Hogyan sikerülhet egy közép-európai kisvárosnak felkerülnie a kortárs filmkultúra térképére? Legegyszerűbben úgy, hogy szervez egy filmfesztivált. No de képzeljünk el egy magyar kisvárost az Alföldön, mondjuk Baját, tegyük fel, hogy a kultúra helyi képviselői összeszedve minden tehetségüket és mozgósítva minden energiájukat megalapítanak egy közép-európai filmfesztivált! Vajon mennyi látogatója lesz a rendezvénynek? Vajon párszáz nagyvárosi filmrajongón kívül lesz-e közönség a helyiekből, elzarándokolnak-e a fiatalok távoli vidékekről, netán külföldről, hogy filmet nézzenek, előadásokat, beszélgetéseket hallgassanak, tanfolyamokon vegyenek részt? Nehéz optimistának lennünk, a magaskultúra iránti hazai érdektelenség láttán. Uherské Hradiště cseh kisváros a Morva folyó partján, mintegy húszezer lakossal és számos bevásárlóközponttal. Sokadik alkalommal rendezték meg itt, messze Prágától, Szlovákia határán a Nyári Filmiskolát, amelynek négyezernél több látogatója van évek óta. A csehországi filmes találkozó példamutató lehet arra, hogyan lehet egy kisváros életét fellendíteni. Érdemes hát alaposan körülnéznünk Uherské Hradištěban, hogyan kamatoztathatnánk a cseh példát Magyarországon.

A Nyári Filmiskola hagyománya 1964-ig nyúlik vissza, igaz, akkor még Čimelicében, később Písekben a filmklubok szemináriuma néven rendezték meg, majd Hořovicébe, s további cseh kisvárosokba költözött, s a nyolcvanas évek eleji rövid házigazdaság után csak 1992-ben lett Uherské Hradiště a filmiskola állandó otthona. A kilencvenes évek elején lassan futott csak fel az akkreditációk száma: 250-ről indult, s csak 1996-ban lépte át az ezres határt, s 2002 óta van stabilan 4000 felett a látogatók száma. A filmiskola hangulatát jelentősen feldobja a rengeteg fiatal érdeklődő, akikkel lépten-nyomon találkozhatunk a kisváros utcáin s parkjaiban. A gimnazisták és egyetemisták mozgósítása a hasonló fesztiválok sikerének záloga. Itt, Uherské Hradištěben olcsó tömegszállással, sátrazási lehetőséggel siettek a diákok segítségére, mint pár éve a győri Mediawave-en, amelynek egykori hangulatát idézte a cseh kisváros rendezvénye. Kisvároshoz képest rengeteg vetítőhely működik, amelyek többségében 35 mm-es filmet is tudnak vetíteni a szervezők. Így lehet tíz nap alatt levetíteni kétszáz nagyjátékfilmet, egyet-egyet akár többször is. S hiába volt sok a moziterem, egy sem maradt üresen, egy hatalmas terem például olyan emberpróbáló vetítésen is félig megtelt, mint Glauber Rocha merőben allegorikus, a brazil történelemben gyökerező, utolsó munkáján, a közel háromórás A Idade da Terra-n. Egyetlen, komoly kifogás érheti a szervezést: bár a filmiskola kiemelt szerepet ad a közép-európai filmnek, és a rendezvényt a Visegrádi Alap is támogatta, a kópiák szinte kizárólag cseh felirattal vagy tolmácsolással futottak és az írásos tájékoztatókból, például a programfüzetből is hiányzott a hasonló nemzetközi rendezvényeken már szinte kötelező angol nyelvű fordítás.

