„A nő és a férfi párharcát soha ne lássad másként, mint reménytelen harcot, melyet a legkegyetlenebb önzés és a féktelen hiúság fűtenek.”
(Márai Sándor: A szerelemről)

A meglehetősen kései, mégis egyre növekvő Márai-kultuszról nem is oly rég már szó esett e lap hasábjain, s lám, alig telt el egy év a legutóbbi, az író és felesége utolsó hónapjait feldolgozó film (Szalai–Dárday: Az emigráns – Minden másképp van) bemutatása óta, máris itt az újabb Márai-adaptáció. Az Eszter hagyatéka azonban ennek ellenére is úttörő alkotásnak számít, hiszen valójában ez az első olyan mozifilm, amely egy klasszikus Márai-regényen alapszik. Az Iglódi István által rendezett A gyertyák csonkig égnek ugyanis inkább színházi filmként (vagyis mozgókép és színpadi munka nem feltétlenül szerencsés elegyeként) definiálható, Az emigráns pedig nem egy önálló regényen, hanem az író utolsó – 1984 és 1989 között készült – naplóján alapult. Több szempontból is nehéz feladatra vállalkozott tehát az eddig leginkább televíziós producerként tevékenykedő Sipos József, amikor első rendezésének alapjául rögtön féltve tisztelt írónk egyik legismertebb művét választotta. Az azonos című kisregény főszereplője a középkorú Eszter, a hajdan jómódú család utolsó, s már hervadó virágszála, aki a második világháborút megelőző években szerény körülmények között és visszafogottan éldegél az öreg dajkával, Nunuval. Az önszántából az életen át tartó magányt választó nő semmit sem vár már a sorstól, belátta s elfogadta azt, ami számára rendeltetett. Egy napon azonban táviratot kap fiatalkori szerelmétől, Lajostól, aki valamikor régen hűtlen volt hozzá, s végül Eszter nővérét, Vilmát vette feleségül. Lajos most, húsz év után gyermekeivel és új családtagjaival egy napra visszatér azok közé, akiket becsapott, megcsalt, s akik közül így vagy úgy, de mindenkit megrövidített. A tékozló fiú hazatérése nemcsak Esztert, hanem az egész baráti társaságot és a rokonságot is felkavarja, mert mindannyian tudják, ettől a naptól talán már semmi sem lesz a régi. Lajos azért jön, hogy végérvényesen elrendezzen mindent, és megszerezze a család utolsó vagyonát jelentő kúriát. Egy múlt századi regény korhű adaptációja már önmagában is nehéz és komoly alkotói feladat, s ezt csak tetézi, ha a mű a szerző által hőn szeretett s oly részletességgel és veretesen leírt polgári világban játszódik. S bár a rendezőnek nem ez az első találkozása Márai világával (2005-ben producerként felügyelte A gyertyák csonkig égnek munkálatait), első rendezése hiánypótló szándékai ellenére is bőven hagy még kívánnivalót maga után.
Az Eszter hagyatéka valamikor az előző század 30-as éveinek végén játszódik, abban a korban, amikor a közhangulatra még nem nyomta rá a bélyegét a közelgő háború szele, az emberek többsége jólétben élt, s nemcsak a nagy közös étkezésekre, de alkalomadtán egy reggeli sakkpartira vagy délutáni zongoraszóra is jutott még idejük. Márai szinte szerelmes volt ebbe a világba, s Móricz Zsigmonddal szemben előszeretettel hangsúlyozta ki emigráció előtti műveiben e polgári miliő báját s szépségeit – bár mély kritikával is illette, belülről ismerve visszásságait. Nem könnyű feladat tehát egy ilyen Márai-regény atmoszférájának vászonra ültetése, ám ezt a kihívást kétségtelenül sikerrel vették az alkotók. Az egyetlen jelentős változás az 1939-ben kiadott kisregényhez képest, hogy a rendező az eredetileg egy felvidéki kisvárosban játszódó történetet áthelyezte a Balaton-felvidékre. Ez a döntés több szempontból is szerencsésnek bizonyult, hiszen amellett, hogy így az alkotók a cselekmény keserűségét szépen ellenpontozó izgalmas környezetbe ágyazhatták a melodrámát, és mediterrán színekkel árnyalhatták egy reménytelen szerelem utórezgéseit, a napfényes balatoni táj bemutatásával még a történet jellegzetes magyarságát, földrajzi és nyelvi meghatározottságát is ki tudták hangsúlyozni. Szlávik István díszlet- és Szakács Györgyi jelmeztervező csakúgy, mint színházi munkáiban, ezúttal is teljes mértékben kihasználta a helyszíni adottságokat. Gózon Francisco operatőrrel közösen sikerült úgy megalkotniuk a film különleges látványvilágát, hogy a néző egy pillanatig sem érzi mesterkéltnek vagy rekonstruáltnak. Az árnyékos udvar kialakítása vagy az ódon villa belső terei a színészek által viselt ruhákkal egyetemben nagyszerűen idézik meg a letűnt kort és hangulatot. Éles és érthető a kontraszt, ami a háziak viselete és a nagyvárosból érkező nők ruhakölteményei vagy ékszerei között mutatkozik, de a férfiak ruházata is láthatóan a pontos és végiggondolt, a kor mellett a jellemvonásokat is szem előtt tartó koncepció részét képezi.
A megfelelő és átélhető atmoszférához mindez persze még nem elég, szükség van azokra a színészekre is, akik képesek egyszersmind otthonosan és hitelesen mozogni ebben a környezetben, és a direktor meg is találta őket. Ráadásul amellett, hogy nagy neveket sikerült megnyernie még a kisebb szerepekre is, a jelek szerint a színészvezetés sem okozott különösebb gondot számára. A mellékszereplők (Törőcsik Mari, Udvaros Dorottya, Áron László, Eperjes Károly, Kolovratnik Krisztián, Szilágyi Tibor és a náluk valamivel fajsúlyosabb szerepet játszó Hámori Gabi) nem akarnak kiragyogni, egy-egy pillanatukkal vagy rövid jeleneteikkel alázatosan, de hangsúlyosan illeszkednek a két főszereplő alá rendelt viszonyrendszerbe. Mert az Eszter hagyatéka a viszonylag sok szereplő ellenére is csak két emberről szól. Nagy-Kálózy Eszter – aki már a regényből készült hangoskönyvben is Eszter hangját adta – láthatóan ismeri és érti az általa játszott, egyszerű magányában is rejtélyes figurát. Alakítása pontos és átütő, s bár sok jelenetben csupán csendes és visszafogott szemlélőként van jelen, a belőle áradó rejtett erő miatt képtelenség nem figyelni rá. Apró és finom mozdulatai, valamint vágyakozást és beletörődést egyszerre sugárzó arckifejezései révén nemcsak megteremti a regény olvasása közben körvonalazódó Esztert, de törődött mosolya és időnként még felcsillanó szeme által segít megérteni is az összetett figurát. Hangjátékának árnyalatait és feszültségi szintjét is finoman váltogatja, attól függően, hogy épp narrátorként vagy jelen idejű szereplőként szólal meg. A magyar filmesek által meglehetősen mostohán kezelt színésznő a lehető legideálisabb választás volt tehát Eszter szerepére, s egyúttal remek párosítás is az újra nagyszerű és ereje teljében lévő, Lajos sármját, önzését és gyermekiségét is magában hordozó Cserhalmi Györggyel. A játékidő egésze alatt érezhető kettejük között az a bizonyos vibrálás, ami nélkül sem a történet, sem a film nem volna igazán érthető.
A legnehezebb vállalásnál, vagyis Márai szövegének gyöngyvászonra adaptálásánál azonban annak ellenére is megbicsaklik a film, hogy az első nehézségeket még könnyedén és sikeresen megoldották az alkotók. Hiába ugyanis a megfelelő atmoszféra, s benne a kiemelkedő színészi jelenlétek, ha az összhatás hamis hanggal vegyül, az élvezeti érték is nagyban veszít erejéből. A forgatókönyvet közösen jegyző rendező-operatőr páros pedig láthatóan túlságosan is tiszteli az író eredeti szövegeit ahhoz, hogy kellő bátorsággal közelítsenek annak átdolgozásához. Túlzottan és görcsösen ragaszkodnak az eredeti mondatokhoz, még a mára már elavult és elhagyott kifejezésekhez sem mernek hozzányúlni, így mind a narráció (mely sokszor újra, s feleslegesen elmondja azt, amit épp látunk), mind a dialógusok nehézkessé válnak. Bátor és értő beavatkozás nélkül, s a regény mélyebb értelmezésének híján azonban képtelenség érvényes és átütő filmet készíteni 2008-ban egy majd hetven évvel ezelőtt papírra vetett veretes szövegből. Az Eszter hagyatéka esetében így sajátos módon épp a regény erőssége, az erős és kifejező irodalmi szöveg válik a film kárára. A szűk térben, egy nap alatt játszódó cselekmény ugyanis legfőképp a dialógusokra épít, a valódi akciót jelentő, vagyis kifejezetten fizikai értelemben vett megnyilvánulások csupán elvétve fordulnak elő benne, s közel sem ellensúlyozzák az anyag szövegközpontúságát. Márai dialógusai pedig, annak ellenére, hogy olvasmányélményként nagyon élvezetesek, rendkívül nehéz helyzetbe hozzák a filmszínészeket. S bár a fentebb már méltatott szereplőgárda tudása legjavát adva, amennyire lehet, megbirkózik e feladattal, az erős idézetek és a frappáns bölcsességek felszaggatják a film szövetét. Így az ígéretesen induló, de alaphibákat elkövető vállalás végül nem lehet több, mint a művészet minden gondolatiságot nélkülöző újrahasznosítása: egy Márai-regény hangos-képes változata, mely végeredményben a külcsín ellenére sem tesz hozzá semmit az eredeti mű gondolatiságához. Márai az emberi kapcsolatok örök érvényű igazságait, „a nő és a férfi párharcát” boncolgatta a regény írásakor, mindez azonban mozgóképen, jó szándékú kisajátítás és aktualizálás híján olyanná válik, mintha a Füveskönyv egy-egy didaktikusabb fejezete elevenedne meg előttünk. Ez pedig még kevés egy játékfilmhez.