2006. novemberében jelent meg a fenti címmel, Carlos Losilla és José Enrique Monterde szerkesztésében ez a kiadvány, amely egy sorozat ? jelenleg ? utolsó darabja. E sorozat áttekinti az ötvenes évek közepétől szinte egy időben kezdődő, különböző újhullámokat, s egy-egy önálló kiadványt szentel nekik, pl.: Free Cinema (brit), Nouvelle Vague (francia), olasz és német, japán, brazil, spanyol, stb. Az új filmek közös jellemzője, hogy felrázzák az egyes országokban a filmgyártás technikai és esztétikai alapjait, és kaput nyitnak a modernitás előtt.

Jelen kötet, melyet az Institut Valencia de Cinematografía Ricardo Muńoz Suay, a Festival Internacional de Cine de Gijón, a Centro Galego de Artes da Imaxe és a Filmoteca Espańola jegyez kiadóként 396 oldalon foglalkozik a szocialista világ filmjeivel. Bevallott célja, hogy azoknak a kiváló, újító lengyel, cseh, orosz, jugoszláv, magyar, stb. rendezőknek az emlékét megőrizze, akiknek sikerült felülkerekedniük a nem mindig könnyű társadalmi és politikai körülményeken.

A Bevezetésben a szerkesztők elmagyarázzák, hogy miért foglalkoznak egyetlen kötetben a volt szocialista országok filmművészetével, és miért nem szentelnek egy-egy kötetet az egyes országoknak, noha tisztában vannak a különbségekkel. Úgy vélik, az ún. keleti új filmeknek van egy sajátosságuk, mégpedig a kollektív jellegük. Közös történetük a II. világháború után a Szovjetunióhoz fűződő problematikus kapcsolatukkal kezdődött, és 1990-ben a berlini fal ledöntésével ért véget, és ebbe beletartozik a magyar 1956 és az 1968-as Prágai Tavasz is.

A kötet nyolc tanulmányt, filmantológiát, országszótárt, filmrendezők szótárát, bibliográfiát, a tanulmányok szerzőinek rövid ismertetőjét, névmutatót és filmmutatót tartalmaz.

Az egyes tanulmányok a szocialista realizmus jegyében fogant filmekből kiindulva adnak történeti áttekintést, s gyakran hivatkoznak a II. világháborút témául választó, negyvenes, ötvenes években készült filmekre illetve rendezőikre. Megállapítják, hogy az egyes kommunista kormányok a filmet nagyon fontos művészetnek tekintették a munkásosztály befolyásolására, és ebből adódtak az egyes európai szocialista országokban használt kódok hasonlóságai.
A nyugati modern filmművészettel szinte egy időben kezdtek Keleten (a Kelet politikai értelemben használtatik, és Közép-Kelet-Európa szocialista országaira vonatkozik a „nyugatiak” szótárában) is lázadni a régi filmes kifejezésformák és politikai sablonok ellen. A szocialista realizmus művészeti kifejezési eszközként ezekben az országokban körülbelül az ötvenes évek közepéig volt egyeduralkodó, amikor Hruscsov a XX. Kongresszuson nyíltan bírálta a sztálini személyi kultuszt. A Szovjetunióban a nyitást az 1957-ben M. Kalatozov által készült Szállnak a darvak című film jelentette, amely a Cannes-i filmfesztiválon 1958-ban elnyerte az Arany Pálma díjat. Sasa Markus Keleten miért volt más című tanulmányában megjegyzi, hogy noha onnantól kezdve új szelek kezdtek el fújni, és jelentős alkotások születtek, de egészen a berlini fal leomlásáig a szocialista realista és a tőle eltérő esztétikát és stílust alkalmazó alkotások együtt, egy időben léteztek.

