Váró Kata Amikor egy egész közösség, szinte egy emberként támogat egy fesztivált
Beszámoló az OS-i WT-Nemzetközi Filmfesztiválról

620 KByte

A kis helyeken rendezett fesztiválok legnagyobb előnye, hogy kiemelt figyelmet kapnak, hiszen az olyan kisvárosokban, mint a norvégiai OS-ban nem érik egymást a díszbemutatók, tematikus vetítések és egyéb filmes programok, amiktől a nagyvárosokban már sokszor meg is csömörlenek az emberek, vagy éppen a bőség zavarában azt se tudják, hogy mit is válasszanak. OS közössége ezért mindent megmozgat annak érdekében, hogy lakóhelyüket ne unalmas kisvárosként emlegessék, hanem a kultúra kicsiny szigeteként. Évek óta rendeznek itt Nemzetközi Szobrász Szimpóziumot, ahová a világ különböző tájáról jönnek a szobrászok, hogy ki-ki az általa választott anyagból alkosson valami maradandót a helyiek számára, akik nem csak az alkotófolyamatba leshetnek bele, de a kísérőprogramokon és az ünnepélyes záró kiállításon is szívesen látják őket. Nemrég indult itt egy Jazz és Blues fesztivál, amellyel pedig a szervezők egy darabka New Orleanst próbálnak idecsempészni. Az év egyik legfontosabb eseménye, legalábbis a fiatalok számára, kétségtelenül a lelkes ifjú csapat által szervezett WT-Nemzetközi Filmfesztivál. Ez utóbbit ugyan még csak nyolc éve rendezik, mégis egyre jelentősebb eseménnyé nő. Nem csak a helyi közösség látogatja szorgalmasan a vetítéseket, de Norvégia szerte számos támogatója és partnere akad a nem mindennapi kezdeményezésnek. Mindez talán annak is köszönhető, hogy a fesztivál szervezői komolyan veszik és tesznek is valamit azért, hogy egy kis szint vigyenek az egyébként csendes norvég kisváros életébe, s pár napra egy kis csillogást és melegséget lopjanak az esős novemberi estékbe.
Nem csak vörös szőnyeg, hatalmas spot lámpák, elegáns fogadások és rengeteg pezsgő várja az odalátogatókat, de mindez teljesen ingyen van! A fesztivál szervezői ugyanis elsődleges célkitűzésüknek tartják, hogy minél nagyobb közönséget csaljanak a vetítésekre, hiszen jól tudják, hogy egy kezdő fesztiválnál a nézők megnyerése a legfontosabb, mert szponzor is sokkal több akad, ha látják, hogy valóban mekkora kereslet van egy ilyen rendezvényre. Hogy minél több közönségréteget szólítsanak meg, külön délelőttre hívják a gyerekeket, s a nekik szóló filmek mellett sok finom nassolnivaló is várja őket. A fesztivál teret ad a helyi filmesek munkáinak és a helytörténeti szempontból érdekes archív filmfelvételeknek és dokumentumfilmeknek, amelyeket minden évben különösen nagy érdeklődés fogad. „Eddig legfőképpen az volt a célunk, hogy minél több helybélivel ismertessük meg a fesztivált, és megmutassuk az embereknek, hogy igenis lehet fényt, csillogást és hollywoodi hangulatot varázsolni OS-ba. A jövőben is szeretnénk megtartani az ingyenes rendezvényeket, mert szerintünk ez teszi igazán egyedivé a fesztiválunkat, célunk ugyanakkor, hogy igazi, világviszonylatban is jelentős fesztivállá nőjünk. Azon dolgozunk, hogy a jövőben sikerüljön egyre több ’nagy’ filmet és hírességet is idehozni. Erős versennyel, vonzó díjakkal, szakértő zsűritagokkal rendelkező fesztivállá szeretnénk válni, amelynek idővel sikerül majd hírességeket is idecsábítani. A norvég fesztiválokon nem sok igazán neves filmes teszi tiszteletét, mi mindenképpen szeretnénk változtatni ezen.” – nyilatkozta Frode Sirevĺg a fesztivál művészeti igazgatója. Ambiciózus kijelentésnek hangozhat, de látva a fesztivál gyors növekedését és azt, mennyi támogatást és médiafigyelmet kap, valóban, még bármi lehet belőle.
Idén az első jelentős lépést azzal tették meg a ’naggyá’ válás útján, hogy igyekeztek a játékfilmekre és az egészestés dokumentumfilmekre helyezni a hangsúlyt, habár rövidfilmekből is több száz alkotást küldtek be hozzájuk.
A hivatalos fesztiválnyitó film sokakat meglepő, merész választás volt. Általában igazi közönségcsalogató és mindenképpen szélesebb réteghez szóló filmeket választanak a fesztiválok. A WT programszervezői ezzel szemben egy meglehetősen sokat vitatott témát bemutató dokumentumfilm mellett döntöttek, amely jól példázza, hogy mennyire áthatják a nagyvilág aktuális politikai eseményei mindennapi életünket, és mennyire fontos, hogy ne csak a híradóból lássuk az eseményeket, hanem több teret kapjanak a különböző nézőpontok s részleteiben is megpróbáljuk megismerni, mi is zajlik a világ többi részén. Különösen akkor fontos ez, ha háborús konfliktusról van szó. A nyitó dokumentumfilmnek, Solo Avital Több, mint ezer szó (More than 1000 words) a palesztin-izraeli konfliktus szolgáltat alapot. A dokumentumesszé egy neves fotóriportert kísér el a háborús övezetbe, akinek a kameráján keresztül próbál képet adni arról, mi is zajlik ott, és hogyan élnek az emberek. Megmutatja azt is, hogy a merész, vagy inkább vakmerő Ziv Koren miként viszi vásárra a bőrét nap mint nap azért, hogy elsőként örökíthesse meg a hosszú ideje húzódó konfliktus szörnyűségeit és a híradóban csak számokként emlegetett emberáldozatokat. A fotós személyes küldetésének tartja, hogy a frontvonalból tudósítson, és igenis megmutassa az embereknek a háború, a terror és az öngyilkos merényletek sokkoló valóságát. Ziv Koren képei bejárták a világot ennek köszönhetően a legnevesebb lapok olvasói lehetnek szemtanúi a borzalmaknak. A filmben megszólal az egyébként kétgyermekes családapa felesége is, aki egyrészt megérti és elfogadja, hogy választottjának ez a munkája, hivatása és szenvedélye, ugyanakkor állandó rettegésben él, hogy vajon hazaér-e a férje, akiről legtöbbször nem is tudja, hogy merre jár. A film igyekszik tárgyilagos maradni, de képtelen leplezni alkotójának mély csodálatát a fotós iránt. Ami pedig az ábrázolás tárgyilagosságát illetni, nos kétségtelenül izraeli szemszögből látjuk az eseményeket, nem ítélkezik ugyan nyíltan a film a másik fél felett, de a nézőpont sok mindent determinál. A dinamikusan megszerkesztett és végig feszes tempójú mű nem is annyira a konfliktust igyekszik feltárni, sokkal inkább arra vállalkozott, hogy egy nem mindennapi embert mutasson be, aki nem csak remek fényképész, de a végletekig elszánt és vakmerő is, s aki mindent megtesz azért, hogy amennyire csak lehet, objektíven és kiegyensúlyozottan mutassa be mindkét oldalt. (Koren képein ez a kényes egyensúly jobban megvalósul, mint Avital filmjében.) A film narrációja nem alkot mindig koherens egészet és egy-két része (például Koren japán kiállítása) főleg Koren személyiségének köszönhetően érdekes.
Az izraeli-palesztin konfliktus feldolgozása mellett se szeri se száma az Irak amerikai megszállásáról szóló filmeknek, csakúgy, mint az afrikai országok kétségbeejtő helyzetét dokumentáló alkotásoknak. Az előbbire Arturo Cisneros filmje, a Bagdad Rap a példa, amely attól a pillanattól rögzíti a Bagdadban zajló eseményeket, amikor az amerikai haderők megkezdték iraki offenzívájukat. A film elsősorban a civil lakosság helyzetét mutatja be, a szegénységet, fenyegetettséget és a bombázások azonnali és hosszabb távú következményeit. A sokkoló enyhe kifejezés a filmre, amely Ziv Koren fényképeihez hasonlóan kegyetlen és leleplező őszinteséggel mutatja be a sokak által vitatott háború rémségeit, amelynek közvetlen és közvetett hatását még generációk múlva is érzékelhetik majd az ott lakók.
A Bagdad Rap szakértőket és ott harcoló amerikai katonákat is felvonultat, megmutatva, mekkora is valójában a háború okozta pusztítás a térségben.

A nagyjátékfilm válogatásban is a ’kemény’ filmek domináltak. Az első a sorban egy brit gengszterfilm volt, amely egyértelműen nem a gyenge idegzetűeknek szólt. James Marquand első rendezése jól hozza a zsáner hagyományos elemeit, erős szocreál telítettséggel, ami a brit gengszterfilmek sajátos jellegzetessége, de mégsem esik bele abba a hibába, hogy végletekig koptatott közhelyeket villogtasson, Bár igazi klisékkel indul a történet a bokszolóról, aki kénytelen visszavonulni és valami ’polgári’ foglalkozást találni magának. Kapóra jön neki egy kidobói állás egy éjszakai klubban, ahol villámgyorsan életre szóló barátságokat köt és halálos ellenségeket szerez magának. Egyhamar a helyi kiskirályok, randalírozó fiatalok és piti drogdealerek közt találja magát, s kénytelen felvenni a harcot, mert akárcsak a szorítóban, ha nem ő üt először és nem ő üti a nagyobbat, azonnal vége. A Dead Man’s Cards igazi erőssége egyrészt a miliő ábrázolása, amelyet szemmel láthatóan alaposan ismer a rendező, másrészt abban rejlik, ahogyan még ebben a kegyetlen alvilági életben is emberi értékeket, emberséget közvetít, amely leginkább a bokszoló és idősebb kidobó társának barátságában mutatkozik meg. Külön érdekessége a filmnek a folyamat megmutatása, hogyan válik a lelkileg maga alatt lévő és tehetetlen ex-sportolóból, akinek potenciaproblémái a házasságát is tönkre teszik, újra ’férfivá’ és nyeri vissza jócskán megtépázott önbecsülését. A film legkedvesebb ötleteinek egyike az idős kocsmatulajdonost mutatja, western szerelésében, amint country zenét hallgat fülhallgatóból, üdvözült mosollyal az arcán, miközben körülötte dübörög a techno party. Bár a film korántsem tökéletes, szépen örökíti meg a régi erkölcsi értékek és az utca kegyetlen világának összecsapását, az egyén küzdelmét a túlélésért az egyre durvuló bandaháborúkban, s hogy megőrizze becsületességét, méltóságát.
A tavalyi Sundance egyik kedvence volt a minimális költségvetéssel és minimalista eszközökkel dolgozó Különleges (Special) című film, Jeremy Passmore és Hal Haberman rendezésében. Nincs olyan gyerek, aki ne képzelné időnként szuperhősnek magát, és ne vágyna arra, hogy különleges képességei miatt felfigyeljenek rá. Les Franken (Michael Papaport), a csendes parkoló őr unalmas hétköznapjaiba jelentős változást hoz egy gyógyszerkísérlet, amely során a pirulák hatására egyszer csak úgy érzi, különös képességek birtokába jutott, mi több, ennek következtében célja az, hogy ő is, mint a többi szuperhős, az emberiség megmentésének szolgálatába álljon. Persze először mindent kicsiben kell kezdeni és nem árt odafigyelni a részletekre sem, egy szuperhősnek ugyanis nem elég emberfeletti képességekkel rendelkeznie, de fontos, hogy jól felismerhető legyen, főleg, ha az utcákon akarja szolgálni a jó ügyet. Les tehát jelmezt készít magának és újonnan szerzett képességeinek teljes tudatában arra teszi fel az életét, hogy megmenti a helybelieket, ezt azonban sajnos csak kevesen értékelik. Még a tévéhíradóba is bekerül mint veszélyes őrült, s barátai is hol hitetlenkedve, hol elborzadva, vagy éppen jót nevetve figyelik a tevékenykedését. Les azonban makacsul kitart missziója mellett s a történet előrehaladtával bizonyos események kétséget ébresztenek a nézőben, hogy esetleg mégsem merő képzelgés az egész, hanem egy gátlástalan kutatócsoport manipulációjáról van szó, amelynek Les az áldozata. A Különleges, attól lesz különleges, hogy abban a pillanatban, amikor a néző már éppen állást foglalna a dolgokban, jön egy esemény, amely azonnal elbizonytalanítja. Az egészben az a legjobb, hogy a végére sem leszünk okosabbak, csupán a zavarodottság nő, de ez nem is baj, hiszen a szórakozás mindenképpen garantált, és erre a főhős maga a legjobb garancia.
Az OS-i fesztivál legnagyobb eseménye a díjkiosztó gála, amelyre limuzin szállítja a résztvevőket és éjszakába nyúló partival zárul. Egyedisége annak is köszönhető, hogy a díjak neves szobrászok munkái, és nem csak rendezők és filmek kapják. A fődíj minden évben olyan személynek jár, aki különösen sokat tett és tesz a norvég filmért, vagy a filmkultúra terjesztéséért. Idén a Bergeni Nemzetközi Filmfesztivál művészeti igazgatója vihette haza a szobrot, annak elismeréseként, hogy a Bergeni fesztivál Norvégia legjelentősebb filmes eseménye, nagyon erős filmfelhozatallal. Az OS-i fesztivál szervezői azonban nem konkurenciát látnak benne, sokkal inkább követendő példát, amely további munkára inspirálja őket.
(2007-02-22)

 


249 KByte

109 KByte

132 KByte

146 KByte

140 KByte

176 KByte

94 KByte

150 KByte

181 KByte

134 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső