Évek óta nem érkezett ilyen kiegyensúlyozottan nívós rakománnyal a Titanic, mint idén. Alig akadt például nézhetetlen vagy rossz film, ami azért valljuk meg, nem mindig volt így. Sok tekintetben izgalmas, eredeti viszont szép számmal akadt.
Soha annyi első filmes sem volt, mint most. A rendezők majd fele, ha nem is feltétlenül fiatal (hiszen volt közöttük 48 éves is), de első játékfilmes. Első filmekben a Brit-szigetek szállítmánya bővelkedett: hat filmjéből hat volt első játékfilmes munka.

A rakományok közül pedig megint a koreai filmek hozták a legeredetibb hangokat és legfrissebb színeket a fesztiválra. Humorukkal, iróniájukkal, a műfaji keretek kitolásával, és legfőképp azzal, hogy nem vették magukat halálosan komolyan. Módfelett tanulságos volt látni, hogy e nép miként tud nevetni is magán – egyszerre tisztelegve és ironizálva saját kulturális hagyományain, mítoszain s nemzeti vérmérsékletén, karakterén. A Titanicon díjakkal is elismerték és értékelték ezt a hozzáállást és mentalitást.
A Gazdatest a zsűri különdíját kapta, a diákzsűri pedig e filmnek ítélte a fődíjat, a Keserédes életnek meg a különdíjat. Sőt, a leglátogatottabb film is a Keserédes élet lett, Török Ferenc Overnight-ja mellett.

Pedig a fesztiválra sajnos nem volt jellemző a magas nézőszám. Nem csoda, hisz egy ilyen típusú nemzetközi fesztivál darabjai többnyire zsákbamacskát jelentenek (a bemutatandó filmek alkotóiról jóformán mit sem tudunk, többnyire ismeretlen filmeket látunk, ismeretlen rendezőktől, ismeretlen színészekkel). Emiatt talán sokaknak lehetnek negatív filmélményei az elmúlt évekből. Mindez megspékelve a budapesti mozikat épp akkor elöntő elképesztő filmdömpinggel azt eredményezte, hogy a nézők egy része idén is csak félve közelített a Titanic fedélzetére. Erősíthette tartózkodásukat az a hit is, hogy ami jó, azt előbb-utóbb úgyis behozzák, ilyen-olyan formában hozzáférhető lesz. (Ez sajnos közel sincs így.) Ennek köszönhetően a filmek többnyire fél-, harmad- vagy negyedházzal mentek még az Uránia gyönyörű termében is. Nem véletlen, hogy a szervezők sem igen dicsekszenek a látogatottsággal.
Kár érte, mert a filmek többsége most tényleg megérte volna a bizalmat, az időt és mozijegy árát. De hát előre persze mit lehessen tudni…


Hatosfogat Dél-Koreából


Merthogy a Koreai-félsziget blokkja a Titanicon jelen esetben is Dél-Koreát jelentette, ahonnan egy politikai krimi, egy gengszterfilm, egy roadmovie, egy filmnoir, egy akcióthriller és egy sci-fi érkezett. Mindahány műfaji film volt tehát, azok jellegzetességeivel, ám magukat a műfajokat a koreai direktorok hol szabálysértőn, hol iróniával, játékosan, hol főhajtással, hol álarcként használták csak. A hős fogalom pedig teljes mértékben átkonvertálódott a kezük alatt. Antihősökből lesznek itt hősök, a valódi hősök pedig álomszerű, képzeletbeli figurákká asztrálódnak. A kisember, a balek vagy az álmodozó outsider köré íródik a történet.
A történetekben általában az is közös, hogy magányos hőseik vagy hőssé kényszerült antihőseik mindahányan egy diktatórikus rendszerrel és a többséggel szemben küzdenek.
Ami pedig a dél-koreai filmművészetet eljuttatta arra a szintre, amit ma világszerte ünnepelnek, és akár a dél-koreai rendezők attribútuma is lehetne, az a rendkívüli tudatosság: mindig pontosan tudják, hogy mit akarnak, és azt nagyon következetesen és virtuózan meg is valósítják.


