A mozitermek előtt kigyózó sorok láttán nehéz elképzelni, amire Éva Zaoralová, a fesztivál művészeti igazgatója így emlékezett: „Húsz évvel ezelőtt harminc-negyven külföldi vendég lézengett a Thermal szálló halljában, minden üres volt és szürke”. Zaoralovának oroszlán szerepe volt abban, hogy Karlovy Vary elfoglalta helyét a világ rangos nemzetközi filmfesztiváljainak sorában. A növekvő érdeklődés miatt a fesztivál évek óta helyhiánnyal küzd, még egy óriási sátrat is felépítettek a Thermál szálló mellé közel ötszáz férőhellyel, itt láttam a rövidfilm-programot, a földön ülve, más későn érkezőkkel együtt.

Szenvedélyünk a film


Mindössze négy perces a független filmesek szekciójában bemutatott Anyám tanulja a filmművészetet (My Mother Learns Cinema). Nesimi Yetik, fiatal török rendező fejkendős édesanyjával ül szemben egy asztalnál (mi profilból látjuk őket), és iskolásan sorolja korunk legfontosabb rendezőinek nevét: Jean-Luc Godard, Rainer Werner Fassbinder, Kim Ki-duk, stb. Az anya tökéletes kiejtéssel ismétli fia szavait, amiből hamarosan kiderül, hogy tud annyit a filmművészetről, mint a fia, csak éppen belemegy a játékba. A húzós vége főcím alatt a fiú megszólal: folytatjuk? Igen, csak megvárjuk, amíg lemegy a főcím, válaszolja az anya. A berlini fesztiválon díjazott film mulatságos és bensőséges, néhány percben mindent megtudunk a rendező és édesanyja közötti kapcsolatról és közös szenvedélyükről, a filmről.

A film szeretete vezérelte Uli Gaulke német rendezőt is, amikor az egymástól több ezer kilométerre lévő helyszíneken leforgatta Moziláz (Leinwandfieber) című, a függetlenek szekciójában vetített dokumentumfilmjét. Az egykori mozigépész (többek között a berlini Arsenalban is dolgozott), később mozitulajdonos olyan szereplőket keresett, akik hozzá hasonlóan az életüket tették fel rá, hogy nézőket toborozzanak mozijukba, és hogy lelkes filmbarát közösséget teremtsenek. Négy különböző nemzetiségű és színű megszállott mozimániással ismerkedünk meg, két nővel és két férfival. Lassane, barátaival együtt minden vagyonát arra tette fel, hogy a világ egyik legszegényebb országában, az afrikai Burkina Fasóban szabadtéri mozit létesítsen. Penny Wyomingban (USA) él, itt hozta létre azt a női filmklubot, ahol az egyedülállók csatlakozhatnak a filmrajongók táborához. Az indiai Anup kitartását üzleti siker koronázza, ezrek és ezrek tódulnak vándormozi-sátrába Maharashtra környékén. Észak-Koreában játszódik a film legdöbbentesebb fejezete, amelyben bepillanthatunk egy teljesen elzárt ország életébe. Han Yong-Sil egykor színésznő volt, most egy nagy kultúrház mozigépésze. Ő külföldi filmek vetítésével akarja nézői figyelmét felhívni más országok művészetére, és megismertetni az észak-koreaiakat más országban élő emberek életstílusával, gondjaival, érzelmeivel. A kultúrházba érkező mozinézők – ellentétben a sátrat megrohamozó indiai nézőkkel – nyugodtan és fegyelmezetten érkeznek egymás után a hatalmas moziba. Az óriási politikai plakátok és a rendezett tömeg az ötvenes évek hangulatát idézi. „Az észak-koreai forgatás engedélyeztetése volt a legnehezebb, a szöuli Goethe Intézet segítsége nélkül nem ment volna? – nyilatkozta a rendező. Lelkesítő volt találkozni a négy álmodozóval, az embernek kedve lenne folytatni, más országokat, más helyszíneket felkutatni, ahol a mozi vonzereje képes közösséget teremteni.

Utazás a lélek labirintusában


A Más nézet szekcióban láttuk az egyik legelismertebb kanadai rendező, Bruce McDonald Tracey Fragments című független fimjét, a forgatókönyvet Mareen Medved írta saját regénye nyomán. A berlini fesztiválon sikert aratott filmet Bruce McDonald két hét alatt forgatta, az utómunkálatok kilenc hónapig tartottak. A kis költségvetésű filmben a tizenötéves főszereplő (Ellen Page), Tracey fokozatosan veszti el lába alól a talajt – szeretett öccse elvesztésével kezdődik az egész. Ekkor kezdődik nagyvárosi bolyongása, egyre kétségbeesettebb lesz, egyre kevésbé tudja megítélni, mit cselekszik, hiába a család, a pszichológus, az iskola, egyik sem érti meg Traceyt, aki reménytelenül egyedül marad. Miként a cím is utal rá (Tracey- töredékek), a film Tracey lelki állapotainak törött tükrében jeleníti meg a történéseket. A rendező új filmnyelvet hoz létre azzal, hogy nyolc-tíz képkocka jelenik meg egyidőben a vásznon, a mozaikok a tér-idő-lélek változásait jelenítik meg, követve Tracey egyre zaklatottabb lelki állapotát, és az idevezető útat. A képkockákon hol egy-egy epizód látható különböző oldalról és távolságból, hol Tracey arcát látjuk különböző időpontokban felvéve, más-más lelkiállapotokban. Ezzel a módszerrel a rendező a lélek labirintusában zajló, belső utazásra készteti a nézőt, már nem nézői vagyunk Tracey történetének, hanem részesei, vele menekülünk a zaklatott ámokfutásban. „Nem csak formailag, hanem érzelmi megközelítésben is újat akartunk mutatni? – mondta Bruce McDonald.

A belső utakról készítette Kim Ki-duk is legutóbbi filmjét, a Lélegzetet (Breath), amelyet a Nyitott Szemek szekcióban mutattak be. Kim Ki-duk gyakori vendég Karlovy Varyban, 2002-ben retrospektiv programot is rendeztek filmjeiből. A Lélegzet a metaforák eszközével él. Már nem tudjuk, hogy a két főszereplő, a börtönben lévő, állandóan öngyilkosságot elkövető, kivégzés előtt álló rab és az őt meglátogató asszony valóságos-e vagy csak a képzelet szüleménye. Fokozza ezt az érzetünket az asszony rezzenéstelen arca és a börtönlátogatások során előadott elképesztő esztrádműsora. Az asszony minden látogatás alkalmával egy újabb évszakot jelképező plakáttal tapétázza ki a cellát, és az adott évszaknak megfelelő éneket ad elő (rosszul), miközben az őket felügyelő börtöntiszt az ablak mögül kukkol. A találkozások egyre szenvedélyesebbekké válnak, míg végül – az utolsó találkozáskor – ölelkezésük valódi szeretkezésbe csap át. A film végén a rab sikeres öngyilkosságot követ el, az asszony pedig felszabadultan, boldogan tér meg családjához, férjéhez és gyermekéhez. A film a kapcsolat iránti vágyról szól – a lélek és a képzelet világában. A két főszereplő kizárja a külvilágot, az összeköttetés csak kettőjük, azaz a beavatottak között működik.

Elviselhetetlenül abszurd élethelyzetről szól Jean-Dominique Bauby A szkafander és a pillangó (Le scaphandre et le papillon) című, magyarul is megjelent regénye (1998, Park Kiadó), amelyet Julian Schnabel filmesített meg. Az ismert párizsi újságirót, az Elle cimű magazin főszerkesztőjét negyvenhárom éves korában stroke érte. A kómából felébredvén tapasztalta, hogy beszélni, mozogni nem tud, csupán balszeme pislogásával képes kapcsolatot tartani a külvilággal. Könyvében gondolatait és fantáziáit írta meg. A filmről már sokat írtak, két dijat is nyert Cannes-ban, a legjobb film és a legjobb látvány diját. A rendező, Julian Schnabel, szándékát egy interjúban összegezte: ?miként a könyv írója, én is terápiának szántam a filmet, amely segít a halál folyamatának feldolgozásában…” A film rendkívüli látványvilága Janusz Kaminski operatőr munkája. A látványt az határozza meg, hogy mit lát a főszereplő az őt körülvevő világból. A kamera helyzete s az objektív tükrözi a leszűkült látóteret. A nővér, a pszichológus, a feleség és mások egészen közel közelhajolnak a főszereplőhöz, mert különben nem látná őket élesen. Aki nem hajol egész közel, azt csak részletekben látjuk vagy ha távolabb áll, homályosan. Hátborzongató az élmény, mivel a látvány révén átéljük a helyzetet, a tehetetlenség állapotát. Nincs menekvés, ha csak el nem hagyjuk a mozitermet, de valami odaszögez, valami nem engedi, hogy távozzunk. Kénytelenek vagyunk megélni a helyzet abszurditását, és belegondolni: vajon mennyire telne a fantáziánkból, az emlékeinkből ebben a tökéletes magányban, meddig győznénk belső tartással. Az újságíró pillantása kellemetlenül kisért még napokkal a film megtekintése után is.

Vissza a természethez!