A cseh filmklubszövetség szervezésében működő Nyári Filmiskola ugyanakkor nem csupán egy filmfesztivál a sok között, hanem kezdettől fogva az a célja, hogy a filmklubok szervezőinek, előadóinak és a többi filmrajongónak filmes tudását fejlessze. Mit jelent ez a gyakorlatban? Először is azt, hogy a programban a klasszikus filmek kapják a legnagyobb szerepet. Így láthatta a közönség például az idén levetített kétszáz nagyjátékfilm között Magyarországról Makk Károly néhány művét (Szerelem, Macskajáték, Egymásra nézve, Egy hét Pesten és Budán) valamint Huszárik Zoltán Tisztelet az öregasszonyoknak című etűdjét és a Konyecet. Hogy kerülnek egymás mellé ezek a filmek? Úgy, hogy az idei filmiskola egyik témája Az ember és az öregség címet viselte, a rendezői portrék között pedig Milos Forman, Jiři Trnka, Jerzy Stuhr mellett Makk Károlynak is tisztelettel adóztak a filmiskola szervezői. De volt még ezen kívül brazil és kaukázusi filmes összeállítás, továbbá egy válogatás az új cseh és szlovák filmekből. A programban tehát egyfelől Közép-Kelet-Európa, másfelől távoli, kevésbé ismert országok filmművészete játssza a meghatározó szerepet. A fesztiváloktól eltérően a filmek nem versenyeznek, nincsenek díjak sem, legfeljebb a rendezői, filmklub-szervezői, filmarchívumi és más filmes életműveket jutalmazzák. Akkreditálni kell magát minden érdeklődőnek, viszont nem kell fizetnie mozijegyért a tíznapos rendezvény során. Az akkreditációért cserébe nem csupán filmeket nézhet, hanem minden egyes film előtt bevezető előadásokat hallgathat, valamint technikai kurzusokon és műhelyekben is részt vehet (például digitális filmezés, animáció, kamerakezelés). Vagyis az Uherské Hradiště-i rendezvény igazi filmes népiskola, amelyben tíz nap alatt nem drága pénzért képeznek leendő profikat, hanem többszáz-többezer fiatalt oktatnak a filmkultúra ápolására és a filmes műveltség széleskörű gondozására.

S itt érkeztünk el a szervezőkhöz, a cseh filmklub-szövetséghez, amely nemcsak a vetítések, műhelyek gyakorlatával kívánta előrelendíteni a filmklubmozgalmat, hanem kerekasztal-beszélgetést is szervezett a visegrádi országok képviselőivel. Ennek köszönhetem, hogy megismertem Uherské Hradiště-t és varázslatos hangulatú filmiskoláját, ugyanis magyar részről engem hívtak meg erre a találkozóra. Mint Pilátus a krédóba, úgy kerültem ebbe a beszélgetésbe egyedüli kritikusként, a többi ország képviselői ugyanis a helyi filmintézetektől és filmklubszövetségektől érkeztek, csak éppen a magyar intézményekkel nem sikerült a szervezőknek kapcsolatot teremteniük. Szlovák részről Petr Dubecký, a Szlovák Filmintézet igazgatója és a Szlovák Filmklub-szövetség elnöke valamint Zuzana Mistíková, a Pozsonyi Médiaintézet igazgatója, Lengyelországból Maciej Gil, a Lengyel Filmklub-szövetség elnöke és Ola Myszak, a korábbi elnöknő, cseh részről pedig Jiří Králík, a Cseh Filmklub-szövetség elnöke, a fesztivál főszervezője és Helena Franková, a Kulturális Minisztérium Audiovizuális Osztályának igazgatója vett részt az eszmecserén. Az alapvető problémák közösek. A legégetőbb, hogy a filmklasszikusok nehezen hozzáférhetőek, megszűnt a hajdani kiváló együttműködés a visegrádi országok filmklubjai és filmintézetei közt, így sem kópián, sem dvd-n nem könnyű levetíteni egymás filmjeit, mert nem tudni, kihez lehet fordulni, s hogy van-e egyáltalán vetíthető példány az adott filmből. A nyugati klasszikusok esetében pedig a jogdíjak okoznak gondot, mert a forgalmazók nem adják oda filmklubos vetítésekre a birtokukban levő filmeket sem dvd-n, sem más hordozón. Sokat lendítene a dolgon, ha a kulturális minisztériumok segítenék a hazai filmek digitalizálását, ami megkönnyítené kölcsönzésüket és szállításukat. A filmarchívumok lehetséges szerepe is felvetődött a filmklubok kópiával való ellátásában. A második probléma, hogy a kisebb mozik bezártak, a művelődési házak megszűntek, átalakultak, a mozigépeket leszerelték, a multiplexek pedig nem alkalmasak filmklubok rendezésére, már csak azért sem, mert nincsenek megfelelő tereik a beszélgetések lebonyolítására. A harmadik közös probléma, hogy a nézők elfordultak a művészfilmektől és a hazai alkotásoktól, s inkább a hollywoodi populáris filmekre és a televíziós műsorokra figyelnek. A cél egyértelmű: a fiatal nézők visszacsábítása a mozikba, amihez éppen a filmklubok jelentenék az egyik lehetséges utat.

