnánk tenni ezt minden veszteségünkkel: elsiratni és újra cselekedni!
Az aktus visszatérni ahhoz, aki vétett ellene. Átjutni egy másik partra, ami maga a másik személy. Az átkelés bemutatása ismét nagyon jól komponált jelenet. Ahogy a hajó belsejében körülnéz a kamera, egy gyereket látunk, akinek a feje egy kövér férfi combján pihen, a férfi keze pedig az ő fején. Ez már önmagában is elég beszédes, de a kép másik fele kiegészíti a jelentést. A férfi másik keze alatt egy görögdinnye nyugszik. A kamera tovább suhan, s a főhőst látjuk, a többieknek háttal. Elszánt és dühös arccal készül a találkozásra.
Mit mond ez a kép? Beszél a nő múltjáról, hiszen a háta mögött van, amit látunk. De beszél arról is, hogy ez nem egyszeri, valamikor megtörtént dolog csupán, hanem a jelenben is meglévő probléma, amit az mutat, hogy pontosan velünk szemben helyezkednek el, vagyis a szemünk előtt zajlik mindez most is.
Ugyanígy beszédes az egyes elemek elhelyezkedése is: a férfi két karja, mintha egy mérleg két szára lenne. Így a férfiban a gyermek és a dinnye egyforma súllyal esik latba, és itt nem kilogrammokról beszélünk.
Maga az átkelés mint aktus valóságosan és szimbolikusan is teljesen helyén van a rendszerben. Valóságosan elhihető, hogy ennyire elszigetelt, nehezen megközelíthető helyen tartózkodik a férfi, akit keresünk. Szimbolikusan pedig a probléma feldolgozásához is szükséges átvitt értelemben egy átkelés, de akkor is, ha úgy értelmezzük, hogy a hősnő tulajdonképpen a saját múltjába, belső apaképéhez utazik vissza.
A következő jelenetben visszatér a legelső képsor, csak a meztelen férfi felsőtest változik. Megöregedett. De ugyanazt csinálja…
A nő megérkezik hozzá, és csak egy kérdést tesz fel, nem is várva választ.
- Szerinted, látja?
Eközben a kamera elfordul és a kertben, a kerti slag alatt egy tízéves forma kislányt látunk.
Nézzük először a kérdést. Míg gyermek volt, csak elfogadni tudta apjától azt a fenyegetést, hogy Jézus látni fogja, ha mégis elmondja a titkot. Most, hogy felnőtt már képes továbbgondolni ezt a kérdéskört és joggal teszi fel a kérdést, amit te csinálsz, azt nem látja? Vagy az nem bűn? Vagy egyszerűen csak arról van szó, hogy a gyermek felett álló apa megteheti, hogy magát teszi Isten helyébe, mert a gyermek még nem tudja ezt felülbírálni. Az apa bábként használta Jézust, a saját szolgálatába állította. Ha leválasztjuk róla az önkényes isteni felhatalmazás mázát, akkor egy olyan embert találunk, akit nem illet meg még az apa név sem, hiszen ebből a funkciójából semmit sem teljesít be, csupán visszaél a rá bízott gyermek feletti hatalmával.

Arra a kérdésre itt nem térünk ki, hogy ha Jézus valóban látja, amit lát, akkor miért hagyja, hogy megtörténjenek ezek a dolgok, mert ezt a kérdést a film sem tárgyalja.
Isten szerepét mégis újra felveti a film. A következő jelenetben ismét látjuk a feszületet, csak most egy útszéli keresztfa alakjában. A hősnő távozik a vízpart felé – az is szép megoldás, hogy nem derül ki, hogy folyó (Duna), vagy tó (Balaton), vagy mi ez – karjában a kislánnyal. Feltehetően nem azért viszi a vízhez, mert beszélgetni akar vele mint sorstársával az élet dolgairól. Könnyű megoldás lenne azzal elintézni, hogy biztos a vízbe ölik magukat, és ezzel végleg megszabadulnak a szenvedéstől. A víz, mint a megújhodás, megtisztulás szimbóluma nem azáltal működik, hogy beleöljük magunkat. Amikor a part felé közeledik a két szereplő, s maguk mögött hagyják Krisztust a keresztfán, azzal beléptek arra a földre, ahol Jézus már őket védelmezi. Emlékezzünk csak vissza, gyerekkorában még működött, hogy az apa a saját céljaira felhasználja Istent, de most, hogy ráébredt, mi is történt vele, ettől a látszat szövetségesétől is meg tudja fosztani apját. Sőt, valóságosan a saját oldalára tudja állítani, abban az értelemben, hogy egyrészt Jézus az, aki vigaszt ígért a szomorkodóknak, másrészt pedig, ha a vízbe merülést a keresztség szimbólumaként értelmezzük, akkor ebben a jelenetben akár kettős keresztség, akár csak a megmentett lány keresztelése történik, Istenhez való megtérésre jutottak.

Mivel a film nem utal erre ennyire konkrétan, maradjunk annyiban, hogy a megtisztulás fele haladnak. Némileg soványabb értelmezéssel: a nő és a kislány az Isten háta mögötti, vagyis az apa számára elérhetetlen helyre távoztak, és az átkelés a vízen elmosta a múltbéli szenvedéseiket.
Az utolsó képeken úgy látjuk a kislányt, hogy a nő a karjaiba zárja, a kislány pedig mindkét lábával átkulcsolja a derekát, és közben a kamera felé néz. Ismét a régi Zelk-nóta, de most a kislány előadásában.
Ez a jelenet, valamint az a tény, hogy az apa figurájából minden alkalommal kizárólag csak egy felsőtestet látunk, kitágítja a film értelmezését, és egyéni esetből, magántragédiából hangsúlyosan az általános felé mutat.
Fliegauf nyilatkozta egy helyen, hogy a film elkészítéséhez az indíttatást, Sam Raimi műve, a Rossz álmok (The gift) adta. Ha már az incesztus témájánál tartunk, szerintem érdemes megemlíteni Tim Roth: Hadszíntér (The War zone) című filmjét, mint az egyik legmarkánsabbat ebben a témában, amelyet nálunk is bemutattak. Érdekes, hogy a gyereklányok iránti vonzalomról szóló filmek mennyiségéhez képest, mennyire kevés szól magáról az incesztusról. Azt hiszem, hogy ez tökéletesen leképezi a társadalmi hozzáállást is ehhez a kérdéshez. Az incesztus egyértelműen elutasított dolog, míg a nem felnőtt korcsoportba tartozók felé mutatott vonzalom már sokkal képlékenyebb talaj. Sokkal többet megenged ez a terület (életkori határok változatossága a törvényi szabályozásban, a meztelen gyerektest megjelenése, mint művészet, vagy mint pornográfia közötti bizonytalanság, stb.), és már csak a nagyon extrém, egyértelmű eseteket utasítja el teljesen (gyerekprostitúció, gyerekek elrablása és fogva tartása szexuális indíttatásból,).
Fliegauf egy másik helyen kiemeli, Fehér György: Szürkület című filmjét, valamint a filmhez fűződő érzelmeit, s Fehérrel való munkakapcsolatát. Azért is érdemes ezt itt elővenni, hiszen a Szürkület is ehhez a témakörhöz kapcsolódik. Nem incesztus-történet, de a gyereklány mint a vágy tárgya a film fő motívuma. A Dürenmatt novellán alapuló film talán Fehér egyik legkiforrottabb alkotása. De az biztos, hogy a novellából készült számos feldolgozás közül az övé a legjobb. Fliegauf filmjén is érezhető Fehér hatása, mégpedig a legjobb értelemben, vagyis gondolatiságában.
Áttekintve Fliegauf eddigi munkásságát, azt kell, hogy mondjam, ez a 15 perces darab a legteljesebb alkotása. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy a többi filmje rosszabb, viszont jelenti azt, hogy ez minden számottevő paramétert tekintve maximálisan teljesít. Ha nem lenne a kedvenc filmem, akkor sem tudnék benne hibát találni. Elévülhetetlen darab, mely minduntalan Tarkovszkijt juttatja eszembe. Gyönyörűen használja ki a 35 mm-es film lehetőségeit, s láttatni engedi, hogy ez igazi filmre készült. (Nem bántani akarom a digitális technikát, de azért látszik.)
Hogy ez a film még ismertebb legyen, annak talán az lehetne a legszebb módja, ha megjelenne a Szürkület DVD-n, melynek extrái között ott szerepelne ez a kisfilm is. Vajon ez is csak álom?


Zelk Zoltán: Este jó, este jó…

Este jó, este jó,
este mégis jó.
Apa mosdik, anya főz,
együtt lenni jó.

Ég a tűz, a fazék
víznótát fütyül,
bogárkarika forog
a lámpa körül.

A táncuk karikás,
mint a koszorú,
meg is hal egy kis bogár,
mégse szomorú.

Lassu tánc, lassu tánc,
táncol a plafon,
el is érem már talán,
olyan alacsony.

De az ágy meg a szék
messzire szalad,
mint a füst, elszállnak a
fekete falak.

Nem félek, de azért
sírni akarok,
szállok én is, mint a füst,
mert könnyű vagyok…

Ki emel, ki emel,
ringat engemet?
Kinyitnám még a szemem,
de már nem lehet…

Elolvadt a világ,
de a közepén
anya ül, és ott ülök
az ölében én.