Jean Becker a francia filmművészet egyik veteránja, nevét elsősorban a hatvanas években Jean-Paul Belmondóval főszereplésével forgatott krimik tették ismerté. Beszélgetések a kertészemmel (Dialogue avec mon jardinier) című filmje a gyermekkor idilikus állapotához való visszatérés vágyáról szól. A történet két nagyszerű színész Daniel Auteuil és Jean-Pierre Darroussin egymással folytatott beszélgetésén alapszik. Ateuil egy bohém életet élő párizsi festőt alakit, aki szülei halála után leköltözik vidékre az ősi családi házba. A kertet évek óta nem gondozták, de szeretné visszavarázsolni gyermekkori emlékeit idéző, burjánzó paradicsomot, és ezért kertészt keres. Meglepetésére, a kertésznek jelentkező férfi egykori osztálytársa. Párbeszéd kezdődik köztük, a festő élvezi a kertész egyszerű logikáját, a természethez, élethez, halálhoz való viszonyát, úgy érzi, megtalált valamit, amit elveszített, amit már régen elfelejtett a párizsi életében, a partik, kiállitások és felületes kapcsolatok világában. Lassan igazi rokonszenv alakul ki a két férfi között, holott merőben eltérő az életfelfogásuk. A festő a beszélgetések nyomán újra felfedezi és észreveszi az őt körülvevő világot, visszatalál az alapvető értékekhez, a szeretethez, a természethez, a halálhoz. Súlyosan beteg barátjának halála mélyen megrenditi, de fülében visszacsengenek a kertész utolsó szavai: azt fesd le majd, ami nekem volt fontos. És a festő elkezd festeni úgy, ahogy eddig soha. Képein a kertész életét körülvevő tárgyak láthatók impresszionista stílusban. Egyszerű, szép film, egyszerű recepttel a magányosság, a kapcsolathiány és az elidegenedés ellen.

A Nyugat keletje


Az Armin a kiszolgáltatottságról, a magányról szól. Nem sok minden történik Ognjen Sviličič horvát-német-bosnyák produkcióban gyártott játékfilmje egyszerű, szinte dokumentumfilmes eszközökkel készült, mégis torokszorító érzés marad bennünk, valahányszor eszünkbe jut a két főszereplő. Egy német filmprodukcióhoz, amely a balkáni háború idején játszódik, boszniai gyerekszereplőket keresnek, apa és fia ezért indul el egy bosznia-hercegovinai kisvárosból Zágrábba. A stáb fényűző szállodában foglalt helyet a gyerekválogatásra érkező szülőknek és gyerekeknek, az apa és a fiú szótlanul foglalja el szobáját. Az apa csupán annyit kérdez: „tudod te, hogy ez a szoba mennyibe kerül?” Érezzük a szorongásukat, hogy tudják-e majd leplezni szegénységüket és tapasztalatlanságukat, mivel először járnak ilyen helyen. A rendező asszisztense, egy fiatal lány várja őket a hallban, nem is értik, hogy mit hadar a teendőkről, és már el is tűnik, nincs kit mégegyszer megkérdezni. Az apa mindent feltett erre az „utolsó” esélyre, hogy jóvátegye saját elrontott életét, hogy biztosítsa a jövőt fia számára. Filmeseknek nézi a hallban ülő két prostituáltat és egy idősebb német férfit, és nagyvonalúan meghívja valamennyiüket viszkire. Amikor beszélgetni kezd a német úrral – nem értvén egymás nyelvét – totális lesz a félreértés, az apa a család fontosságát taglalja, míg a német úr szidja a feleségét, mert elhagyta őt egy másik férfiért. Az apa a „jót beszélgettünk” érzésével távozik, de a nyugtalanul töltött éjszaka után reggel a stáb közli, hogy mindössze négy gyerekre tartanak igényt a megjelent tömegből. A kétségbeesett apa betör a stáb szobájába és eléri a német rendezőnél, hogy legalább hallgassa meg a fiát tangóharmonikázni. Ám a fiú néhány akkord után összeesik, epilepsziás roham tör ki rajta. A boszniai háború (1991-1995) következényeit látjuk sűrítve ebben a jelenetben, az akkor születetett gyerek sorsán keresztül, amikor kilencvenhétezer embert öltek meg a vallási-nemzetiségi háborúban. Armin egy a sok közül, akik kisgyerekként élték át a borzalmakat, akik maradandó testi-lelki sérülést szenvedtek a felnőttek háborúja miatt. A filmbeli német rendező megérzi ezt, és élelmes filmesként ajánlatot tesz az apának: sok pénzt kap, ha elvállalja, hogy a saját családja, a fia legyen a főszereplője a boszniai háborúról készülő dokumentumfilmnek, s már nyújtja is a szerződést aláirásra. Az apa gondolkodás nélkül nemet mond. Lemond arról, hogy fia híres legyen, a lelkét, a méltóságát nem bocsátja áruba. A fiú kamaszos lázadása, a kudarc miatti fájdalma ekkor megenyhül, apa és fia kapcsolata melegebbé és szorosabbá válik. A film végén a boszniai kisvárosi főutcáján gyalogolnak a bőröndjeikkel, majd a két alak a semmibe tűnik. Megérkeztek a nagy útról, az élet megy tovább, mint azelőtt.
Az Armin a Nyugat keletje szekcióban a legjobb film díját nyerte, és Örökmozgóban 2007. szeptember 15-31 között, a soron következő Filmemlékezet fesztiválon mi is műsorra tűzzük.
(2007-07-27)