Kakaskodók
Tai-sik Kim: Utazások a nejem pasijával


Tai-sik Kim az egyetlen elsőfilmes a blokkból, 48 évével paradoxmód egyben a legidősebb is. Low budget alkotása játékos, önironikus, a női nemnek címzett penitencia.
Férfiakról szóló konfesszió, nők iránti szolidaritással. A pojáca férj birtokol csak benne, a szerető meg minden nőt akar, „nincs házasságtörés, csak szerelem” jeligével. A nők pedig a megcsalt szenvedők: rajongó szeretők vagy magányos kielégítetlen feleségek. Ám ők legalább valóban szeretnek és éreznek – valódi érzelmeik vannak.

Az Utazások a nejem pasijával négyszereplős kamaradarab, férjjel, feleséggel, szeretővel, annak élettársával és némi road-movie-val.
Tai-sik banális történetének egyik hímnemű szereplője, a férj igazi balek, még a buszon is a lábára hajtják az ülést. Tutyimutyi töketlen. Bélyegzőkészítőnek azonban nagyon is virtuóz. Még a dühét is bélyegzőkészítésben artikulálja: „fuck” feliratú pecsétet farag, miután ráébred felesége hűtlenségére. Csak tippelhetünk, milyen élete lehet mellette a feleségének.
A szerető bezzeg sportos, öntudatos Casanova, igazi életművész, akiért rajonganak
és megőrülnek a nők.

’Stan és Pan’ végül összekerül és hosszú közös útra indul, amikor a férj bosszút esküdve és csapdát állítva kibérli a szerető taxiját a hazaútra – itt kezdődik az a bizonyos kis road movie rész. Utazásuk már-már költőien szimbolikusra és morbidan abszurdra sikeredik. Kanyargós utakon mennek, olykor guruló dinnyék elől menekülnek. A férj idegeit tovább cincálja a hőség. Az autó is lerobban, ők pedig berúgnak és csajokat szednek fel (a férj persze csak egy csókig jut). Amikor megmártóznak a folyóban, a két test különbségével konkrétan is szembesülhetünk.
Közös kalandokat tehát már gyűjtenek, a leszámolás azonban egyre csak elmarad, hiába a férj sokszor elpróbált számonkérési jelenete.
A férj hol egy villanypóznáról, hol a tenger közepén egy gumimatracról lesi felesége és a taxis románcát.
Egy pillanatra válik csak hőssé – ’hőssé’ emeli érzelmi fájdalma: ’átmegy’ még a falon is, és bélyegzőkészítő vésőjével leszúrja a szerető párt. Beteljesíti végre a bosszút. Igaz, mint később kiderül, ez csak a képzeletében történik meg. Az viszont valódi esemény, hogy a taxis kocsiján elutazik annak élettársához, és közös bárjukban annak rendje s módja szerint a sárga földig leissza magát. Közben lassan az élettárssal is összemelegszik – együtt vigasztalódnak, hisz mindkettőjüket megcsalták. A birtoklásmentesség és tét nélküliség pedig egész sármossá teszi a pipogya férjet. Ráadásul még tehetségét is megcsillogtatja (tökbe faragja a nő képmását).

A taxis már csak pucéran talál rájuk. A férj ekkor vallja meg, ki is ő valójában, s váltja be a legrafináltabb és leggonoszabb bosszút: kétségek között hagyja alkalmi barátját. Ő pedig lelki békéjét végre visszanyerve rezignáltan sétál el.
Nehezen megvalósított és körülményesen előkészített leszámolás ez, igencsak hosszas előjátékkal.
Ám a bosszú tényleg igazi büntetésnek bizonyul: a bizonytalanság (mi is történt valójában) az őrületbe kergeti a taxist. Mert mindenekfelett a legrosszabb a kétely (ráadásul hűtlenkedni is csak neki lehet).
A bosszú után kopár hegyen, egy nyomortelepen pásztáz a kamera, a táj itt szilepsziszként funkcionál – nemcsak lelki táj ez.

Hónapokkal később leponyvázott autóban vakon vezet a bizonyosság, a titok feloldása, azaz a pecsétkészítő felé. Mert azóta sem talál nyugtot. Állása sincs már. A hőség is havas, jeges télre vált.

Az Utazások a nejem pasijával rendkívül tudatosan, következetesen, ugyanakkor könnyeden s szellemesen megkomponált mű. Pamfletnek is beillő másfélórás szkeccs. Igaz, a tempójával olykor baj van, ám amikor már épp lankadnánk, Tai-sik mindig elhint valami fricskát vagy elénk rak egy-egy emlékezetes képet, amitől rögtön feléledünk.
Épp ezek az apró fricskák és gegek teszik igazán üdítővé a filmet. Mint például a meleg miatt haját feltarajozó férjjel mintegy paródiájaként, rezüméjeként, rács mögül szembenéző kakas. Vagy tankoláskor, amikor a taxis azon poénkodik, hogy most lehetne könnyedén kirabolni a hőségben üresen álló benzinkutat, a következő pillanatban meg már látja is a férj a visszapillantó tükörből a rablást (hogy valóban megtörtént-e vagy csak a képzeletében zajlott le a hőség miatt, nem tudja/tudjuk már meg). De ilyen az is, amikor pisiléskor a férj meglesi a másik szerszámát, ám amikor egy helikopter szelet kavar, mind a ketten mérettől függetlenül ugyanúgy megjárják.
A feleség utálatát kifejezendő rágót ragaszt közös fotójukon férje arcképére, majd a képzeletbeli vendetta után a férj átragasztja azt a felesége oldalára (valódi bosszúja feleségével szemben csupán eddig terjed). A taxis pedig a bérelt robogóval együtt alszik a hotelszoba ágyában, nehogy ellopják azt.

A film záróképében a férjjel ismét egy kakas néz sokatmondón ’farkasszemet’.

Sundancet is megjárta e kis költségvetésű, ám látványosan fényképezett tutyimutyiférj-történet, e sajátos bosszúmozi.


Emberire hangolva
Sang-soo Im: Az elnök utolsó durranása


Sang-soo politikai krimijében – amely egy elnökgyilkosságról szól, és amely sok kritika szerint a 2005-ös év legjobb dél-koreai filmje – radikálisan szakít a műfaji szabályokkal és hagyományokkal.
Filmje hőseinek büdös a szájuk, lukas a zoknijuk, vannak gyengeségeik, érzelmeik és félelmeik, olykor beszariak és bélcsavarodásuk van. Egyszóval esendőek, akcióik pedig esetlegesek. A krimikkel és akciófilmekkel szemben tetteik megtervezetlenek, átgondolatlanok, ad hoc jellegűek, a film tempója pedig lassú. Ráadásul kisszerű emberi dolgok indukálják a sorsfordító tetteket, jelen esetben a diktátor likvidálását.

Sang-soo filmje Dél-Korea egyik nagy politikai botrányát örökíti meg: 1979 októberében saját biztonsági főnöke gyilkolta meg a már 18 éve uralmon lévő Park Chung-hee-t, a kicsapongásairól hírhedt dél-koreai elnököt, aki katonai puccsal jutott hatalomra, és két választást is elcsalt, hogy meghosszabbítsa mandátumát. A demokrácia helyreállítása iránti elkötelezettség nevében felvett magasztos pózt, a hőstett motivációját azonban degradálja és profanizálja, hogy apró-cseprő banális dolgokból (hasfájás, szorulás) adódik össze a világraszóló tett, a diktátormerénylet.
De talán épp ezért sikerülhet is. A szervezett lázadást valószínűleg leleplezték vagy elárulták volna (mindig akad egy, aki gyávább vagy pénzéhesebb a többieknél).