Lengyelországban mutatkoztak meg az első jelek, hogy valami változóban van a keleti filmművészetben, 1955-ben ugyanis decentralizálták a lengyel filmgyártást: A. Wajda Csatorna (1957) és Hamu és gyémánt (1958) című filmjeit Jerzy Kawalerowicz, Andrzej Munk, Kasimierz Kutz és Wojcieh Jerzy Has alkotásai követték.
A Szovjetunióban az első olyan film, amely nyíltan bírálta a sztálini időket G. Csuhraj Tiszta égbolt (1961) című alkotása, majd néhány évvel később megjelennek a korszak kiemelkedő alkotói: Andrej Tarkovszkij, Larisza Sepityko, Elem Klimov és Szergej Paradzsanov.
Csehszlovákiában a (többi szocialista országétól eltérően) a II. Világháború utáni generáció filmesei adják az impulzust az újfilmek megjelenéséhez ? Vera Chytilová, Jan Nemec, Milos Forman, Jiri Menzel és a többiek. Csúcspontját Menzel Szigorúan ellenőrzött vonatokja (1966) jelenti, amely Oscar-díjat nyert.
Magyarországon az 1956-os forradalom lefékezi kissé a változást, de a hatvanas évek elején decentralizálják a filmgyártást, és hamarosan megjelennek azok a filmrendezők, akiknek a neve a „magyar iskolát” jelenti: Jancsó Miklós, Szabó István, Bacsó Péter, Sándor Pál, stb.
Markus a keleti újfilmek születését taglaló fejezetében megemlíti a romániai Lucian Pintilie és Gheroghe Vitanidis, valamint a bolgár Rangel Vlchanov, Binka Zseljazkova és Vulo Radev nevét.
Jugoszláviáról szólva megemlíti, hogy az ország sajátos politikai helyzete miatt az ottani filmrendezőknek kevesebb konfliktusuk volt a hatalommal, egy esetben kapott rendező börtönbüntetést: Lazar Sztojanovic a Plasztik Jézus (1971) című filmjéért, melynek címe az akkori elnökre, Titóra vonatkozott. Az ország szétszakadása előtt olyan rendezők alkottak, mint Dusan Makavejev, Aleksandar Petrovic, stb.

A keleti újfilmek struktúráját elemezve megállapítja, hogy közös forrásuk az esztétikai szembenállás a szocialista realizmussal, ugyanakkor egyéni nyelvezettel s látásmóddal fejezik ki szembenállásukat. A háború témáját más szempontból, az egyén élethelyzetein keresztül, esetenként a komikumot is belevéve mutatják be.
A hétköznapi hősiesség, a „jó” és a „rossz”, a nők, a parasztság, egy-egy történelmi esemény feldolgozása képezik a filmek témáját (Wajda Márványember ,1977, Forman Egy szöszi szerelmei (1965), Fábri Zoltán Húsz óra (1964), Tarkovszkij Andrej Rubljov (1966), Szabó István Mephisto (1981). Tarkovszkijt idézi (33.old.) „Andrej Rubljov művészete tiltakozás korának kormányzati rendszere, a vér és az elnyomás ellen”, míg a Mephistóval Szabó azt ábrázolja, hogy amikor egy színész a társalmi életben ideológiailag elkötelezi magát, nem tud fejlődni művészként sem.
Formai aspektusból Vera Chytilová Százszorszépek című, 1966-os filmjét idézi, amelyben a színekkel, a montázzsal, a díszletek és a jelmezek használatával kísérletez a rendezőnő.
A szexualitás ábrázolása is eltér a szocialista realizmus meglehetősen puritán képi ábrázolásától, és témáik között gyakran szerepel a szerelem, a meztelenség.

A Belgrádban született és jelenleg Barcelonában élő és az Universitat Pompeu Fabra barcelónai egyetemen tanító Tamara Djermanovic a Hagyományok kereszteződése, javaslatok változatossága című tanulmányában kijelenti, hogy a jugoszláv filmekben jelenik meg talán legmerészebben a társadalmi tematika, karikaturisztikus formában; egy nagyon különböző kulturális kombinációból álló ? szláv, török, cigány stb. ? balkáni mentalitás főszereplővé válik. Pontosan ennek a „fekete hullám”-nak a filmjei hagyományt kezdenek teremteni, amely jelenleg a világszerte ismert Emir Kusturica alkotásaiban kulminál. A hatvanas évek legtehetségesebb „fekete hullámos” filmese Dusan Makavejev (Az ember nem madár (1965), Szerelmi ügy, avagy egy postáskisasszony tragédiája (1968), Az organizmus misztériuma (1971) ? ez utóbbit otthon nem mutathatta be, de külföldön nagy érdeklődést keltett, és elnyerte a Luis Buńuel-díjat. Az ebből a korszakból való talán a legismertebb jugoszláv film Aleksander Petrovic 1967-es alkotása, a Találkoztam boldog cigányokkal.

