A könyv címe kissé megtévesztő: „És pereg a vásznon az ostoba film…" A kötet ugyanis elsősorban nem az ostoba filmről szól, melyet a szerző tragikus sorsú édesapja hangulatos versében megénekelt (olvasható az első oldalakon), hanem a mozi bűvkörében élt neves író családi hátteréről, egy elsüllyedt korról és szereplőiről, feltámasztott emlékekről, fájdalmas és derűs intimitásokról. Gyónásfüzérnek is nevezhetnénk, mert Merkler András őszintén vall élményeiről, kapcsolatairól, gondolatairól, miközben érdekes emberek tucatjainak portréját rajzolja meg a lapokon.

A hazai filmhistóriában fontos szerepet játszó Mihály István fia gyerekként is kiváló megfigyelőnek bizonyult. Útját sikeres rokonok egyengették, ám jó néhány megpróbáltatás is edzette. Soha nem felejtette el: honnan származik, mik a gyökerei, kiknek köszönhette, hogy maga is tisztes egzisztenciát teremtett. De előbb szóljunk néhány szót arról a személyről, aki Merklert – nem először – rendkívül meleghangú emlékezésre ihlette. A papáról az áll a lexikonban, hogy forgatókönyv- és szövegíró, rendező és dramaturg volt, ami önmagában nem sokat jelent (rengetegen sertepertéltek akkor az álomgyárakban). Csakhogy ő kultikus alkotásokat álmodott vászonra, az Emmyt, a Lila ákácot, A 111-est, a Papucshőst, slágerszövegei pedig egyenesen örökzöldeknek tekinthetők. Több nemzedék ismeri és kedveli a Köszönöm, hogy imádott, az Álmaimban valahol, a Mindig az a perc és a többi dal sorait. Kabarészámai, versei ugyancsak eredetiek voltak. A gyilkos fasizmus áldozataként halt meg.
Merkler András fáradhatatlan filológusként kutatta fel a família krónikájának dokumentumait. Megkereste azokat, akik egy-egy adattal, epizóddal, anekdotával stb. gazdagíthatták leírásainak színes szőttesét. Jelképesen szólva lejárta a lábát források után. Levéltárak adatait lapozta át. Mindenütt búvárkodott, ahol csak lehetett. Akkurátus tollforgató lévén igyekezett információit társadalmi-történeti háttérbe ágyazni – büszkén vállalva zsidóságát: „Mi voltunk a világ első nemzete, amely menedéket kért, s egyben jobb gazdasági helyzetet is keresett" ( 6.lap). Számomra a hagyományőrzés nemes gesztusánál is dicséretesebb a hangvétel őszintesége. A memoárok jelentős hányada rózsaszínű lakkozás, elnéző szépítgetés, leplezetlen önigazolás szokott lenni. Merkler panoptikumát nem makulátlan szentek, tisztességes polgárok, szorgalmas és erkölcsös ősök népesítik be, hanem tévelygő, esendő, gyakran hibázó, olykor befuccsoló férfiak és nők. Ami a mini-jellemzéseket illeti, többségük lényegre törő, plasztikus (a vallomástevő a nyelvi árnyalatoknak is birtokában van, pedig gyerekként került külföldre), sőt szellemesen ironikus. Humora szarkasztikus, oldalvágásai szinte mindig „ülnek" (tekintsük ezt örökségnek?). Néhány példát hadd idézzek.

Tóth Endréről pikírten jegyzi meg: legnagyobb „teljesítménye" az volt, hogy feleségül vette Veronika Lake-et, a hosszú szőke hajú színésznőt, akit a kor „bombázójának" tartottak. Korda – neki Alex, mivel rokoni kapcsolatban álltak – négy nyelven beszélt folyékonyan. Az egyik a magyar volt, a másik három hasonlított rá. De a halál komoly ítéletek és vélemények is lényegre törők. Joggal háborodik fel azon, hogy dr. vitéz Endre Lászlót, „ezt az első osztályú gazembert a mennyekig magasztalták" (a mélykúti díszpolgárrá választáskor). Egyetértünk a kommentárral: Az ész megzavarodik, a szív vérzik. Bódy Gábort – szintén rokona volt nagyszülői ágon – mint embert és mint művészt minősíti elfogultság nélkül. Merkler András jó néhány éve kétlaki, évente hosszú hónapokat tölt szülőhazájában, ezért hiteles tanúként szól hozzá gondjainkhoz. Aligha vitatkozhatunk dohogó megjegyzésével, melyet el kell fogadnunk: „A magyar művészeket rosszul fizetik. Hogy pénzhez jussanak, minden munkát elvállalnak. Egyik karácsonykor egy vezető színészt három nap egymás után láttam a tévében. A színészek túl sokat dolgoznak, sápadtak, táskás a szemük és pocakjuk van. A magyar közönség nem törődik ezekkel a „hiányosságokkal" és a szívébe zárja őket." ( 146–147.lap).

Az önéletrajzi adalékok tömör ismeretterjesztéssel párosulnak, anélkül, hogy a stílus elnehezedne vagy eklektikussá válna. Néhány evidencia is becsúszott a szövegbe (gondolom, „gyengébbek, tájékozatlanok" vagy külföldiek kedvéért, bár utóbbi kevéssé valószínű, mivel – tudomásom szerint – készül idegen nyelvű kiadás is, melyben az információk szükség szerint áthangszerelhetők). A szépírói erények dicséretet érdemelnek, míves mondatokban elevenedik meg az olvasó számára a társadalmi miliő és egy rendkívül szenzibilis, határozott világképpel rendelkező, humánus elveket valló, sokoldalú érdeklődésű, tájékozott értelmiségi polgár portréja. Tartalmi értéket képviselnek a ritka fényképfelvételek és fakszimile-másolatok, hangulatosak a legfiatalabb nemzedék számára is ismert dalszövegek.

Merkler András könyve nem csupán a kinematográfia témaköréhez kapcsolódik, amit azonban a filmről és a filmesekről mond: érdekes, izgalmas, hiteles, ráadásul szórakoztató. A szakirodalmi polcon van a helye.
(Budapest, 2007., a szerző kiadása)