Így lesz Sang-soo irányításával a politikai krimiből abszurditást súroló politikai szatíra, (ál?)történelmi hűségű fekete vígjáték. Csúfondáros felhangokkal ellátott fikciós oknyomozó tényfeltárás, egy nap történetébe sűrítve. Sang-soo antihősökről szól, akiknek tette mégis hősies kimenetelűre és következményűre sikeredik. A nagy tett felé sodorja őket a mindennapok apró-cseprő nyűge, a sors avagy feljebbvalójuk kénye-kedve. Annak például, akit csak úgy rángatnak bele, végül még a barátját is le kell lőnie az ügy érdekében.
A profizmus és szervezettség teljes hiánya mutatkozik tehát e bűntényben és előkészítésében. Mindenütt fejetlenség és káosz uralkodik. A film története is majdhogynem követhetetlen és unalmas, ám Sang-soo hangneme és olvasata olyan szokatlan s eredeti egy ilyen volumenű téma feldolgozásánál, hogy kárpótol a nehézségekért.

Sang-soo némiképp szimbolikus, metaforikus képi megfogalmazást használ: Kim, a merényletet levezénylő nemzetbiztonsági főnök belülről rohad, bűzlik, akár a rendszer, a miniszterelnök pedig nem hal meg a mészárlásnál, még a fejlövésekre sem – konkrétan is majdhogynem halhatatlannak bizonyul.
Sang-soo a groteszk látvány és a bizarr helyzetek megkomponálásában is virtuóz mester. (Nem csoda, hogy filmjét hazájában be akarták tiltani.) Filmbéli ezredese például rendjelekkel telitűzdelt egyenruhában, ám gatya nélkül tetszeleg, amikor pedig ebben az állapotában, alul- s felülöltözöttségében vágja magát haptákba feljebbvalója telefonhívására, meglehetősen mulatságos látványt nyújt. Máshol meg nem ismerik fel őrt álló alárendeltjei, s nem akarják beengedni saját minisztériumába. Az elnököt sem ismerik fel (igaz ő akkor már hulla állapotban leledzik) – végül egy egész kongresszust hívnak össze tetemet azonosítani. No meg azonmód új miniszterelnököt választani. Az állami léptékű ügyek tőszomszédságában, a szomszéd szobában közben két sofőr két pofára zabálva lesi, figyeli az eseményeket egy kis üvegablakon keresztül. A nagyhorderejű és a kisszerű történések egymás mellé állítása igencsak szatirikus és morbid hatást kelt.

Már-már paródiába és komédiába fordulna a vérengzés, ha nem kerülnének végül valahányan börtönbe és kivégzőhelyre.
Kim, a biztonsági főnök, a felelősségre vonás elől öngyilkosságba akar menekülni, ám képtelen rá – Sang-soo ismét nyelvet ölt egy mítosznak, felmutatja nemcsak egy hőstett banális hátterét s motiváltságát, hanem a hőstettet végrehajtók gyengeségét is. Kimet végül kivégzik. A szemtanúkat megkínozzák. Majd kivégzik.

A film során a vallatóhelyiségekbe is bepillantást nyerünk. A hatalmi gépezetről, a diktatúra nyomorgató lélektanáról is megsejthetünk egyet s mást. Láthatjuk, a diktátor elleni zsigeri gyűlölet miként termelődik nap mint nap, s miként telik be a pohár. Az is sokat elárul, hogy épp a biztonságáért felelős emberek sokallják meg a tejhatalmú kényúr túlkapásait, s puffantják le.

A politikai elitet Sang-soo vezetésre méltatlannak mutatja: erkölcstelennek, torznak, kreténnek, gyermetegnek, brutálisnak és paranoiásnak (a sor persze közel sem teljes). Az elnököt is egy nőcskétől elandalodva, tivornyázás közepette éri a halál. Amely végül is csupán egy ember rossz napjának, testi nyavalyáinak és orvoslátogatásának köszönhető.

Sang-soo némileg kételyek között hagy: nem igazán tudni, paródiáját látjuk-e a történteknek, a híres-hírhedt merényletnek, vagy nagyon is reális, pontos és aprólékos, ugyanakkor az elkövetők szemszögéből látott és empátiával teli rekonstruálását.

Záró képek archív felvételeket mutatnak a miniszter temetéséről, külföldi politikusok kondoleálásáról, valamint a tömeg túlzó gyászáról. Az emberek hisztériásan, vigasztalhatatlanul siratják zsarnokukat. A valóság megint felülírja a képzeletet – morbidabbnak és groteszkebbnek bizonyul, mint az.


Főhajtás egy műfaj előtt avagy A világ csak képzelet
Ji-woon Kim: Keserédes élet


A tavalyi Titanicon bemutatott Két nővér költőire hangolt horrora után Ji-woontól idén klasszikus filmnoir történet láthattunk, virtuózan, játékos túlzásokkal és ironikusan elmesélve.

Ponyvaregény-alapszituációból indul a sztori, s negatív figurákkal, mindent megbolygató angyali nővel és magányos, igazáért küzdő hőssel – a halhatatlan, legyőzhetetlen harcossal, akinek egyetlen gyenge pontja, hogy még nem volt szerelmes: hidegvérű s -szívű.
De van itt leszámolás, elégtétel, kellő mennyiségű akció, drog, és néhány koreai keresztapa is. Valamint emberi gyengeségek enumerációja: féltékenységgel, bosszú- és hatalomvággyal, hiúsággal s kielégíthetetlen vérszomjjal.
És természetesen itt is minden a nő miatt és körül bonyolódik.

A kezdőképben szélben lengedező fűzfaágakat látunk és hozzá egy Mesterhez intézett talányos, filozófiai kérdést hallunk: Mester, mi mozog, a fűzfa vagy a szél? A Mester válasza már a történet irrealitását előlegezi: Egyik sem, mindez a képzeleted és a lelked játéka csupán.

A főhős – ő is Kim és profi biztonsági főnök (alias szállodavezető) – beugrik hanyag kollégája helyett rendet teremteni az egyik különterembe. Ezzel elindul a film története, számára pedig a lavina: kivívja kollégája és a móresre tanított banda meg annak kegyetlen, vérengző főnökének (aki még saját emberét is véresre veri dühkitörésében) haragját, egyúttal főnöke elismerését és bizalmát is. Ám nem biztos, hogy az utóbbi a veszélytelenebb. A főnök bizalmát élvezni itt sem mindig üdvözítő és szerencsés.

Főnöke hálából kényes üggyel bízza meg: szeretve féltett barátnőjére kell vigyáznia, míg ő üzleti úton van. A lány nem illik e közegbe (talán épp ezért is ragaszkodik hozzá olyannyira a bandavezér). Ám vagy az övé legyen, vagy senki másé. Így ha Kim rajtakapja valakivel, meg kell ölnie.
Az őrül fogadott biztonsági főnök azonban nem hívja főnökét, amikor tényleg rajtakapja a lányt szeretőjével. Az érzelemmentes vérprofit megbabonázza a lány, és érzelmeket csihol ki belőle.
Megszánja a lányt, és nem öli meg. Tettével, pontosabban mulasztásával azonban egy csapásra kegyvesztett lesz – magára haragítja pártfogó főnökét, s legveszélyesebb ellenségévé teszi. Mert a nő nem csupán testi entitás, a szakralitást és angyali tisztaságot, bűntelenséget is képviseli (igaz, mindkettejüknek másként), ezért vele kapcsolatban nincs pardon. Ráadásul „a főnöknek még akkor is igaza van, ha nincs” alapelvvel nehéz vitába szállni.

Így történik, hogy ’nyugis’ kis életét feldúlja egy nő, egy tekintélyét védő alvilági főnök, meg egy hiúságában sértett pszichopata.
Egyik főnök a másiknak adja Kimet megleckéztetésre – ami jelen esetben fellógatásos megkínzatást, kézszétroncsolást és kétszeri élve eltemetést jelent. (E bűnözők inkább rafináltan s perverzen kínoznak, mint lőnek.) És mivel a mulasztó kolléga sem viseli el, hogy Kim jobb, tehetségesebb nála, közös főnökük bizton számíthat rá a bosszúnál.
A takarítónő meg csak rezignált közönyösséggel nézi, s törli a padlóról a vért, nem segít még a magára hagyott szenvedőn sem.

Ám a mi emberünknek is van tartása: bocsánatot pedig nem kér. – Miért is kérne, mikor semmi rosszat nem tett, csupán életben hagyott két embert, s elpáholt néhány rendetlenkedőt.
Ráadásul mindent túlél, és képes puszta kézzel (meg egy telefonaksival) könnyedén elbánni húsz felfegyverzett emberrel is. Az igazság megszállott bajnoka ördögi ügyességű és kilencéletű. Ezért bocsánatkérés helyett inkább bosszút esküszik a ’már minden mindegy’ vakmerőségével s eltökéltségével.
És Ji-woon vérfürdőt rendez ennek tiszteletére – tobzódik a gyilkolásban és a vérben. Így Kim, a kíméletlen végrehajtó (Lee Byung szupersztár (Bin Jip) alakítja valóban Alain Delont idéző eleganciával) brutális heroikus küzdelmét és lassú kivérzését látjuk közel egy órán keresztül.

Beindul egyfajta bandaháború is, ám itt is csak a kisember ’szív’, mert miközben bandáik háborúznak, a főnökök terített asztal mellett kedélyesen diskurálva egymást erősítik hatalmi pozícióikban.
Végül Kim is fegyverhez folyamodik – a fegyver győz a harcművészetek és az ember felett. Időközben pedig még egy újabb bandányi ellenséget szerez a fegyvercsempészek személyében.
Az utolsó leszámolás az Édes élet bárban zajlik (ironikus utalás a címre valamint Fellinire), Kim itt is cirka húsz emberrel számol le, de face to face találkozik volt főnökével is, akivel a miérteket, a másik megmagyarázhatatlan és érthetetlen tettének igazi okát tudakolják egymástól. – Még mindig az igazságot keresik mind a ketten, holott magukkal sincsenek igazán tisztában. Némi lelkizés után azonban Kim tántoríthatatlanul beteljesíti bosszúját: fejbe lövi a maffiavezért. Majd lemészárolja többi csatlósát is. Küzdelme azonban ekkor még mindig nem ér véget – jön az újabb banda, és ő lefegyverezve, fejbe lőve is tovább küzd.

Ekkor már-már műfaji paródiába fordul a bosszútörténet. Ám Ji-woon olyan gyönyörűen koreografálja és fotografálja operatőrével, hogy mégis marad egyfajta ’véres’ komolysága. Fokozatosan adagolja csak a túlzásokat, és emeli az irrealitásba a történetet. Míg költészetté nem stilizálja a vérben tocsogó akciókat.

Az erőszak esztétizálása azonban Ji-woonnál szintén csak látszat, merthogy ez az egész valójában az érzelmek diadalának elmesélését szolgálja.

A záró képsorban a történet folyamán halhatatlannak tűnő hőst az ablaküvegben tükröződve látjuk, amint épp a levegőbe bokszolva küzd – az alkalmi tükör segítségével egyszerre harcol virtuálisan képzelt ellenfele és önmaga ellen, ugyanakkor némiképp ironikus is a kép: Kimet, a hőst levegőt cséplő pozőrként mutatja.
Majd visszatér a kezdőkép, keretet alkotva, immár a Mester kérdésével: Miért sírsz, rosszat álmodtál? Nem, gyönyörűt álmodtam, azért sírok, mert álom volt csupán. – hangzik a válasz. Ezzel Ji-woon végképp a képzelet világába emeli történetét.
Minden csak látszat, álom és képzelet. A képzelet világában pedig megtörténhet, hogy csak az tehet Kim felett igazságot, s győzheti le, aki jogot formált rá: a férfi, aki ellen valóban bűnt követett el, akit a főnök kénye-kedve szerint, annak utasítására (csuklóját elvágva) tönkretett. Így halálával Kim egyúttal egykori bűne alól is feloldást és végre nyugalmat talál. Haldoklásában a lányt látja, aki csellózik – léleknemesítő zenéje a szerelem metaforája,

Látszat és valóság, vágy és realitás Ji-woon akciódús édesbús filmjében vállaltan mosódik össze. Talán, mert a valóság kiábrándító és prózai, hősei pedig megvehetők és legyőzhetők. (Ráadásul a háttérben ott a zen buddhizmus is.)
Ji-woon bravúrosan és merészen, ugyanakkor rendkívül ízlésesen bánik és játszik a műfaji toposzokkal, sajátosságokkal. Így a Keserédes élet méltó rokona többek között az Oldboynak, A bosszú alkonyának, a Szamurájnak, a Leon, a profinak és a Ponyvaregénynek.


A sci-fi álarcában
Joon-ho Bong: A gazdatest


Joon-ho Bong alkotása is több, mint sci-fibe hajló katasztrófa/szörnyfilm, leginkább annak álarcába bújtatott társadalomszatíra, csúfondáros kórkép, amellyel izgalmasan tágítja a műfaj kereteit, néhol iróniába, humorba fordítva annak egyes elemét.
Joon-ho filmjében egy környezeti katasztrófából születő folyami szörny felbukkanásáról és egy család (Parkék) hányattatásáról és sorsüldözöttségéről szól.

A Park család nagyjából mindegyik tagja lúzer: a végzetes esemény előtt kis bódéban vegetálnak a folyóparton, a nagyapa volt alkoholista, egyik gyereke, Gang-du ütődött (tegyük hozzá, mert sokat verte), tehetséges másik fia outsider életművész/naplopó (ízlés szerint), szintén talentumos íjászbajnok lánya pedig örök második/vesztes (szintén ízlés szerint). Épp az ő íjász versenyéről szóló közvetítést nézi a család a tévében (a lány most épp az időből kifutva lesz második), amikor felbukkan az ő életüket is veszélyeztető hatalmas vízi mutáns, Godzilla sorstársa. És e vízi képződmény tizedelni kezdi a folyó menti társadalmat.

Az előzmény: egy amerikai tulajdonú kutatólaboratóriumban egy amerikai tudós felsőbb utasításra (?) a folyóba önteti helybéli és kételyekkel teli asszisztensével a formaldehides üvegeket, merthogy azok porosak. Az ő keze tehát tiszta marad. (A slusszpoén, hogy majd még Amerika fogja Koreát hibáztatni, amiért rosszul kezelte az ügyet, s nem védekezett kellőképp és időben a katasztrófa ellen.)
A természet gyorsan megbosszulja e túlkapást s egoista rövidlátást – válasza mutánsokban artikulálódik. Azok pedig szép lassan összeadódnak, s egyetlen hatalmas szörnnyé fejlődnek, amely már áldozatokat is szed. Egyelőre még csak a folyó mellől.
(A szörny és az előle való menekülés ijedelmének zsigeri élményét Joon-ho sokkal inkább vágással és beállításokkal éri el, mint technikával. A digitális trükkök a kilencvenes évek eleji csúcstechnológiát idézik. De hát itt a technika valóban csak kis részét képezi a film világának.)

E szörny egy csatornarendszerbe gyűjti áldozatait; ő még tud tartalékolni és előrelátón gondolkodni. Parkék elejtett kislányával azonban furcsa, ambivalens a viszonya – ő az egyetlen, akit nem bánt, és akárha lelépett anyja szelleme lenne: szelíden meglegyinti vagy simogatja s gyengéd szeretettel figyelgeti. Ennivalóról viszont nem gondoskodik a számára, így egyre reménytelenebbnek tűnik a gyerek életben maradása a csatornában. És egyre sürgetőbbnek apjáék (Gang-duék) mentő hadművelete.

Gang-du makacsul hisz kislánya életben maradásában, és hite megsokszorozza erejét. Szembeszáll mindennel és mindenkivel, legyen az biztonsági ember fegyverrel vagy orvoscsapat tripla adag altatóval. Megkezdődik a hajsza a család, a szörny és a mindkettőt üldöző biztonságiak között.

Joon-ho szatírájában azonban nem meglepő, hogy épp a legnagyobb semmirekellőből s legidiótábból lesz a leginkább hős, a mindenkit megmentő. Mert néha egy antihős is sokat tehet az emberiség és szerettei boldogulásáért – ha kellőképp motiválttá teszik és érzi, hogy szükség van rá.
Igaz, Gang-dunak bűntudata is van, hiszen hibájából ragadta el lányát a szörny (nem vette észre a nagy menekülésben, hogy másik gyerek kezét fogja).

A lúzer család lúzer tagjai tehát összefogva, egymást erősítve, szembeszállnak a szörnnyel, és a film végére legyőzik. Pedig ha az egész világ nem is, a rendfenntartók, a katonaság, egy egész orvoscsoport és a koreai társadalom sorakozik fel a család ellen. Így némi vérveszteséggel jár majd a családi vállalkozás, sőt, a végcélt sem érik tulajdonképpen el: a kislány nem éli túl a szörny nagy szeretetét és bensőjét. És mégis…

Joon-ho családja nemcsak lúzer, hanem szociálisan hátrányos helyzetű és leszakadó is. Ebben is megnyilvánul a rendező leplezetlen baloldali beállítódása és szociális érzékenysége. Az sem véletlen, hogy a család segítője egy öntörvényű, öntudatos hajléktalan (merthogy itt vannak hajléktalanok is). Ő istápolja az üldözöttet (a kisebbik fiút), ám amikor az meg akarja venni valamelyik koszlott tulajdonát, leüti – merthogy ő nemcsak vallja, hogy pénzen nem vehető meg minden.
A csőrendszerben is egy nyomorgó hajléktalan párral találkoznak, apával és kisfiával, akik épp kaját lopni indultak az egyik föld alatti raktárba. Ügyeskednek – joguk van hozzá, bár a kisgyerek ezt még nemigen érti. A pénzt azonban nem viszik el. Merthogy becsületesek. Reménykeltő, vigaszteli hogy a szörny fogságának egyetlen túlélője épp ez a kisfiú.

A család mentőakcióját nehezíti, hogy a kormány azonmód vírusfertőzést s járványt kreál a szörny mellé. Izolálják a vélt fertőzötteket. Nem sokra rá pedig már ki is jön az új amerikai csodaellenszer. A felelősök és bürokraták ténykedése azonban paródiába fullad, a film pedig egyre inkább szatírába hajlik: akit egyik pillanatban még csúcsbiztonsági intézkedések közepette, hermetikusan elzárva istápoltak, a következő pillanatban már magára hagyva szabadon sétafikálhat a többiek között. (Itt is fejetlenség az úr, akár Sang-soo diktátorgyilkolásánál.) A feje búbjáig védőöltözetbe burkolt hatalom képviselője pedig épp bumfordi védőruhájába botlik el a karanténba zártak között, majd felpattanva még peckesebben megy tovább.

Később persze az is kiderül, nincs is semmiféle vírus, csupán üzlet, az amerikaiak sárga ágense.

A gazdatest egyértelmű Amerika-kritika. Joon-ho akár demagóg hatásmechanizmussal is vádolható lenne, koreai játékfilmes Moore-ként, ha nem élne olyan finom s eredeti eszközökkel, s nem lenne olyan következetes. Ráadásul saját társadalmáról, nemzetéről is lerántja a leplet: harácsolónak, bénának, korruptnak, képmutatónak és Amerikának behódoltnak, meghunyászkodónak mutatja.

Joon-ho a feketehumor és a jellemkomikum eszközével is gyakran él. Egy sportcsarnok aulájában szállásolják el a kitelepítetteket, akik egy alkalmi siratófalnál siratják el halottaikat. Akár a Parkék a kislányt, ám ők igazi lúzerként nem csak sírnak a fotó előtt, hanem össze is verekednek egymást hibáztatva és szidalmazva, mígnem az aluszékony apa el nem alszik hirtelen a nagy gyászolásban. Álmodó tökvakarásánál szemérmesen néznek félre a családtagok. Máskor testvérei alszanak el sanyarú gyerekkoráról szóló történetén.

A film eredetiségét a melodráma, az akció, az izgalom, a jellemkomikum, a feketehumor és a társadalomkritika kellő arányú, bizarr elegye adja. Joon-ho munkája paródia is, és kis költségvetése ellenére az egyik legizgalmasabban, leglátványosabban összerakott és vászonra álmodott szörnyfilm.

A koreai blokkból A gazdatest volt versenyben a Titanicon, egyúttal az egyetlen is, ami hazai forgalmazásba kerül a Budapest Film jóvoltából, igaz csak DVD formátumban. – A DVD már beszerezhető.

(2007-06-08)