A Magyarországról szóló fejezetben (Magyarország: szembenézés a közelmúlttal a filmeken keresztül) megállapítja, hogy ez az egyetlen nem szláv ország az európai szocialista országok közül, aminek jelentősége van, amikor a hagyományokról és a kulturális gyökerekről beszélünk, bár megjegyzi, hogy Jancsónál csakúgy, mint Fábri esetében néhány formai aspektusból hasonlóság mutatkozik a nagy orosz filmalkotások tradíciójával, ami szerinte a szemlélődő, elmerengő stílus. Közös jellemzőjük, hogy a jelenből indulnak ki, és onnan haladnak visszafelé, a múlt felé. A folklorikus motívumok, a zene, a széles tér egyéni képi nyelvet adnak, s a múlttal való kritikus és polémikus párbeszédekkel együtt addig ismeretlen érzéseket keltelen a néző lelkében a hosszú jelenetek, amilyeneket rajtuk kívül egyedül az orosz filmekben láthatunk,.
A filmrendezők közül kiemeli Jancsót ? Halhatatlanság (1959), Oldás és kötés (1963), Szegénylegények (1965) ?, Fábri Zoltánt ? (Húsz óra (1964), A Pál utcai fiú, (1968), 141 perc a befejezetlen mondatból (1974) ?, valamint Szabó Istvánt és Bacsó Pétert, és röviden ismerteti az egyes filmek mondanivalóját. Szabónál megemlíti Oscar-díját és hozzáteszi, hogy Bacsóval együtt példaként szolgálnak arra, hogy mikor lett a magyar film nemzetközivé.

A lengyel filmek illetve filmesek jellemző vonásának tartja a film és az irodalom kapcsolatát a hatvanas években. A lengyel filmek valódi reneszánsza Andrzej Wajda és Roman Polanski megjelenésével kezdődik. Polanski emigrációjával Wajda „marad”, filmjeit a festészet és az irodalom is kezdettől fogva megihleti ? Szibériai Lady Macbeth (1962), Hamvak (1965), Minden eladó (1968)

A hatvanas évek elején kezdődik a csehszlovák filmművészet „aranykora”. Megemlíti Vera Chytilovát, Jan Nemecet, majd Milos Forman néhány filmjét ? Fekete Péter (1964), Egy szöszi szerelmei (1965), Tűz van, babám (1968). Ezek a rendezők azt a hagyományt folytatják, amely a legnagyobb horderejű témákat is humorosan kezeli, amint irodalmáraiktól – többek között Karel Capektől, Milan Kunderától ? tanulták. 1968 után sok tehetséges ember elhagyta az országot, Forman az Egyesült Államokban folytatja a rendezést. A külföldön alkotó filmesek a nehéz körülmények, s az idegen kulturális közeg ellenére tovább tudták fejleszteni tehetségüket, „exportálták” azt, és a filmvilág vizuális nyelvezetét gazdagították vele.

Az 5. utolsó fejezetben Djermanovic Andrej Tarkovszkijt ? akit a filmtörténet páratlan alkotójának tart ?, és csodálatos alkotását az Andrej Rubljovot (1966) elemzi három oldalon keresztül.