A többi ország képviselői követendő példaként látták maguk előtt a magyar filmtörvényt, az artmozi-hálózat és a művészfilm forgalmazás támogatását valamint az intézményes filmoktatást. S valóban, az artmozikkal és a filmoktatással Magyarország részben kiváltja azokat a feladatokat, amelyek másutt teljes egészükben a filmklubokra hárulnak. Ugyanakkor nálunk a filmklubok ? a beszélgetés alapján ezt szűrtem le ?, rosszabb helyzetben vannak, mint a többi visegrádi országban, talán éppen az alternatív mozgóképes oktatási-kulturális lehetőségek folytán. Magyarországon manapság nincsenek tisztában a fiatalok a filmklub fogalmával, ami nemcsak filmvetítést jelent, még akkor sem, ha tematikus alapon válogat a szervező, hanem a film előtti bevezető előadást és a film utáni eszmecserét is magába foglalja. Ezek a viták adják meg a film valódi kulturális szerepét, mert a beszélgetés során a személyes tapasztalat, a személyes érintettség közössé válik, a minden kockázat nélkül kifejtett, egymástól eltérő nézőpontok megvilágító erejűekké tudnak válni, gazdagítják egy film értelmezését. A filmklubok közösségszervező erejét ezért nem pótolhatja sem az artmozik gazdag kínálata, sem az általános iskolában és gimnáziumokban folyó médiaoktatás.

A magyarországi filmklubok saját tapasztalataim alapján kissé kaotikus képet mutatnak. Budapesten számos filmklubnak nevezett vetítéssorozat működik, ám kevés az igazi, beszélgetős filmklub. A vidéki nagyvárosokban hasonló a helyzet; különösen a filmes képzéssel rendelkező egyetemi városokban élénkek a filmklubok, ugyanakkor a magyar filmklub-szövetségnek nincs olyan jelentős koordináló szerepe, kevésbé fogja át a spontán alakuló, rövidebb-hosszabb ideig működő klubok hálózatát, mint a többi visegrádi országban. Maciej Gil elmondása szerint például Lengyelországban körülbelül 130 filmklub működik, amelyek évente 50-60.000 forintnak megfelelő zlotyt kapnak működésükre a szövetségtől, amiből nagyjából a kópiák kölcsönzésére futja. A filmklub-szövetség hajdani forgalmazói szerepe Lengyelországban is eltűnőben az anyagi lehetőségek szűkülésével: egyetlen kópiát, egy cseh dokumentumfilmet vásároltak meg forgalmazásra az elmúlt évben. Csehországban a minisztériumhoz és alapítványokhoz pályázhatnak a filmklubok, de még a minisztériumi szakemberek sem tudják számon tartani őket, mert gyakran sem székhelyük, sem honlapjuk, sem telefonos elérhetőségük nincsen. Egy, a cseh filmklubokról készült dokumentumfilmben megszólalók ugyanakkor a kisvárosi mozik és filmklubok hanyatlásáról panaszkodnak, így például az Uherské Hradiště-hez közeli Zlin-ben nemrégiben szűnt meg az utolsó filmklub. A filmklub-szövetség képviselői a születőben levő filmtörvénytől várnak segítséget, ám nehezményezték, hogy a minisztérium kihagyta őket a törvény előkészítéséből. Szlovákiában már megszületett a filmtörvény, ami megszilárdította a filmintézet helyzetét, a filmintézet szerény eszközeivel valamelyest segíteni tudja a filmklubokat.

Mind a négy visegrádi ország a filmtörvény lázában ég, amely, a még előtte állók reményei szerint, lendíthet a filmklubok helyzetén, mi, akik viszont már három éve túl vagyunk az elfogadásán, nem ezen a téren ? úgy is fogalmazhatnánk, hogy ezen a téren nem ? tapasztalhatjuk áldásos hatását. A filmklubok mégis tovább élnek, még ha a hatvanas-hetvenes évekbeli fénykoruknál jóval szerényebb szerepet töltenek is be a formális filmoktatás rendszere mellett.

Ki tudja, talán csupán egy energikus szervező kell hozzá, hogy egyszer ismét zsúfolásig töltsék meg a mozitermeket a bevezető előadásokat türelmesen végighallgató fiatalok egy magyar kisváros nyári filmiskoláján.

(2007-08-01)