A 2000-ben készült Ó, testvér, merre visz az utad? című film a Coen fivérek két súlyosabb alkotása, az Oscar-díjas (legjobb eredeti forgatókönyv, legjobb női főszereplő) Fargo és a cannes-i fesztivál legjobb rendezőnek járó díját (David Lynch-csel megosztva) elnyert Az ember, aki ott se volt által keretezett könnyed vígjáték (ám maga is fesztivál járta, az operatőrt Oscarra, a filmet Golden Globe-ra, Joel Coent pedig Cannes-ban jelölték) a magyar moziforgalmazásból ugyan kimaradt, de alig nyolc év elteltével immár megvásárolható DVD-n. Bár a fenti filmeken kívül a fivérek számos más alkotását megemlíthetnénk mint megtekintésre előrébb valót, az Ó, testvér… vígjátékaik sorában előkelő helyen végez. Kevésbé idétlen, mint az Arizonai ördögfióka, gördülékenyebb és lendületesebb A nagy Lebowskinál, és kevésbé fárasztó, mint a Kegyetlen bánásmód. Története Homérosz Odüsszeiájára hivatkozik, az eposz azonban csupán nyomokban fellelhető. Odüsszeusz története nem erőlteti rá magát Ulysses Everett McGill, a szökött fegyenc és két társa hazatérésének útjaira-módjaira, inkább a film szerkezetének szolgáltat alapot, leginkább a road movie cselekménymintáiban teljesedik ki, és alaposan átformált szereplőket kölcsönöz (szirének, küklopsz, Teirésziász). A három szökevény Mississippi államot átszelő kalandjai során összefut egy fiatal fekete gitárossal, aki tehetségért cserébe lelkét az ördögnek adta, egy félszemű, bibliaárusnak álcázott rablóval, három csábító hölggyel és még a Ku-Klux-Klannal is. Menekülésük közben eldöntik a kormányzóválasztás végkimenetelét, és a The Soggy Bottom Boys nevű hirtelen tákolt (egyébként létező) zenekarukkal befutnak, mint countryzenészek. E nem túl bonyolult történetet a Coen testvérek az egyszerűség felé hajlóan, szórakoztatóan tálalták, finom paródiáját adva a gazdasági válság által sújtott Délnek, rengeteg zenével, fakó, poros, sárgás képekkel, valamint a három főszereplő (George Clooney, John Turturro és Tim Blake Nelson) és egy mellékszereplő (John Goodman) kitűnő játékával.

Több kiadó révén egyre teljesebbé válik a Coen-filmek DVD-gyűjteménye. A Budapest Film A nagy Lebowski újrakiadásával, az InterCom a Nem vénnek való vidék, a Select a Kegyetlen bánásmód és a Barton Fink című filmek kiadásával vette ki részét a DVD-forgalmazásból, az Ó, testvér… megjelenése pedig a Caesar Filmnek köszönhető. A DVD képminősége megfelelő, bár tökéletességről nem beszélhetünk, de legalább duplarétegű lemezre készült (ennek használata sajnos nem mindig jellemzi a kiadót), a kép elsötétülésekor és kivilágosodásakor azonban észrevehető némi pixelesedés. Sikerült megőrizni a mozi eredeti képarányát (2,35:1), ami említésre méltó, hiszen gyakran lehetetlen feladatnak tűnik a hazai kiadóknak a csonkítás elkerülése. A film az angol hangsáv mellé kapott magyar szinkront, mely azonban elég haloványra sikerült. Ezúttal is Szabó Sipos Barnabás lett George Clooney hangja, de talán mert Clooney sem a szokásos szerepét hozza, most Szabó Sipos sem nyújt teljes mértékben átérzett alakítást, bár még ezzel együtt is ő a legjobb. John Turturro magyar hangja, Schnell Ádám nem tudja visszaadni azt az artikulálást, melyet Turturro véghezvisz, s melyre az extrákban is felhívják a figyelmet. Balázsi Gyula Tim Blake Nelson szörnyen naiv és olykor elég buta karakterét néhol úgy értelmezte, mint aki valamilyen tudatmódosító szer hatása alatt áll, ha pedig nem ezt tette, akkor a hang nem illett a figurához. A fekete gitárost játszó Chris Thomas King magyar hangja pedig a legfőbb ok arra, hogy a filmet az eredeti hangsávval nézzük. Nem a szinkronszínész tehet róla, King hanglejtése olykor utánozhatatlan magyarul. Összességében a szinkron egyáltalán nem próbálja visszaadni e vidék és e világ beszédstílusát, néhol pedig teljesen érthetetlen eltérésekkel él a felirathoz, illetve az eredeti szöveghez képest. Pedig a Polgár Andrea által fordított magyar felirat már önmagában tartalmaz érdekes meglátásokat az angol eredetivel kapcsolatban, akár azt is lehetne mondani, hogy a szinkron csak kiteljesíti azt, amit a magyar felirat elkezdett. Igazából nem félrefordításokról van szó, hanem olyan eltérésekről, melyek egyrészt indokolatlanok, másrészt befolyásolják a szereplőkről és helyzetükről kialakított képünket. Csupán egy példával illusztrálva: a gitáros azt mondja: „I heard there's a man there, pays folks money to sing into his can.” Vagyis a hivatalos fordítás szerint: „Hallottam egy emberről, aki jó sokat fizet egy hangfelvételért.” A „Hallottam egy emberről, aki fizet, hogy a dobozába énekeljenek” fordítása a the_russian néven futó amatőr feliratkészítőnek köszönhető, a különbség csupán leheletnyi, mégis egészen mást eredményez. Ami azonban ennél is fájóbb, az a dalszövegek lefordítatlansága. A film gyakori énekléseivel már-már a musical felé kacsingat, a dal szövegei mégis ismeretlenek maradnak, pedig igencsak feldobta és élvezhetőbbé tette volna a filmet, mint ahogy ez a Lost Higway vagy a Donnie Darko DVD-kiadásai esetében megtörtént.

A DVD-extrák befogadhatóságának és komolyságának mértéke a filmét igyekszik tükrözni, mindezt azonban egytől egyig magyar felirattal, amiért dicséret illeti a kiadást, képminőségük, mint általában, gyengébb a filménél, olykor pixeles. Az extrák közül az egyetlen igazán tartalmas és információdús kisfilm a film digitális színezésének és fényezésének utómunkálataiba vezet be, sűrűn adagolva az információkat, de pont annyira szakszerűen, amennyire tíz percre bárkinek lekötheti a figyelmét, aki egy kicsit is érdeklődik a filmkészítés technikája iránt. Megtudhatjuk belőle, hogyan lett a zöldből sárga, hogyan próbálták a kép tónusaival a régi filmeket felidézni, és legfőképp, hogy miért sokkal jobb a digitális technika, mint a negatívval való játszadozás. Különösebben hasznos információk megismerése nélkül pillanthatunk a forgatás hátterébe 2-4 perces interjúkkal a színészekkel, rendezőkkel, egymásról, a filmről, a már megszokott dolgokról, a megszokott mondatokkal (a forgatás családias hangulatával kapcsolatos untig hallgatott mondatot ezúttal Holly Hunternek köszönhetjük). Az interjúk egyébként maguk is vállalják komolytalanságukat, rajzolt csapóra írt feliratokkal ismertetik a témát, úgy mint „George kedveli a Coen testvéreket”. A werkfilmnek ezeket az interjúkat sikerül a film jeleneteivel, pár werkfelvétellel és egy-két el nem hangzott mondattal kiegészítenie. Az extrák sora szép, de nem túl érdekes további anyagot vonultat fel, mozielőzetest, tv-szpotokat, a The Soggy Bottom Boys „I am a man of constant sorrow” című számának, a film főcímdalának videoklipjét, mely kizárólag a film jeleneteit tartalmazza, és egy fotógalériát, mely csak a filmből kimerevített fotókból áll. Megtaláljuk még egy jelenleg átalakulás alatt álló honlap ajánlóját is. Valamint egy kicsit talán érdekesebb storyboardot, mely a film két leginkább látványelemekre épülő jelenetét (a Ku-Klux-Klannal és egy vízárral történt konfrontációt) veti össze az előzetes rajzokkal, mozgóképpé filmezve, vágva azokat.

Az Ó, testvér, merre visz utad? egy tisztességesen elkészített film, mely ehhez mért kiadást kapott, az 1490 forintos ajánlott fogyasztói árnak nemhogy megfelel, de a magyar DVD-kiadás jelenlegi helyzetét nézve (tisztelet az egyre növekvő számú kivételnek) még túl is szárnyalja az elvárásokat.