José Enrique Monterde: Történetek a történelem elbeszélésére: a hivatalos Történelem ellen című tanulmányában – a kötetben szereplő többi tanulmányhoz hasonlóan ? keresi a nyugat- és kelet-európai újfilmek közti tematikai és technikai különbségeket és hasonlóságokat, valamint az egyes kelet-európai filmek közös és megkülönböztető vonásait. A kelet-európai újfilmesek közös jellemzője viszonyulásuk a történelmi-társadalmi témákhoz – bár itt is megmutatkoznak különségeik ?, és a generációs dimenzió.
A magyar újfilm kulcsdarabja Szabó István 1966-os filmje, az Apa, amely reflexió a múlt szolgaságának hatásáról a jelenre. Hasonló témát dolgoz fel Simó Sándor az Apám néhány boldog évében (1977). A magyar újfilm a Horthy diktatúra és az új szocialista rendszer átmenete közötti problematikára koncentrál. Lugossy László Azonosítás (1975), Kovács András Októberi vasárnap (1979) című filmjei távolról követik az olyan szocialista realista filmeket, mint Máriássy Félix Budapesti tavasza (1955), vagy Jancsó A harangok Rómába mentekje, illetve valamivel később, más szemszögből de ez a témája Jancsó 1964-es filmjének, az Így jöttemnek. Már az új, szocialista éráról szól Jancsó Fényes szelekje (1968), majd Gábor Pál Angi Verája (1978), igencsak eltávolodva Radványi Géza 1947-es neorealista és moralista filmjétől, Valahol Európábantól, vagy a hasonlóképpen az újfilmek közvetlen elődjének tekintett Fábri Zoltán-filmtől, a Húsz órától, 1964.

Mihalkov-Koncsalovszkij Az első tanító (1965) című filmjének témájához hasonlóan a Csend és kiáltás, 1968, és az Égi bárány, 1970, című filmjeiben Jancsó a Tanácsköztársaság történetét dolgozza fel. Még előtte készült, 1970-ben az orosz polgárháborúban, a vörösök oldalán harcoló magyar önkéntesekről szóló filmje, a Csillagosok, katonák.
A történelmi-háborús témakörbe tartozik Révész György Angyalok földje (1962), amelyben az I. világháború idején a proletárok életét mutatja be; ez az alkotás is az újfilmek közvetlen elődjének tekinthető.
Visszafelé haladva a történelemben a XIX. század és a „belle époque” több újfilmes figyelmét is felkeltette. A nemzeti karakterről elmélkedik, irodalmi művekre támaszkodva Mihalkov-Koncsalovszkij Ványa bácsija (1970), Wajda Hamvakja (1965), A menyegzője (1973).
Direktebb módon jelenik meg a nemzeti újjászületés politikai dimenziója Jancsó 1965-ben készült Szegénylegények és 1971-es Még kér a nép című filmjeiben.

Néhány kelet-európai alkotás túlmegy a Történelmen, és a mítosz és a történelmi fantázia világába kalauzolja a nézőt, ilyen a lengyel Wojcieh J. Has Zaragozai kézirata (1964) és Jancsó Technika és rítusa (1971) és Szerelmem, Elektrája (1974). Szintén a történelem keveredik a legendával Wajda kevéssé ismert filmjében, az Ígéret földjében (1975).

Carlos Losilla Az új filmek után vagy a kínálat diverzifikációja című tanulmányában a hatvanas évek keleti újfilmesek utóéletét elemezve arra a következtetésre jut, hogy „csend”-ről beszélhetünk velük kapcsolatban: vagy emigráltak, vagy belső csendre ítéltettek, vagy pedig asszimilánsokká váltak. (A csehszlovák Vera Chytilová, miután betiltották hazájában az 1966-ban készült Százszorszépeket, koprodukciók készítésére kényszerült, és fokozatosan lehanyatlott. A magyar Gaál István a televízióba menekül, és valami hasonló történt Sándor Pállal is. Jiri Menzel nagyszerű filmjének, a Pacsirták cérnaszálonnak (1969) betiltása után újra kiemelkedőt tudott alkotni: Az én kis falum (1985) címmel. Polanski és Forman elsősorban külföldön aratnak sikereket, Wajda és Szabó – aki 1981-ben Oscar díjat kap Mephisto című filmjéért – egyre inkább egy fényesre glancolt mozi felé halad.

Jancsóról lábjegyzetben tesz említést, és azt írja, hogy „igaz, hogy egy bizonyos filmművészeti fundamentalizmus ikonja a hatvanas és a hetvenes évek elején, azonban a dialektikus materializmus felé irányulása és a régi hagyományok iránti vonzódása megakadályozták, hogy a nagyok Pantheonjába kerüljön. A hetvenes években, olaszországi kalandozásától kezdődően ? A pacifista (1971), Magánbűnök, közerkölcsök (1974) ? ereje elhagyja, és szinte senki nem emlékszik rá, ezáltal minimális a hatása. Teljes ellentétben Tarkovszkijjal vagy Josszelianival: ezért, és nem belső értékei miatt jut hely neki a lábjegyzetben, és nem a tárgyalt szövegben.” (130.old.)

Angel Quintana, a Vannak még filmek Keleten? című tanulmányát három nagy fejezetre és azokat további alfejezetekre osztja. A II. 3. fejezet címe: Magyarország, a Tarr Béla meglepetés. Ebben áttekintést nyújt az „újfilmesek” további sorsáról. Jancsóról azt írja, hogy az 1975-ben Olaszországban forgatott, erotikával teli Magánbűnök, közerkölcsök című történelmi filmjét azokban a mozikban mutatták be, ahol a színvonalas erotikus filmeket, palástolva annak erőteljes politikai tartalmát. A film kapcsán Jancsó neve veszített értékéből, ettől kezdve megszűnt kultuszfilmesnek lenni Spanyolországban és a fesztiválokon. Mindazonáltal Jancsó továbbra is forgat, de filmjei nem szerepelnek Magyaroszágon kívül. Jancsó nemzetközi hanyatlása egybeesett a neves magyar filmeseknek az európai piacok felé áramlásával.
Mészáros Márta Franciaországban keresett koprodukciós lehetőséget, bizonyos sikereket aratva, főleg a feminista jellegűekkel, mint a Bye bye, Chaperon rouge/Piroska és a farkas (1989).
Szabó István a Mephistóval aratott sikerek (1981) után nagy szuperprodukciókat készített, mint pl. a Redl ezredes, 1984.
A hatvanas évek olyan rendezője, mint Gaál István a Cserepek (1980) elkészítése után a televíziónál kötött ki. (Talán a 3 részes Bartók-film miatt alakult ki ez a félreértés. – A szerk.)
A nyolcvanas évektől a magyar filmezés nagy felfedezettje és meglepetése Tarr Béla volt. Első jelentős alkotása, melyen Fassbinder hatása érződik kissé, az Őszi almanach (1985), következő filmje a Kárhozat (1988). Az egyik mostani kultuszfilm az 1994-ben készült Sátántangó. Ez a film – a tanulmányíró szerint – metaforaként szolgál arra, hogy Magyarország mennyire nem találja helyét a kommunizmus utáni időkben, és ugyanakkor nyilvánvalóvá válik a lelki sivárság és a morális korrupció. 2000-ben alkotta meg a Werckmeister harmóniák című filmet, amely megerősítette Tarr presztízsét a nemzetközi porondon.

A III. 1. fejezetet, amely a Távol a kommunizmustól, az új Kelet-európai filmek címet viseli, azzal indítja, hogy 2002-ben Kertész Imre irodalmi Nobel-díjat kapott, mely utat nyitott a többi, ebből a régióból származó író előtt is (Bodor Ádám, a román Norman Manea, az orosz Anna Dankovceva). Ennek kapcsán felveti a kérdést: a filmművészet terén is beszélhetünk-e óvatos ébredésről? Itt elemzi a román Cristi Puiu 2005-ben Cannes-ban bemutatott filmjét (Lazarescu úr halála), a 2006-os Cannes-i fesztivál két román alkotását: Corneliu Porumoiu A fost sau na fost?/Volt itt forradalom? és Catalin Mitulescu Cum mi-am petrecut sfarstiul lumii/ Hogyan ünnepeltem meg a világ végét, amelyek nemzetközi sikereket értek el.
2003 és 2005 között nyilvánvalóvá vált, hogy a nemzetközi ismertség a fesztiválokon keresztül vezet; ezt az utat járta be Antal Nimród: Kontroll (2003) és Hajdú Szabolcs Fehér tenyér (2006) című alkotása.

A kötet utolsó tanulmányának szerzője J. Sánchez Navarro a rajzfilmekről ad rövid áttekintést, kiemeli, hogy a szocializmus bukását megelőző három évtizedben a szovjet (a világ 3. helyezettje), jugoszláv, lengyel, csehszlovák, magyar rajzfilmek milyen nagyszerű grafikai, képi, stílus, technikai gazdagsággal bírtak. Az „újfilmek” új megoldásai a rajzfilmekre is hatottak; elsősorban a cseh, lengyel, jugoszláv és orosz alkotásokat mutatja be.

A Filmek antológiája 36 film elemzését tartalmazza, ebből 6 jut a magyar alkotásoknak, melyek a következők: Szabó István: Álmodozások kora (1964), Makk Károly: Szerelem (1971), Jancsó Miklós: Csend és kiáltás (1968), Szegénylegények (1965), Még kér a nép (1971), Szabó István: Apa (1966)

Az Országok szótára betűrendben ismerteti az európai volt szocialista országok filmtörténetét. Magyarországról három és fél oldalon ad ismertetést Pere Alberó, és a következő szerzőket ill. alkotásokat említi meg: Szőts István: Emberek a havason (1942), Fábri Zoltán: Húsz óra (1964), Makk Károly, Révész György, Máriássy Félix;
„Máriássy-osztályosok”: Szabó István: Álmodozások kora (1964), Apa (1966), Gábor Pál, Gyöngyössy Imre, Huszárik Zoltán:Szindbád (1971); Kardos Ferenc és Elek Judit.
Majd Gaál István: Sodrásban (1964), Zöldár, (1965); Sára Sándor: Feldobott kő, (1968); Kósa Ferenc: Tízezer nap (1967).
Kovács András: Hideg napok (1966); Mészáros Márta; Jancsó Miklós: Oldás és kötés (1963), Szegénylegények (1965); Gábor Pál: Angi Vera (1978).

A Filmrendezők szótára 67 rendező pályafutását, és legjelentősebb alkotásait ismerteti, a cikk végén felsorolja az elemzésben nem szereplő alkotásaikat is. A magyarok közül a következők szerepelnek:
Bacsó Péter ? filmjei: A tanú (1969), Nyár a hegyen (1967), Fejlövés (1968), Jelenidő (1971), Forró vizet a kopaszra! (1972);
Elek Judit ? Meddig él az ember? (1968), Istenmezején (1972-73, 1973), Egyszerű történet (1975), Sziget a szárazföldön (1969), Majd holnap (1979), Ébredés (1994), Mondani a mondhatatlant: Eli Wiesel üzenete (1996);
Fábri Zoltán ?

Gyarmat a föld alatt – társrendezőként Jeney Imrével (1951), Vihar (1952), Életjel (1954), Körhinta (1955), Hannibál tanár úr (1956), Bolond április (1957), Édes Anna (1958), Dúvad (1959), Két félidő a pokolban (1962), Nappali sötétség (1963), Húsz óra (1964), Utószezon (1966), A Pál utcai fiúk (1968), Isten hozta őrnagy úr! (1969), Hangyaboly (1971), Plusz mínusz egy nap (1972), 141 perc a befejezetlen mondatból (1974), Az ötödik pecsét (1976), Magyarok (1978), Fábián Bálint találkozása az Istennel (1979), Requiem (1982), Gyertek el a névnapomra (1983);
Gaál István ? Pályamunkások (1957), Étude (1961), Ősz a Tiszán (1963); Sodrásban, Zöldár (1965), Krónika (1967), Keresztelő (1967), Magasiskola (1970), Holt vidék (1971); Naponta két vonat (1997), Peer Gynt (1988) Legato (1977), Cserepek (1980), Orfeusz és Eurydiké (1985), Római szonáta (1996), Gyökerek. Bartók Béla, 1881-1945 (2000), Rendhagyó párizsi leltár (2004); Oda-vissza (1962), Tíz éves Kuba (196, Bartók Béla: az éjszaka zenéje (1970), Éjszaka (1989));
Gábor Pál ? Tiltott terület (1969), Horizont (1970), Utazás Jakabbal (1973), Angi Vera (1978), Kettévált mennyezet (1982), A menyasszony gyönyörű volt (1986), Műszakiak (1971), Muslincák a liftben (1977); Soós Imre (1973), A járvány (1975), Hosszú vágta (1983).
Huszárik Zoltán ? Elégia (1965), Szindbád (1971), Csontváry (1980)
Jancsó Miklós ? Így jöttem (1964), Fényes szelek (1968), A harangok Rómába mentek (1958), Oldás és kötés (1963), Csillagosok, katonák (1967), Csend és kiáltás (1968, A pacifista (1971), Sirokkó (1969), Égi bárány, (1970), Technika és rítus (1971), Még kér a nép (1972), Szerelmem, Elektra (1974), Magánbűnök, közerkölcsök (1974), Magyar rapszódia (1978), Allego barbaro (1978); Szörnyek évadja (1987), Kék Duna keringő (1992), Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten (1999), Kelj fel komám, ne aludjál! (2003), A Mohácsi vész, (2004)
Kardos Ferenc ? Gyerekbetegségek (1965), Ünnepnapok (1967), Egy őrült éjszaka (1969), Petőfi 73) (1973), Hajdúk (1974), Ékezet (1977); Sárospatak (1972), Egyszeregy (1978), Mennyei seregek (1983), A világ legkisebb alapítványa (1997).
Kósa Ferenc ? Tízezer nap (1967), Küldetés (1976); Ítélet (1969), Guernica (1982).
Kovács András ? Nehéz emberek (1964), Hideg napok (1966); Falak (1968), Bekötött szemmel (1974), A ménesgazda (1978).
Makk Károly ? Liliomfi (1954), Ház a sziklák alat, (1959), Szerele, (1971); Elveszett paradicsom (1972), Egy erkölcsös éjszaka (1977), Egymásra nézve (1982).
Mészáros Márta ? Eltávozott nap, (1968), Holdudvar (1969), Kilenc hónap (1976), Ők ketten (1977), Örökbefogadás (1975); Napló gyermekeimnek (1982), Napló szerelmeimnek (1987), Napló apámnak, anyámnak (1990).
Révész György ? Kétszer kettő néha öt (1954), Angyalok földje (1962); Egy szerelem három éjszakája (1966), Kakuk Marci (1973), Akli Miklós (1986).
Sándor Pál ? Bohóc a falon (1967), Szeressétek Ódor Emiliát! (1968), Régi idők focija (1973), Herkulesfürdői emlék (1976), Szabadíts meg a gonosztól (1978), Szerencsés Dániel (1983); Levél a határról (1968), Sárika, drágám (1971), A primadonna (1972), Ripacsok (1981), Miss Arizona (1987), Noé bárkája (2006).
Sára Sándor ? Cigányok (1962), Feldobott kő (1968); 80 huszár (1978), Vigyázók (1993).
Szabó István ? Oscar-díjas filmje a Mephisto (1981), Koncert (1963), Te (1963), Álmodozások kora (1964), Apa (1966), Szerelmesfilm (1970), Budapesti mesék (1976), Tűzoltó utca 25 (1973), Der grüne Vogel (1980), Redl ezredes (1984), Találkozás Vénusszal (1991), Csodálatos Júlia (2004), Rokonok (2006); Kresz-mese gyerekeknek (1965), Kegyelet (1967), Budapest, amiért szerete, (1971), Álom a házról (1972), Hanussen (1988), Édes Emma, drága Böbe (1992), A napfény íze (1999), Tíz perc – cselló (2002).

A kötetet általános és országok szerinti Bibliográfia, Szerzők szerinti Mutató, Névmutató és Filmmutató zárja.