1700-ban mutatták be Londonban William Congreve Így él a világ (The Way of the World) című szatíráját, amiben a drámaíró görbe tükröt tart a korabeli társadalomnak. Nem véletlen, hogy az anyagi megfontolásokat mindig előtérbe helyező, pénzsóvár kortársairól és kortársainak szóló darabban egyetlen karakter sem nevezhető ’jónak’, egyikkel sem vagyunk képesek igazán azonosulni, még ha érezzük is, hogy minden rossz tulajdonságuk ellenére is emberibbek, mint sok kortárs drámaíró teremtményei. És, hogy most hogy él a világ? Nos a 64. Velencei Mostra Internazionale D’arte Cinematographica versenyfilmjeinek tanúsága szerint sokszor ma sem sokkal jobb a helyzet. Ezt támasztja alá Ken Loach legújabb filmje, az Ez egy szabad világ (It’s a Free World) is. A baloldali nézeteiről híressé vált rendezőtől már megszokhattuk, hogy szeret a hazáját érintő, aktuális problémákra reflektálni. (Kivéve talán a 2006-os Cannes-i Arany Pálma–díjas Felkavar a szél című filmjét.) Legújabb alkotásának hősnője csupa olyan tulajdonsággal rendelkezik, ami szinte nélkülözhetetlennek tűnik a munka nélkül maradt, kényszervállalkozóba átnyergelő és mindenáron boldogulni akaró emberek számára. Angie (Kierston Wareing) talpraesett fajta, bár nem mindig tűnik igazán hihetőnek, hogy mindazt, amit tesz, a gyermekéért teszi, neki akar jobb életet biztosítani. A történet során magához veszi ugyan a fiát, akit addig az ő szülei neveltek, annyi anyai érzelem azonban mégsem mozdul meg benne, hogy gyermeke biztonsága érdekében lemondjon veszélyes ténykedéséről. Nehéz azonosulni vele, még, ha értjük is, mit miért csinál, és azt is tudjuk, nem ő az egyetlen, aki mások kiszolgáltatottsága révén próbál boldogulni. Angie vállalkozása ugyanis abban rejlik, hogy illegális munkavállalókat közvetít ki alkalmi munkára, csak éppen fizetni felejt el nekik, a pénzből inkább magának igyekszik minél kényelmesebb életet biztosítani. Az sem tántorítja vissza, hogy a kétségbeesett és mindenre elszánt munkások nem egyszer megfenyegetik, sőt néhány alkalommal tettlegességig is fajul a dolog. A Paul Laverty (Loach gyakori alkotótársa) által írt forgatókönyv középpontjában ugyan egy egyedülálló anya áll, aki a maga módján próbál boldogulni és megélhetést biztosítani a gyerekének, a film azonban legalább annyira szól a Nagy-Britanniát is elözönlő illegális bevándorlókról, akik éhbérért vállalják el a munkát és legtöbbször még azt a kevéske fizetést sem kapják meg. Hazamenni azonban mégsem akarnak, mert úgy érzik, otthon (értsd Közép-Európában, vagy a Közel-Keleten) még kilátástalanabb a helyzetük. Amíg pedig kétségbeesett emberek reménykednek egy szebb jövőben és gondtalanabb megélhetésben, addig mindig lesznek Angie-hez hasonló vállalkozók, akik hasznot húznak a kiszolgáltatottságukból. A jelenség nem új, de most, amikor ezek a háttérben dolgozó feketemunkások Nagy-Britanniában is a gazdaság működésének elengedhetetlen és legtöbbször láthatatlan láncszemei, nagyon is aktuális problémákat szül. Az utóbbi időkben Ken Loach, a szocreál filmek rendezője, mintha eltávolodott volna valamelyest a dokumentumjátékfilmes formától és a többnyire improvizált dialógusoktól. Szereplői ugyan most sem befutott színészek, de nem is teljesen amatőrök, és a cselekmény bonyolítása során, bár az a való életből vett eseményeken alapul, mégis a játékfilmes elemek dominálnak inkább. Az illegális bevándorlók és feketemunkások valós problémája ezúttal egy kitalált figura, Angie és a köré szőtt történet háttereként szolgál. Az Ez egy szabad világ inkább hasonlít egy újsághírből, vagy inkább többől összeszedett és azokból továbbgondolt fikcióra, amint legutóbb az Egy szerető csókban (2004) is láthattuk. Az eredeti helyszínek továbbra is megvannak és a munkavállalók között több amatőrszereplő is fellelhető, ám a cselekmény egy része még Angie olcsó Barbie külsejénél is művibbnek tűnik, és ez bizony szokatlan a film alkotóitól.

Bevándorlókról és az ő különös, a maguk módján integrálódott, ám nemzeti kultúrájukat féltve őrző emberek között beszél a család fontosságáról és az összetartásról Abdellatif Kechiche filmje A kuszkusz titka (La graine et le mulet/The Secret of the Grain). Hőse a hatvanas éveiben járó elvált férfi Slimane (Habib Boufares). Slimane kénytelen szembesülni azzal, hogy a munkájában egyre kevésbé becsülik meg, a családnak sincs akkora szüksége a friss halra, amit bőségesen hord haza, és volt felesége is inkább pénzt szeretne látni tőle. A férfi nagy álma egy saját étterem, amelyben tradicionális arab ételt, kuszkuszt szolgálnának fel. Így jön a képbe a jelentéktelen dolgok miatt örökké perlekedő, hangos család, amely a látszólagos nézetkülönbségek ellenére igenis képes az összefogásra, hiszen éppúgy nemzeti hagyományaik része a család szentsége, mint a már említett étel is. Kechiche filmjében nem könnyfakasztó dialógusokban és nagy, sorsfordító családi események eredményeként mutatkozik meg mindez, hanem pátosztól mentesen, a legapróbb, valós időben végigjátszott (ezért sokszor végtelennek tűnő) leghétköznapibb eseményekből bontakozik ki. A családi ebéden például, ahol mindenki jóízűen falatozik és az asztal körül ülők egymás szavába vágva beszélgetnek a kívülállóknak gyakran érdektelennek tűnő dolgokról. Ilyen mozzanatok mindenki életében előfordulnak, de igazából csak az érintetteknek érdekesek. A film realizmusa a 70-es évek Budapesti iskolájának dokumentarista realizmusát, Tarr Béla, Dárday István, Ember Judit, Schiffer Pál munkáit idézi. Amolyan Tarr Béla féle Családi tűzfészek (1979) ez, amely mégis képes a mindennapi vitákon és perlekedésen felülemelkedni és bebizonyítani, hogy bármennyire tűzfészeknek látszik is, a nagy zajos család valójában az összetartás és a szeretet jelképe, s tagjai a legnehezebb pillanatokban mégis képesek az összefogásra és számíthatnak egymásra. Az ő összefogásukkal talán megvalósulhat Slimane álma, és a megalázó kényszernyugdíj helyett a vállalkozással talán kilábalhat a kiszolgáltatott és alulfizetett munkavállalói tengődésből és abból a nyomasztó helyzetből, hogy mint munkaerő már feleslegessé vált. Persze, ez így inkább leányregénybe illő fordulatnak tűnhet, ám Kechiche gondoskodik róla, hogy ne csak ábrázolásmódja, de a történet is inkább a realitást tükrözze.

Wes Anderson legújabb filmje is a családról, elsősorban a testvéri összetartozásról szól, és spirituális utazásra invitálja a nézőt Indiába, ahol a nyugat találkozik a kelet egzotikumával és ahol a három testvér, Francis (Owen Wilson), Peter (Adrien Brody) és Jack (Jason Schwartzman) végre egymásra talál. Mindez persze amolyan Andersonosan adatik elő, A Tenenbaum, Háziátok (2001) szatirikus hangvételével. A The Darjeeling Limited-ben a komikum forrása nem csak a három testvér különös, elidegenedett kapcsolatából fakad, hanem a spirituális utazásról alkotott naiv, nyugati elképzelésből is. Elegáns Luis Vuitton bőröndökkel, szigorú, asszisztens és számítógép által kidolgozott útitervvel és a társadalmilag elfogadott narkománia szerint egy rakás, ezúttal indiai köhögésoldóval és fájdalomcsillapítóval vágnak neki az útnak a fiúk, hogy a szerek által előidézett módosított tudatállapotban jobban el tudják viselni egymás társaságát. A nem kevés iróniával tálalt események, hamarosan komolyabb fordulatot vesznek, amikor a három testvér egy tragédia során India és az ottani emberek valódi arcával szembesül. A gyászban aztán ténylegesen találkoznak turistáink és a helybeliek, és ezek után már tényleg semmi nem lesz olyan, mint régen. Sokkal erőteljesebb mozzanata ez a filmnek, mint a történetből inkább csak kilógó és akár feleslegesnek is mondható találkozás az anyjukkal (Anjelica Huston), aki szintén spirituális indíttatásból apácának állt a sivatag közepén lévő misszióban. Anderson filmje kellemes kikapcsolódást nyújt, főképp a testvéreket alakító színészeknek, illetve a pár percre feltűnő veterán komikusnak, Bill Murray-nek köszönhetően. Anderson jól ismeri a családi kapcsolatok dinamikáját, amit A Tenenbaum, a háziátokban (2001) még nagyobb éleslátással ragadott meg, bár itt sem tűnik hamisnak. Anderson filmjének másik fő motívuma a vonatút a végtelennek tűnő egzotikus vidéken át. Amióta az első vonat beérkezett az állomásra a Lumičre testvérek jóvoltából 1895-ben, számos alkotót megihlettek a kontinenseket keresztül-kasul átszövő vasúthálózatokon száguldó vonatok, ezeken annyi minden megeshetett a vonatrablástól (Edwin S. Porter: A nagy vonatrablás, 1909) a gyilkosságon keresztül (Sidney Lumet: Gyilkosság az Orient-Expresszen, 1974) a románcig (Lawrence Gordon Clark: Románc az Orient-Expresszen, 1985). Anderson is a mozgás és az utazás megszállottai közé tartozik, az igazi megszállott persze Jim Jarmusch, akinek Halott emberében (1995) William Blake (Johnny Depp) majd húsz percen át zötykölődik a gőzösön a Machin nevezetű városka felé vezető útján, vagy a Mystery Train (1989) című filmjeinek utasai, akiknél nem a cél elérése, hanem maga az utazás teszi ki a cselekmény legnagyobb részét. Anderson filmje gyaníthatóan sohasem éri el Jarmush alkotásainak „kult” státuszát, de nem is az a célja, és ha valaki ezt nem kéri számon rajta és nem vár magvas mondanivalót tőle, akkor nem is csalódik nagyot benne.

Úgy néz ki, Manhattan után továbbra is a ködös Albionban kutat új téma után Woody Allen, hogy kifulladni látszó karrierjét élesztgesse. Meg kell adni, az első Londonban játszódó történetével a Meccslabdával (2005) sikerült is meccset nyernie, és a Füles (2006) sem sikerült rosszra, de legutóbbi alkotása, a Cassandra álma (Cassandra’s Dream) kifulladt, ötletekből kimerült alkotás. A történet londoni fiatalemberekről szól, akik ha tisztességesen nem megy, tisztességtelen úton próbálnak boldogulni, mert tudják jól, a könnyű élethez, jó nőkhöz pénz kell és nem is kevés. Kapóra jön nekik a Londonba látogató gazdag bácsika, aki hajlandó anyagi támogatást nyújtani nekik, egy ’aprócska szívesség’ fejében. Míg Amerikában nagy a vertikális társadalmi mobilitás és elég egy jó üzleti húzás, hogy az ember a felső tízezer tagjai között találja magát, az angoloknál az évszázadokra visszanyúló, erősen tagozódott és a mai napig viszonylag nehezen átjárható osztálytársadalom hagyatékaként ez korántsem olyan egyszerű. A tisztességes munka sem kifizetődő, és főleg nem kenyere a szenvedélyes szerencsejátékos Terry-nek (Colin Farrell). Testvére, Ian (Ewan McGregor) ugyan józanabbnak tűnik, mégis elég egy szexis és kihívó színésznő, Angela (Haley Atwell), hogy felhagyjon addigi értékrendjével és Terry-vel együtt megtegye, amit bácsikájuk kért tőlük. A motiváció a pénzszerzésre adva van, ám a megoldás bizarr és suta, nemcsak, hogy nem hihető, de se nem igazán humoros, se nem tragikus, ahogy a dialógusokból is többnyire hiányzik a szellemesség és a szellem. A nagyravágyó fiúk merész vágyai elálmosítják a közönséget, amely gyaníthatóan sokkal inkább vágyott egy kellemes vígjátékra, mint Cassandra kissé hosszúra nyúlt és andalítóan unalmas álmára.

Velence idén is bővelkedett a társadalmi problémákat megragadó vagy éppen politikai kérdésekkel foglakozó filmekben, amelyek dokumentarista vagy inkább fikciós elemekre hagyatkozva próbálják tükrözni, hogyan is él manapság a világ. Damien Odoul filmje a Richard O története (L’Histoire de Richard O) egy férfi kalandjai során próbált képet festeni napjaink szexuális szokásairól, Tony Gilroy Michael Clayton című filmje a nagyvállalatok gátlástalan hatalomvágyáról és sötét ténykedéséről szónokolt, Brian De Palma Redacted-e az iraki háború szörnyűségeiről beszélt csakúgy, mint Paul Haggis Ellah völgye (In the Valley of Elah) című alkotása, míg Jia Zhangke dokumentumfilmje, a Haszontalan (Useless) a maga csendes eszközeivel tiltakozott a globalizáció és a kisüzemeket tönkre tevő tömegtermelés ellen.

A Mostra Internazionale D’arte Cinematographica nem csak arról mesélt, hogy hogyan is él a világ, a legrégibb európai filmes mustra idei rendezvényén a szervezők értékelni kezdték a fesztivál szerepét a világ filmes eseményei között, és átfogó közvélemény kutatásba fogtak. Nekiláttak, hogy felmérjék, milyen változtatásokra van szükség, hogy a Velencei Filmfesztivál ne csupán mára kissé kopottas patinájából és presztízséből éljen, hanem éppen az ezekkel járó előnyök segítségével új arculatot alakítson ki magának. Ha meg akarja tartani évtizedek során kivívott előkelő helyét, a Velencei Filmfesztiválnak újra meg újra be kell bizonyítania, hogy a mai napig méltán tartozik Európa három legrangosabb versenyfesztiválja közé. Most ugyan még keveset lehet tudni, mi mindent kívánnak újragondolni a szervezők, és az sem eldöntött, hogy Marco Müller művészeti igazgató irányítása alatt zajlik-e majd, vagy az idén mandátumának végéhez érkezett Müller másnak adja a stafétabotot. Egy azonban biztos, a fesztiválozók izgatottan várják a javulást, mert az idei fesztivál a szponzorok bódéinak és a vihar szaggatta dekorációnak köszönhetően inkább hasonlított kirakodóvásárra, mint filmünnepre. Ha nem lettek volna a vörös szőnyegen forgolódó hírességek és a jócskán megtépázott, de mégis a filmeket hirdető plakátok, nem sok minden emlékeztetett volna arra, mi is zajlott itt. Pedig a sztárok szívesen jönnek és készséggel állnak az újságírók rendelkezésére, bár tudják, hogy üzleti szempontból a Velencével majdnem egybeeső Torontói Filmfesztivál fontosabb számukra, a Lidó hangulatának, az olasz ízeknek és az elegáns fogadásoknak képtelenek ellenállni. A fesztiválnak meg kell újulnia, hogy eddigi eredményei s értékei ne vesszenek kárba, mi pedig jövőre megtudhatjuk, hogyan is él (és képes híréhez méltóan túlélni) egy fesztivál a világ változásainak és a gomba módra szaporodó filmfesztiválok árnyékában.
(2007-11-05)