Deák-Sárosi László Bob Dylanek mind itt vannak
Todd Haynes: I'm Not There – Bob Dylan életei

65 KByte

„All I can do is be me
Whoever that is” - Bob Dylan

Egy rendhagyó figuráról rendhagyó filmet kell készíteni. Már az óriási fogás, hogy a rendező-forgatókönyvíró Bob Dylan hét arcát hat színésszel mutatja meg. Todd Haynes mesterien választja ki, irányítja és lelkesíti át a szereplőit. Ez már nyilvánvaló volt korábbi filmjeinél is: nem csupán rendezőként kapott rangos jelöléseket és díjakat, hanem - egyebek mellett - forgatókönyvíróként és a színészei révén is. A Távol a mennyországtól (2002) című Douglas Sirk-remake kritikusi és közönségsikere után még eredetibb filmmel rukkolt elő, amelyik az európai filmes szakmát is lenyűgözte. Az I’m Not There 2007-ben a Velencei Filmfesztiválon elnyerte a legjobb filmnek járó díjat.

A hat színész elsősorban nem a nagy hatású zenész különböző életkori szakaszait idézi fel, hanem egyéniségének különböző rétegeit. Éppen ezért a film nem kronologikusan építkezik, hanem motivikusan: életfelfogásokhoz, élethelyzetekhez és még inkább a dalokhoz kapcsolódóan. Ez Derek Jarman eljárására emlékeztet, aki Caravaggio egy-egy festményének életrajzi vonatkozásaiból kerekített ki azoknak megfelelő történeteket. Haynes a hét réteget nem mindig történetszerűen dolgozza fel, hanem a legváltozatosabb dramaturgiai, műfaji és stiláris módon. Dokumentarista stílusúak például azok a részek, amelyekben barátok, pályatársak idézik fel Bob Dylan – akinek azonban a film fikciója szerint mindig más neve van – pályájának egyes szakaszait. Az alteregók adják elő a számait is, amelyekhez többségében eredeti (hang)felvételek szólnak. Vannak a filmben klipek, installációk, irodalmi, színházi és filmes idézetek, és természetesen történetalapú részek is.

Arthur, az egyik alteregó olyan, mint a hatalom által kezelhetetlen költő, aki – akár egy kihallgatáson – beszél egy nem látható bizottság előtt, és jópofán vagy inkább kissé flegmán filozofál nekik. Ez a stílusréteg végigvonul a filmen, és látszólag szervezi az anyagot. Arthur kvázi narrátori szerepben tűnik fel helyenként, de az utalásai mégsem egyértelműek a többi réteg felé. A „kihallgatást” fekete-fehérben mutatja Haynes, ezért a nézőnek először az a benyomása, hogy a filmbe illesztett dokumentumanyagot lát. De nem azt lát, mert ezt az alteregót Ben Whishaw alakítja, egyébként rendkívül meggyőzően.

Whishaw a sminknek és a színészi játéknak köszönhetően megtévesztésig hasonlít Bob Dylanre. Ugyanez elmondható Christian Bale-ről is, aki két alteregót jelenít meg (Jack, Pastor John), de leginkább Cate Blanchettről. Blanchett, aki korábbi filmjeiben is átváltozott, ha kellett, tündévé (A Gyűrűk Ura, 2001-2003) vagy orosz/ukrán akcióhősnővé (Indiana Jones és a kristálykoponya királysága, 2008), de Bob Dylanként, a filmbeli Jude-ként egészen elképesztő. És hasonló, szinte azonos a „mintával”, annak ellenére, hogy nő. Ha nem árulkodott volna egy-egy fikciós mozzanat, többször azt hittem volna, hogy a rendező archív felvételeket is bevágott. Archív felvételek vannak ugyan, de nem Bob Dylanről, hanem például Kennedy elnökről vagy az önmagát felgyújtó indiai tüntetőről – ez igen megtévesztő hatású a fikció rétegzettségét illetően.

A másik három alteregó külsőleg egyáltalán nem hasonlít Bob Dylanre. Ez nyilván nagyon tudatos fogás Haynes részéről, a gyerekkori epizódokban az énekest például egy fekete kisfiú játssza, kiválóan. Richard Gere-t és Heath Ledgert sem tudták volna a megtévesztésig átsminkelni, de nyilván nem is akarták. Itt azonban látok némi disszonanciát: nem éreztem, hogy valami gondolati vagy esztétikai pluszt adott volna az, hogy egyes alteregók fizikailag túlságosan hasonlítanak a nemzedékek által bálványozott dalszerzőre és előadóra, a többiek viszont hangsúlyozottan különböznek tőle. Talán csak annyiban, hogy feltehetőleg Haynes úgy akarta érzékeltetni Bob Dylan ellentmondásosságát, hogy maga is ellentmondásokba keveredik. Kissé kétséges ez az álláspont, de talán védhető.

Valószínűleg az a néző kevésbé élvezi a filmet, legalábbis elsőre, aki nem tud néhány alapvető dolgot a nemzedékek kedvencéről, de ilyen – remélem – kevés van (és az is pótolhatja az ismereteit, hiszen magyarul is jelent meg Dylan-életrajz). A film az 1960-as és 1970-es évekre fókuszál, de vannak benne időben visszafele és előreutaló elemek is. Haynes lényegében egy zenés, (mozgó)képes albumot szerkesztett, amelyben mozaikszerűen el vannak rendezve Bob Dylan munkásságának tartalmi és stiláris gócpontjai a protestáló folkmuzsikától a pszichedelikus rockon át az elektromos country rockig és a vallásos áhítattal átszőtt dalokig.

Az életrajzi elemek csak annyiban kerülnek előtérbe, amennyire azok lényegesek a dalok szempontjából, vagy épp a közszereplés tükrében. Bob Dylan szerelmes, motoros énjét idéző képek klipszerűen jelennek meg az első feleségéhez írt szerzeményei alatt; magával ragadó az az hommage, amint (fekete) kisfiúként az intézetből meglógva elmegy a kórházba a haldokló példaképéhez, Woody Guthrie-hez; a magánéleti viharok és a kábítószerezés lecsapódott a pszichedelikus zenéin; a sajtónak tett nyilatkozatai ismertsége révén nagy port kavartak; a westernréteg pedig onnan jön, hogy ő maga is játszott Sam Peckinpah Patt Garrett és Billy, a kölyök című 1973-as filmjében. Ha ez a kaleidoszkópszerű portré kissé követhetetlennek tűnne is egy kevésbé tájékozott vagy kevésbé rajongó típusú nézőnek, akkor is remek esztétikai élvezetet jelenthet figyelni az Edward Lachman kamerája előtt remeklő színészeket – mindezt természetesen Bob Dylan zenéjére.

 

Cate Blanchett
Cate Blanchett
61 KByte
Ben Whishaw
Ben Whishaw
69 KByte
Christian Bale
Christian Bale
70 KByte
Heath Ledger
Heath Ledger
146 KByte
Marcus Carl Franklin
Marcus Carl Franklin
122 KByte
Richard Gere
Richard Gere
76 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső