Néhány éve élő tradíció, hogy az Örökmozgóban januárban orosz filmhónapot rendeznek. A nyugatinál későbbre, január elejére eső pravoszláv karácsony és újév teremti meg az alkalmat arra, hogy a közönség találkozhasson néhány új filmmel és néhány korábban bemutatottal is. Nem az orosz film egészébe nyerhetünk bepillantást, ezt a sorozat szerkesztői nem is ígérik – ez ma is túlságosan nagy, beláthatatlan terület –, hanem abba a csoportjába, amit egy moszkvai alapítvány („Filmfejlesztési Alap”) gondoz. Mintha nem „a magyar film”, hanem egy stúdió mutatkoznék be…

Természetesen így is képet alkothatunk néhány jellemző tendenciáról.
Néhány filmrendező megkísérli, hogy a „amerikai” típusú fogásokkal dobja fel, tegye pörgőssé, érdekessé és sikeressé filmjét. Vlagyimir Jakanyin 2005-ben készült filmje, A szerencse fia (Fartovij -- szerencsésebb lett volna A mázlistának fordítani) az ötvenes években, a Gulágon játszódik. De sem az elején bejátszott dokumentumfelvételek a Gulágról, sem Viszockij dala és képe a falon nem feledteti a nézővel, hogy gyenge, sematikus művet lát. Ellentétek a politikaiak (utalás a bennfenteseknek: „az ötvennyolcasok”) és a köztörvényesek között, szerelem, szökés, újra fogságba esés, konfliktusmentes együttműködés a parancsnoksággal – hősünk nagy ötlete: a felszíni fejtés sztahanovista módon túlhajtott módszerével kell az aranybányában látványos eredményeket elérni –, és ennek eredményeként szabadulás. Ugyanazok a klisék (például a csoporton belüli szolidaritás és a két csoport közti ellentét ábrázolásában), ugyanaz a dramaturgia (a konfliktusmentességé), amit a sematikus, például a termelési filmekben korábban megszoktuk – de ettől a film csak gyenge lenne. Attól viszont már nevetséges is, ahogyan a kaszkadőrök eltúlozzák a verekedéseket, ahogyan minden ötödik percben péppé verik egymást, fogaik potyognak – majd a következő jelenetben nyom nélkül, gyógyultan látjuk őket. Túl sok a paradicsomlé, a bunyó, az ökölcsapás. És sajnos, a „romantika” is. Mert szerelem is van ám! A táborparancsnok unokahúga beleszeret hősünkbe. Idill Szibériában: fürdés, boldog lebegés a tisztavizű tóban, szerelem a természet lágy ölén. Majd gyönyörködhetünk az ortodox egyházi esküvő szépségeiben. És akinek ennyi jó kevés: a szabadulás után az ifjú pár még egy kocsit is kap. Így távolodnak szemünk elől a napsütötte tisztáson… Az Örökmozgó értő közönségében visszatetszést keltett ez a film. Nem könnyű a Gulág-témához nyúlni, akár szovjet sablont, akár az amerikai bunyósfilm, akár a gengszterfilm sémáját követve (mintha Bud Spencer és Terence Hill, vagy két rivális gengszterbanda verekednék). Gondolom, az alkotók szeme előtt az utóbbiak lebegtek, az előbbiek inkább közvetve hatottak rájuk. (Nem könnyű, de lehet a tábor viszonyait árnyaltabban ábrázolni – Alekszandr Proskinnak például sikerült az Ötvenhárom hideg nyara (Holodnoje leto 1953-evo goda, 1987) című filmben – miként azt is, hogyan hatnak ki ezek a viszonyok a szabadulás utáni életre. Emlékeznek Vaszilij Suksin Vörös kányafájára /Kalina krasznaja/)?

A fiatal, magányos könyvtárosnő őszi depresszióját ábrázoló, hangulatosnak induló, a Modern Blues Band által kísért film, a Hulló levelek blues (Bljuz opadajuscsih lisztjev, Alekszandr Mihajlov rendezte 2006-ban) is amerikai típusú thrillerbe fordul.

Sokkal jobbak azok a filmek, amelyek vállalják, hogy kisebb költségvetésből, kevesebb szereplővel készülnek, de jobban építenek az orosz irodalom és az orosz film hagyományára és a kiváló színészi munkára. Szergej Poljanszkij Orosz asszonyok (Russzkije babi 2003) című filmjének nagy része (csak a keret nem) egy isten háta mögötti faluban játszódik, ahol már csak hat idős asszony és egy férfi él. Mintha Valentyin Raszputyin regényét, vagy valamelyik nyolcvanas évekbeli szibériai írót olvasnánk, vagy Suksin-filmet néznénk. És természetesen Csehov-drámát is! Hét ember mindennapi tevés-vevése, gesztusai, rítusai. Konfliktusaik, összezördüléseik, mindezek ellenére való összetartozásuk. Mindnek megvan a saját története is – hogyan került ide, a világ végére – de az egész együtt is hanyatlástörténet. (Sajnos, a kerettörténet happy endje ezen a filmen is ront egy kicsit.)
Látni lehetett két régebbi remek filmet is ebből a típusból. Natalja Pjankova Boldog újévet, Moszkva! (Sz Novim godom, Moszkva!) című filmje (1993) zárt szituációs dráma. Pontosabban nincs dráma, hanem csehovi típusú állapotrajzot látunk. Szilveszteri buli egy moszkvai lakásban, ahová megérkezett Szent-Pétervárról az egyik férfi szereplő húga, Marija. Marija meg akar szerezni egy férfit, az viszont egy másik nőt, aki az egész film alatt részegen, betegen, meztelenül fekszik és oda nem illő dolgokat mond. Két férfi, két nő, szerelem, kétségbeesés, ivás. S az egészet nagyrészt egy tüllfüggönyön át látjuk, félközeliben, félhomályban.
Nyikolaj Dosztal Felhőmennyországja (Oblako raj) 1990-ben készült és külföldön is nagy sikert aratott. Vasárnap délutáni unalom egy lakótelepen. Ténfergés a lakásban, összeverődés lent a panelházak közti sivár térségben. Hogy végre történjék valami, Kolja kitalálja, hogy munkaajánlatot kapott a Távol-Keleten. Kézről kézre adják, beszéltetik, kényeztetik, hiszen végre van valami, amiről beszélgetni lehet. Nagy vendégséget rendeznek, mindenki nekiadja féltve őrzött pénzét, előveszi az utolsó üveg pezsgőjét. És így most már el kell indulni, ha nincs is hová… A film csak a leszűkített térben és időben (néhány óra alatt) lejátszódó eseményeket mutatja mikrorealista módon, a lakoma alatt pedig már szatirikus eszközökkel is, finoman, alig észrevehetően felnagyítva a gesztusokat, kijátszva az elidegenítő effektusokat. Mondanom sem kell, hogy nemcsak az orosz lakótelepeken ilyen az élet, hogy a világ bármelyik nagyvárosában élve magunkra ismerhetünk.
Levetítették Kira Muratovának, a szovjet új hullám másik nagyasszonyának (Larisza Sepityko mellett) a Három történetét (Tri isztorii) is. Mélységesen, végletesen keserű három történet ez az ember kegyetlenségéről, a gyilkos ösztönről, a bosszúvágyról. Nemcsak az orosz emberéről, hanem – én úgy érzem – a condition humaine-ről. Muratovát nem kell itt és most, a Filmkultúra olvasóinak bemutatnom. A Rövid találkozások (Korotkije vsztrecsi), Viszockij főszereplésével 1968-ben készült, a Hosszú búcsúzások (Dolgije provodi) 1971-ben. Ez a két mű a szovjet mindennapokat ábrázolta csehes, groteszk hangvétellel. És ugye emlékeznek a Végelgyengülésre (Asztenyicseszkij szindrom), a rendszer végelgyengülésére Muratova jellegzetes szürreális stílusában (1990)? Ezek a filmek sok szállal kötődtek a szovjet valósághoz. A Három történet más síkon játszódik. Világ- és emberképe még általánosítottabban reménytelen.

Talán Muratova is hatott Jelena Ciplakovára, aki Benned bízom (Na tyebja upovaju) című, 1992-ben készült, nagyon jó filmjében hasonlóan sötét képet fest az emberi és a női létezésről. Alla egy pályaudvaron szüli meg gyermekét, magára hagyja, öngyilkosságot kísérel meg, elmeosztályra kerül, majd egy pópa tanácsára megpróbál másokon segítve élni, egy árvaházban mások gyerekeit gondozni, nevelni, és ezáltal – ha az emberiséget nem is –, de magát megváltani. Dosztojevszkij tollára méltó hősnőnk sok kegyetlenséggel, részvétlenséggel, önzéssel találkozik a „normális” nők körében, kolléganői között.

A mindennapok ábrázolása, a társadalomkritikai hang, a modern orosz filmben mindig erős „prózai” irányzat az utóbbi két évtizedben is folytatódott. Ennek legkevésbé sikerült darabja A szerencse (Fart, Vlagyimir Jamnyenko, 2006) című ukrán film, egy helyzetkomikumra épülő vígjáték egy balekról, egy nyertes sorsjegy utáni hajszáról, félreértésekről. A törvény betűje (Po 206-j) című film (Vitalij Kolcov, 1990) a gorbacsovi alkoholtilalom alatt játszódik, vidéken, a messze Északon. A „206-os &” (erre utal a film orosz címe) tiltja a részegeskedést. De ha mégis kerül néhány üveg vodka a boltba, letapossák érte egymást az emberek. A betű szerint értelmezett törvény -- egy ambiciózus fiatal újságírónő és egy nyomozó buzgólkodása nyomán -- váratlan, senki által nem kívánt események lavináját indítja el. Vannak humoros epizódok, jó pillanatok, találó a korrajz: ma már nem úgy megy, hogy a párttitkár odaszól a nyomozónak vagy a bíróságnak, hogyan kell értékelni a tényeket. Engem mégis zavart valami ebben a filmben: az elavult vizuális nyelv. Lehet, hogy retró stílusúnak szánták, de anakronisztikus volt, és inkább az ötvenes évek világát idézte fel a filmkép: az arcok erős kontúrjai, a divatjamúlt ruhák, a hangsúlyozottan, giccsesen szép tájak (az erős rózsaszín égbolt totálja), szembeállítva a naturalistán cuppogó sárba ragadt emberekkel. Nagyon ígéretesnek tűnik a humoráról ismert grúz Georgij Sengelaja A nyughatatlan nyilas (Sztrelec nyeprikajannij) című filmje, amely fantasztikus kalandfilmbe ágyazza a mai orosz társadalom kritikáját. Ennek vetítésére a filmhónap utolsó napjaiban kerül majd sor.

A jelen ábrázolása az orosz filmnek ma is erőssége, modern hangvétellel és eszközökkel is. Erről ősszel is meggyőződtem, amikor az Orosz Kulturális Központ támogatásával, szintén az Örökmozgóban, 1956 évfordulója alkalmából állítottak össze egy sorozatot: három 1956-ban készült filmből (köztük Grigorij Csuhraj Negyvenegyedikjét!, /Szorok pervij/) és három, 2005-2006-ban készültből. Az Áldozatot játszva (Izobrazsaja zsertvu, ((Kirill Szerebrjannyikov) című műben szatirikus eszközökkel elevenedik fel a mai világ: a főszereplőnőnek az a feladata, hogy a bűnügynek a vádlottak jelenlétében zajló rekonstrukciója során eljátssza az áldozatot. Fekete komédia a javából! A Kapcsolat (Szvjaz, Dunya Szmirnova), a mai menedzservilágban játszódó szerelmi négyszög-történet. Képet ad érzelmekről, a modern életformáról, nem utolsósorban moszkvai és szentpétervári utcákról, hidakról, helyszínekről. A „bitovoj” film hagyományát folytatja („prózai” film erkölcsrajzzal), nem túl mély, de pergő, üde, kellemes – jó színészekkel, hiteles pillanatokkal és figurákkal (különösen a mellékszereplők között). A Pityer (Pityer, Okszana Bicskova) modern narrációjú, szintén gyors ritmusú film mai, a felső réteghez tartozó fiatalokról. Nagy pörgés, sok helyszínváltás, hangos zene jellemzi a filmet, s az ábrázolt fiatalok életét is: sok a váltás, az impulzus, az utazás, a lehetőség, ám hiányzik a kitartó érdeklődés, a komoly ambíció, a mély érzelem. Nincs feloldás, nincs happy end: a főszereplő pár végül nem találkozik, hanem elmegy egymás mellett a nagy kavargásban.
Visszatérve a januári orosz filmhónapra, tizenhét filmet mutattak be, ezek közül hat készült 2005-2006-ban, néhány pedig abban az értelemben új, hogy még nem játszották Magyarországon. A „régieket” (1990-től) is csak hasonló alkalmakkor, ritkán lehetett eddig látni.
Üdítő volt a szemlén a műfaji sokféleség. A filozofikus, az emberi sorsról általánosítottan szóló és a prózai, társadalomkritikai műveken kívül volt irodalmi adaptáció is: a Művészet élni Odesszában (Iszkussztvo zsity v Ogyessze), Georgij Jungvald-Hilkevics filmje, Iszaak Babel Odesszai történetek című műve alapján: életképsorozat, amely az előző századforduló zsidó kultúráját mutatja be, és felidézi a polgárháború viharát is, irodalmi és színházi utalásokban gazdagon (például Benya Krik esküvője Bicska Maxiéra, Brecht Koldusoperá-jára utal). Ezt az 1989-ben készült filmet ismeri és szereti az értő közönség: vasárnap délután megtelt a mozi. Volt egy példabeszédszerű, Tarkovszkij-ra emlékeztető hangvételű, a megváltás lehetőségéről elmélkedő film, amely egy remetéről szólt és hajléktalanok között játszódott, A vándor (Sztrannyik, Szergej Karandasov). Volt a – nemrégiben a televízióban nagy feltűnést keltett, Az igazi Maóhoz hasonló – pszeudo-dokumentumfilm is: Az első emberek a Holdon (Pervije na Lunye, 2005). A film ötven évvel ezelőtti kamerákkal készült, s így régiesre stilizált felvételek, „az NKVD, a Hadügyminisztérium és az ENSZ archívumaiból előkerült”, s így előállított „titkos dokumentumok” segítségével nyújt „hiteles” bepillantást egy világraszólónak tervezett szovjet holdutazás részleteibe. S volt egy portréfilm is, a szemle nyitódarabja, „Jancsó Miklós. Megnyilatkozás” (Miklos Jancso. Otkrovenyije, M. Litvjakov, 2006), amely főleg Jancsó régi filmjeiből (a Csillagosok, katonákból, a Csend és kiáltásból, a Szerelmem, Élektrából) kisebb részben az újabbakból vett idézetekből, valamint egy, Jancsó nemrégiben Szent-Péterváron tett utazását megörökítő képsorból és a vele készült interjúból áll. Egyik alkotója, Mihail Alekszejev, a Filmfejlesztési Alap vezetője részt vett a nyitóelőadáson – csakúgy, mint maga Jancsó –, és büszkén mesélte, hogy az első külföldi filmrendező, akiről orosz portréfilm készült, nem más, mint Jancsó Miklós. Érdekes, hogy történelmi és háborús film nem szerepelt a mustrán. Valószínűleg ezek a műfajok ma kevésbé divatosak.
A sorozat – mint említettem – nem mutathatja be az orosz film minden, ma készült, kiemelkedő, a forgalmazásba is majd bekerülő vagy már bekerült darabját. De amit láttam, arról tanúskodik, hogy néhány nagyon jó és sok érdekes, figyelemreméltó film készült Oroszországban az utóbbi másfél évtizedben is.