Ruprech Dániel E csend ideje
Philip Gröning: A nagy csend

„Csend. Ismétlés. Ritmus.”
„A film egy nagyon tiszta formában készült, nagyon elmélyült, majdnem néma meditáció a kolostori életről. Zene nélkül, csak a szerzetesek énekeivel, interjúk, kommentárok, kiegészítő anyag nélkül” – jegyzi meg tömören a film szinopszisa1. Philip Gröning 1984-ben kialakult filmtervét 2002-ben kezdhette el forgatni a francia Alpokban, a Grenoble melletti, elsőnek alapított Nagy Karthauzi Kolostorban. Az elkészült film öt hónapnyi forgatási időt (százhúsz óra nyersanyagot) sűrít 160 percbe. „Sokszor akartam egy filmet csinálni, mely az idő mozzanatával foglalkozik. Csak ezután fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy a kolostori életről forgassak” – meséli Gröning egy interjújában2. A kolostori életről forgatott, de nem a klasszikus értelemben vett dokumentumfilmet. Gröning nem avatja be nézőjét a szerzetesek életébe, hanem megmutatja azt. Ábrázol magyarázat nélkül, követ, figyel, dokumentál, s közben maga is alkot. Alkotásának pedig két alappillért választ, a csendet és az időt. Kísérletet tesz arra, hogyan képes egy dokumentumfilm nem feltárni, hanem átadni ábrázoltjának világát, hangulatát. Bár készültek már „néma” dokumentumfilmek, mint a Microcosmos című film, A nagy csend mégsem e filmek sorába állítható, aminek az a legegyszerűbb magyarázata, hogy előbbi a természet leírására, utóbbi pedig az emberi szellem s elvont fogalmainak érzékeltetésére vállalkozott. Erősebb a párhuzam Szemző Tibor Az élet vendége című filmjével. Amíg Szemző Kőrösi Csoma útjának meditatív dokumentálásához a zenét, a soknyelvűséget, a mesélést használta, addig Gröning a némaságot s az idő monotonitását. A monotonitás rossz fogalom. A folytonosan visszatérő képek célja nem e világ unalmának feltárása, hanem a látszólagos állandó mögötti kibontakozás megmutatása. E film csendje e film idejéből táplálkozik, s fordítva, az ideje a csendjéből, e kettő szétválasztása, mellyel e dolgozat él, csak elméleti lehet, azért történik, mert így jobban bemutathatóak egyes lényegi elemek.

„A csönd által megtisztítva”
Gröning csendje speciális, abban az értelemben, hogy nem a közönségével fenntartott kommunikációs csatornát próbálja ellehetetleníteni, mint ahogy Susan Sontag írja a művészek csendgesztusáról3, hanem sokkal inkább ezt a csatornát szélesíti ki. Ugyanebben az írásában Sontag megjegyzi, hogy a művészet a figyelmet olyan dolgokra képes ráirányítani, melyek eddig ismeretlenek voltak (mint ahogy Merleau-Ponty beszél Cézanne festészetéről, mely „a dolgok bőrét” szakítja fel). Gröning csendje inkább ezt szolgálja, úgy köti le a figyelmet, hogy nem fókuszáltatja, csendje által találtan-tisztán adja tovább anyagát, s a nézőre bízza, hogy mit lát. Hasonlóképpen John Cage csendjéhez, a Semmi különöshöz, melyről Hannes Böhringer ír4. Az áramló figyelem, mely semmit sem rögzít. Ezzel a csenddel engedi át a terepet az alkotó a befogadónak, ezzel a csenddel „hagyja magára” Gröning a nézőjét, mint Cage 4’ 33” című zeneműve a hallgatóját. Mi is történik ebben a csendben? „(…) a hallgatóság elkezdi hallani saját zenéjét, a zajokat, melyeket maga kelt. Nincs már – vagy legalábbis szinte semmi – különbség a hallgató és a pianista között – valamennyien csöndben vannak és hallják a torokköszörülés, zörgés és nyikorgás pianóját –, aközött, aki hangokat kelt, aki hív, és aközött, aki hallgatja, a hívást fogadja; a művész és a nem-művész között” – írja Böhringer5. Gröning látszólag rendkívüli precizitással ábrázol, a környezetet, a helyiségeket, a ruhákat, gombokat, mécsest, növények leveleit, a szerzetesek szemét, szemöldökét, bőrét. Mindent rögzít, mely e világnak a felépítésére szolgál, hogy majd ezt az anyagot, mint közvetítőt, közönségének továbbadhassa. „[Az irodalommal szemben] a filmnek viszont nincs közvetítő nyelve, hanem közvetlenül önmagát mutatja be” – írja Tarkovszkij6. Az alkotó ezáltal visszavonul. Ez lenne a film csendje. A szerző feladata pedig, hogy az állapotot, a kontempláció közegét megteremtse. De valóban ennyi történik-e A nagy csendben? A csend, mely első szinten a hangzók világának redukciója a diegetikus hangokra (amelyek a rendszeres harangozást és a miséket leszámítva csupán neszek, apró zörejek), működik-e a képek nyelvén? Mi történik akkor, amikor az eget egy repülőgép szeli ketté, illetve mikor e kép ismétlődik? Az ismétlések, bizonyos szerkesztési elvek és legfőképpen a totálképek feszes komponáltsága, mind a szerzői szubjektum jelenlétét hangsúlyozzák. Az alkotó, bár a háttérbe szorította magát, szépen lassan előbújik, képeit ütközteti egymással, a totált a premier plánnal, a tűéles HD-felvételeket a líraibb Super 8-asokkal. A természetből tájat konstruál, szellemi tettet hajt végre, ahogy Simmel írja, s precíz kompozícióban (talán túl precízben) filmre veszi. Visszatérően emeli ki „szereplőit” környezetükből, egy vagy több nagytotál után egészen közel megy hozzájuk, szinte olyan közel, ahol már intim terükbe ér, ahova csak kamerája által juthat el. Vagy fordítva alkalmazza, cselekvő szereplőiről indít, munkájukat veszi fel, majd vág, és egy nagytotálban, a tájban helyezi el őket. Közhely persze, hogy nincs objektív felvétel. Ez a film azonban nem is tűzött ki ilyet céljául. A csend mögötti gesztusnak kettős értelme van, hasonlóképp az idő mögöttinek is. Az egyik, a nézői szubjektum beengedése egy számára ismeretlen világba. Azáltal, hogy az alkotó csendben van, nem befolyásolja vendégét, de a helyen, ahova most nézője belépett, korábban maga is vendég volt. Nem informálni akarja, nem elmagyarázni, hogyan történik a novícius pappá szentelése, hanem megmutatni. Másrészről azonban az alkotó nem e szerzetesek közé engedi be nézőit, hanem az ő szubjektuma áltat konstruált szerzetesi világba. A tárgyak, a természet, az épület folyosói így nyerik el formáikat. Gröning saját csend- és időélményéről számol be, tudatosan. Azért nem lesz önkényes és öncélú, mert ezeket az élményeit egy számára és számunkra is ismeretlen világ megtapasztalásában ábrázolja, így mégiscsak a dokumentáció szolgálatába állítja. A kérdés csupán az marad, hogy sikeresen történik e meg mindez? Nem elszigetelt filmese ennek a világnak. (A már idézett interjúban meséli, hogy írásos üzenetekkel kommunikált a szerzetesekkel, az üzeneteket a helyszíneken hagyta, ahol másnap forgatni akart.) Szereplőket emel ki, akikhez újból és újból visszatér, dramaturgiai pontot lát meg az afrikai novícius pappá szentelésében. A szerzeteseket többször konfrontálja a kamerával, elé állítja őket, ők pedig vagy belenéznek, vagy zavartan elpillantanak. Kapcsolatba lép e világgal, amelyet e kapcsolat is formál. Ezekkel a lépésekkel meg sem próbálja az objektív megfigyelés látszatát kelteni, ami által a film nyer, hisz sokkal világosabban láthatóvá válik a valódi szándék. Ábrázolhatatlanok e szerzetesek gondolatai, hitük Istenben, a hit megélése, de ezek a belsők valamennyire a külsőben csapódnak le, s ezt a külsőt Gröning igyekszik rögzíteni, s a képeket, melyek formák maradnak (egy imádkozó szerzetes meredt teste), saját szubjektumával feltölteni ott, ahol ez szükséges. Ám ez a fajta szubjektivitás az alkotói szándék ellenében is működhet, s olykor meg is történik. Ha túlságosan szubjektívvé válik a kép, az a néző szabadságát csökkenti.

„Az Idő – állapot”
„A film ereje ellenben éppen abban rejlik, hogy az időt valódi és elszakíthatatlan kapcsolatba helyezi a valóság anyagával, mely nap mint nap, óráról órára körülvesz minket.”7 Gröning kamerája az időt filmezi, a tárgyakra rátapadt időt, mely hol a változásban (az évszakok változása, a csillagok „vonulása” az égen), hol az állandóságban (a természet, a sziklák, az épületek s a cselekvések állandósága, a kolostor rendjének szigorú meghatározottsága) ragadja meg. A csend kettőzéséhez hasonlóan az idő is kettőződik: a néző számára létrehozott idő 160 perc, melyet kitöltenek a nem hosszú, de a szokásosnál jobban kitartott snittek, a cselekménytől (de nem cselekvéstől) megfosztott beállítások, a fragmentáltság is. Mindezek a meditatív állapotot hivatottak felkelteni. Az időnek egy másik szintje, az ábrázolt idő, mely az ismétlődésben (ami talán e két időnek közös eleme), az évszakok váltakozásában, a cselekedetek monotonitásában, a tárgyak változhatatlanságában kerül kifejezésre, a szerzetesek világát, világának idejét érzékelteti. Mindkét idő szubjektív, mint ahogy a csend is részben az. A néző ideje a csendből előhívott idő, mely felkínálkozik a néző számára, miközben alkotója visszavonul, a néző időélménye lesz, melynek csak keretét biztosítja Gröning (Böhringer fogalma a keret, mellyel Cage biztosítja a csend keretét művével). A második idő viszont az alkotó szubjektum ideje, annak az öt hónapnak a lenyomata, melyet bizonyos megszakításokkal a rendező a szerzetesek közelében töltött. Annak az időnek a részleges tapasztalata, melyet a szerzetesek idejének nevezhetünk. Gröning nem nyújtja ezt az időt, nem ábrázolja tovább a dolgokat, hogy ezáltal hívja fel a figyelmet az időre, pontosan annyi ideig veszi őket, amíg saját idejük kibontakozni képes. E kettős folyamatok nem állnak ellen egymásnak, szépen egymáshoz simulnak, ezáltal éri el Gröning a kívánt állapotot, melyet meditatív állapotnak nevez. Ám e meditáció nem jön maradéktalanul létre. A képeken megjelenő – néhol túlzott – szubjektivitás elveszi a teret a nézőjétől, s bár látszólag Szemző Kőrösi Csoma-filmje eszközeiben zsúfoltabb, mégis közelebb kerül ehhez a célhoz. Míg az időt szépen ábrázolja Gröning, a csendet olykor harsányabban a kelleténél.

1 A film szinopszisa a film honlapján található: http://www.diegrossestille.de/deutsch/index.html

2 Szintén a film honlapján.

3 Susan Sontag: A csönd esztétikája, in: Susan Sontag: A pusztulás képei, Budapest, Európa Kiadó, 1971.

4 Hannes Böhringer: Semmi különös, in: Hannes Böhringer: Szinte semmi (ford. Tillmann J. A.) www.c3.hu/~tillmann/forditasok/bohringer_szintesemmi.html

5 uo.

6 Tarkovszkij, Andrej: A megörökített idő, Osiris Kiadó, Budapest, 2002, p. 60.

7 Ibid. pp. 61–62.

 


228 KByte

230 KByte

261 KByte

195 KByte

304 KByte

357 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső