Magányos kocogó az ütött-kopott, szomorkás, havas futballpálya szélén szamárral találkozik, üde szőke lány erős akcentussal magyar himnuszt énekel egy nagyon más, rendben lévő futballpálya közepén, mi az? – Muhi András Pires (1984) filmet készített a „magyarfutball”-ról.

A filmedet valóságfilmként, országfilmként néztem. Az volt az érzésem, ez egy felnőtt ember munkája, akinek nem szükséges dühöngenie, elkeserednie. Nem borul ki a dolgok állásától, hanem figyelmesen fölméri a terepet. Nem ítélkezik, hanem megoldást keres. A filmedben nemcsak a gondolati ív, a történet, de a sokszor fájdalmasan hiányzó apró filmes részletek – zene, vágás, trükk – is a helyükön vannak. Érett, szép munkának tartom, pedig a rendezője még egyetemista, filmelmélet-magyar szakra jár.

…és nagyon rosszul tanul, azt hiszem, én vagyok az évfolyamutsó. Minden intézményben, ahol életem során megfordultam, beleértve a futballcsapatokat is, deviánsnak számítottam, ugyanakkor sosem mertem igazán radikálisan fellépni, inkább szorongtam, az érzelmi csörtéket magammal vívtam meg. Ha ilyen ütemben haladok, úgy számolom, kilenc év alatt el is végzem az egyetemet. Arra jöttem rá, hogy csak úgy tudok létezni emberek körében, ha senki nem áll senki fölött, és személyes kontaktus is létrejöhet. Ez nem jelenti azt, hogy mondjuk az ELTE, ahová járok, nem demokratikus, ez csak annyit jelent, hogy minden oktatási intézménynek az a tulajdonsága, hogy a tanár a diák fölött van. Nem az intézményt, az intézményességet viselem nehezen. Meg azt, hogy az egyetemen a teljesítmény egyetlen mércéje az ötös. Ha volna tétje egy házidolgozatnak, mondjuk megjelenhetne egy belső lapban, és erre épülne egy szisztematikus verseny-rendszer, sokkal inkább érdekelt lennék abban, hogy minőséget produkáljak.

A tanáraid nem közvetítenek olyan tudást, ami miatt megérné túltenned magadat az intézmény-fóbiádon?

De! A filmet világszínvonalú fejek tanítják. Király Jenő például, vagy Gelencsér Gábor, Kovács András Bálint, Hirsch Tibor… Az Ő munkásságuk komoly hatással volt rám és a filmemre is. Csakhogy az utóbbi években a filmelmélet monstre-szakká vált, a szemináriumokon is harmincan ülünk. Ez már tömegképzés, ahol kevés közvetlen csatornát találsz a nagy szellemekhez. Az elmúlt években ráadásul olyan sokat foglalkoztam filmmel, hogy pont most szeretnék úgy rendesen szépirodalmat és irodalomelméletet olvasni, kutatni. A magyar szakon azonban képtelen vagyok előrelépni, mert egyelőre brutálisan lingvisztikai irányultságú, maga az irodalom minimális teret kap. Mintha örökké csak „alapoznánk”, tisztára, mint a magyar futballban. Sokszor van olyan érzésem, mint amikor a Fradiban edzés végén még ráhúztunk egy „fartleck”-et. Ez a szó azt a folyamatot írja le, amikor az edződ egy monoton, háromszor-tízszer-száz méteres „sprint-maratont” futtat le veled, túlhajszolja az izületeidet, az idegeidet, a keringésedet. Az izmaid besavasodnak, nem kapsz levegőt, tested-lelked a padlón. A döntő meccsen pedig, a 91. percben, amikor igazán a topon kéne lenned, az ellenfél bomba gólt ragaszt a hálódba, és a vége rúgott gól nélküli zakó. Egy bizonyos pont után a tudományos nyelvészetbe is épp így bele lehet savasodni. Aztán valahogy feltápászkodsz, számot vetsz, és az jön ki, hogy bevertél a fejedbe néhány paragrafust, és lehasznált bürokratának érzed magad. Kellemetlen, ugyanis épp azért jelentkeztem ide, mert magyartanár szeretnék lenni. A szívem viszont az irodalom felé húz, nem a szabálykönyvek felé, úgyhogy még nem tudom, mi lesz. Egyébként, ha valamiért „országfilm” a Magyarfutball, a 91. perc akkor ezért: valahogy minden piros-fehér-zöldbe burkolt társadalmi folyamatra rímel a futball-allegória.

Milyen érzés volt az édesanyáddal egy versenylistában szerepelni a szemlén?

Természetes, hiszen napi szinten vagyok benne a dolgaiban, és ez így volt a táboros filmjénél is (Koreszmék és táborok – a szerk.). Ha gyenge filmet csinált volna, akkor is jó pofát vágtam volna, de szerintem a rendszerváltás utáni Magyarország egyik legfontosabb és legpontosabb dokumentumát dolgozták fel Varga Ágotával. Valójában abszolút versenytársak voltunk, mert ha jól megnézed, a Magyarfutball is mélyen táboros film… Nagyon sokat küszködtem azzal, hogy nincsenek saját történeteim, mert 16 éves koromig állandóan futballoztam. Úgy éreztem, kevés élményt élek át, éjszakánként pedig görcsös és nyögvenyelős iszapfutásokról álmodtam, távolban egy fehér futballkapuval. Arról kellett meggyőznöm magam, hogy a futball az egyetlen saját történetem, amit csak én tudok Magyarországon hitelesen és átfogóan elmesélni. Apám fiaként akadtak persze gátlásaim, ráadásul azzal is tisztában voltam, hogy merőben korszerűtlen szellemben akarom feldolgozni a témát. Lehet, hogy ez csak az én benyomásom, de úgy látom, egyre kevesebb szintetizáló mű készül a világban, inkább a pici részletek, szubjektív megfigyelések az érdekesek, mert a klasszikus, esszenciális megközelítés gyakran elnagyoltságot, felületességet szül, amitől mindenki retteg. Én sem voltam nyugodt efelől, de a magyar labdarúgás esetében muszáj volt egy filmben beszélni mindenről.

Édesapád stúdióvezető, producer, a filmed társproducere.

Közösen kerestük fel a szinopszissal Major Istvánt, a Filmteam producerét – aki kiskora óta Honvéd-drukker –, hogy segítsen. Az ő bizalma és jelenléte rendezett össze, az ő jóvoltából kiváló tempóban, kevés idő alatt és sokat forgathattunk. Az Inforg Stúdió hivatalosan csak az utómunkálatoknál szállt be. Húsz nap során nyolcvan órát vettünk fel, és a végére már éreztem, hogy az egymástól térben-időben távol álló „pici részletek” meg fognak férni egymás mellett a „magyarfutball-mítosz” ernyője alatt, sőt, talán nem is gyengítik, hanem inkább támogatják és magyarázzák egymást.

A filmből úgy tűnik, hogy a futball tudomány.

Te mondád! Egy diszciplínát leginkább az anyaga felől, azaz a nyelv felől érdemes megközelíteni. Az egész problémaköröm nyelvi gyökerű. Tudniillik a futballkultúra nyelvezete hihetetlen módon elsilányult Magyarországon, körülbelül a B-közép szintjén áll jelenleg. Vagy talán pontosabb, ha azt mondom, ki sem fejlődött még. Mintha a közvélemény távol tartaná magát a mélység titkaitól. A futballszakma ezt köszönte szépen, hamar megtanult nyilatkozni, ugyanazokkal a közhelyekkel folyamatosan mellébeszél, kizárólag egy valóság-idegen metanyelven keresztül közelít a magyar futball ügyéhez. Ezért tudott a filmem sokaknak „aha-élményt” okozni. A szakmainak nevezett párbeszéd manapság nem mutat fel átgondolt edzés- és versenyelméletet, ellenben nagyon alacsony színvonalú és unalmas. Főleg azokhoz a lehetőségekhez képest, amiket a modern játék éber megfigyelése egyébként felkínálna. (Nézz meg a tévében egy szakértői elemzést!) A valóság problémája ez: van-e értelme nyolcszázadszorra is „lenyilatkozni” meccs előtt, hogy „rendet tettünk a fejekben”, a „közönség a 12. játékosunk”, meg hogy „csúsznak-másznak-akarnak-küzdenek-hajtanak a fiúk, szívüket-lelküket kiteszik a pályára, megalkuvás nélkül izzadnak-harcolnak, orrvérzésig mennek, mint a mozambó!”, miközben újabban már Máltától is kikapunk kettő egyre. Tényleg van ezeknek a nyelvi képződményeknek bármi közük a valósághoz, realizálódnak ezek a futballpályán, vagy mindenki csak blöfföl, és látszatállításokat tesz? Szerintem semmi közük a valósághoz, azt is mondhatnám, hogy mindenki hazudik, és csak azért nem mondom, mert a hazugság ezekben a szörnyű nyelvi formulákban van, és nem feltétlenül az emberekben. Nyugaton persze sokan tudják a szakmai titkokat, viszont kevesen adnak ki információt, elsősorban azért, mert minden info egyben üzleti információ is. Érdekes ugyanakkor, hogy bár Amerikában is elsősorban üzleti céllal működnek a nagy sportvállalkozások, mégis, ott nézőként, fogyasztóként is szakértő lehetsz, mert a kosarasok vagy a hokisok hatékonysági faktorai szerepelnek az interneten, sokkal több dolog nyilvános, a statisztikák hihetetlenül szerteágazóak. Én hat éves korom óta arra várok, hogy hasonló adatok a labdarúgásban is hozzáférhetőek legyenek, és nem azért, mert szeretném beragasztani őket a focifüzetembe, hanem azért, hogy a közvélemény tisztábban lásson, és lezárja végre ezt a redundáns diskurzust, ami a magyar futball kapcsán folyik.

Hogyan látod a futball jövőjét?

Két dolog biztosan változni fog: ötven év múlva a balbunkó is úgy fog cselezni, mint most a Cristiano Ronaldo nevű kreatív vonalszélső, mert a profivá váláshoz szükséges készségek terén a gyorsaság és a labdaügyesség mellé társulni fog az ízületek lazasága mint alapvető kiválasztási szempont, és a játékolvasás képessége is. A jelenlegi szuperszínvonal még tovább fog emelkedni, mert ezek a tapasztalatok villámgyorsan épülnek be a képzésbe. A másik változás a tudományos nézőpont, és a statisztikák előretörése, illetve nyilvánosabbá tétele lesz. Többek között ezt szerettem volna elősegíteni a filmemmel. És itt nem arra az értelmetlen történeti adathalomra gondolok, amelyek segítségével a sportkommentátorok „csak a rend kedvéért” babonás következtetéseket szűrnek le világháború előtti meccsekből meg a mezek színéből. A teljesítmény fizikai és mértani körülírásáról beszélek, amit a világban nagyon magas szinten művelnek, Magyarországon azonban egyelőre még a szakma sem hajlandó tudomást venni a szakmai szemléletmódról. Pedig ebben rejlenek azok a titkok, amelyeknek tudatában a professzionális „játékos-gyártási”, teljesítménynövelési technológia a maximumot tudja kihozni az egyéni és a kollektív képességekből. Akik tudják a titkot – ilyenek mondjuk Arsčne Wenger, vagy Rafa Benítez –, azok akár több ezer fős biológiai-ipari komplexumokat képesek működővé és piacképessé tenni.

A magyar lemaradást miben látod?

Abban, hogy kevesen vesznek tudomást a mit? és a hogyan? kategóriák szembenállásáról (ami az esztétikából is ismerős lehet). Magyarország jelenleg az utánpótlás-nevelés területén van irtózatosan lemaradva. Elsősorban azért, mert mindenki érzésre edzi a játékosokat, és nem precízen kidekázott értékek mentén. A csapatokból minden játékos ugyanazokat a gyakorlatokat végzi, pedig minden játékosnak különböző terhelésre volna szüksége, a saját biológiai-anatómiai adottságaihoz hangolva. Van, akinek a tizenötödik sorozat már sok egy gyakorlatból, és a következő már kárt okoz neki, a másiknak viszont valamiért huszonhét kell belőle. Az élsportban nincs jó meg rossz gyakorlat, mindenkinek másra van szüksége. Ferenczi Attila futballtudós szerint a futball-tréning a kémiához hasonlít: ha így keverem össze az alapanyagokat, gyógyszert kapok, ha meg úgy, akkor lehet, hogy mérget! Mindenesetre egy-egy ötvenezer forintos polár-óra beszerzése csapatonként sokat tudna segíteni ezen a problémán, de hát magyarázd ezt el a vezetőknek, meg az edzőknek, akik nyilván tízezer jó gyakorlatot ismernek (mit?), de többségük képtelen ezeket egy képességekhez optimalizált teljesítménynövelő-struktúrába integrálni (hogyan?).

Újabb valóság-probléma?

Igen, a magyar szakma nagy része semmilyen viszonyban nincs a valósággal. A nyugati futballvalóság tudniillik azt jelenti, hogy a mérhetőt (pl. gyorsaság, kondíció) szigorúan mérik, a relatív tartományokba tartozó értékeket (technikai-taktikai képesség) pedig faktor-analízisek mentén „hasonlítgatják”. Jámbor László – aki Magyarországon talán a legjobban ért ehhez az iparághoz – mondta nekem, hogy az élsportban is csak akkor tudsz jól termelni, ha tudósok módjára adatokat gyűjtesz, és ezeket osztályozod. Egyéni és kollektív futómennyiség, laktát-képződés, reakciógyorsaság, passzpontosság, értelmes kockázatvállalás, a döntések minősége, a tiszta játékidő és még számtalan szempont regisztrálásával egyre közelebb és közelebb kerülhetsz a valóságos teljesítőképességhez – az igazság megismeréséhez. Miközben természetesen tudatában vagy, hogy sohasem érhetsz el az igazsághoz, hiszen a futball azért olyan valóságos, mert nincs benne igazság. A gól csak jelez valamit, de semmit sem jelent! A teljesítményt nem tudod úgy kifejezni, mint a magasugrásban, itt majdnem minden relatív. Esterházy Péter a focis könyvében nem véletlenül emlegeti Heisenberget. A magyar futballszakma ebben meg is állapodott, egyúttal sajnos elveszítette a maradék igényességét, mondhatni bebújt a bizonytalansági reláció mögé, és jelenleg csak annyit tudni, hogy orrba-szájba alapozunk, de közben minden bizonytalan alapokon áll. Ezzel szemben a Nyugat nem hajlandó elfogadni, hogy az igazság megismerhetetlen, egyre mélyebbre és mélyebbre hatol a teljesítményanalízisben, ami finoman szólva nem válik kárára. A filmmel ezt az egész problematikát be akartam vezetni a futballról szóló közbeszédbe.

A magyar futballvezetők a színvonaltalanságot többnyire pénzhiánnyal indokolják. Az általad javasolt változtatásokhoz is sok pénz kellene?

Egy részéhez, a tudományos háttér megteremtéséhez igen, de rengeteg eleméhez nem szükséges beruházás. Kétségtelen, hogy csak akkor lesz motivációja egy pedagógusnak, ha megfizetik, és bizony a magyar utánpótlásedzők bére – imígyen a munkájuk hatékonysága is – a béka feneke alatt van hét méterrel. Meg persze pályák sincsenek, meg semmi sincs, de ezt nem akarom végigkottázni, mert ezt meghallgathatod a sport1-en. Inkább, ha már így összejöttünk, elmondom neked, hogy – Garaczival szólva – „miért brekeg a magyar futball”, és rá fogsz jönni, hogy nem elsősorban a pénz miatt, és tetejébe’ még arra is rájöhetsz, milyen príma gyorsasággal ki lehetne mászni az egész cikiből! Tudniillik olykor külföldön sem mondanak sokkal többet, mint hogy „menni kell, mint a mozambó!”, csak ők aztán mennek is, méghozzá előre. Bizonyított tény, hogy a maximális felnőttkori pulzus a nyugati profiknál 208, itthon pedig csak 180. Hogyan lehetséges ez? Rossz anyagból gyúrták a magyar lurkót? A válasz: nem! Mindez úgy lehetséges, hogy Nyugaton 6 éves kortól fogva olyan a rendszer, hogy a gyerekek mindig annyit játszanak, amennyit 100%-os erőbedobással végigbírnak. 6 évesen például 10 percet. Aztán 10 évesen 20 percet, 14 évesen 50 percet, és még 18 évesen is csak 80-at! 21 éves korukra pedig szépen eljutnak odáig, hogy a 90, sőt, ha kell, akár a 120 perces játékidőt is egy ritmusban végigfutballozzák. Mellékesen 12 kilométert futnak, és 250 intenzív mozdulatot végeznek. Magyarországon ellenben – jól emlékszem – 10 évesen 40 perceket játszottunk, 14 évesen pedig már réges-rég 80-akat! Ennyit nem lehet, és nem is kell kibírni egy fiatal szervezetnek, mert elhalnak benne a sejtek. Paradox szitu, de mohóságból fakad az a lagymatag lötyögés, amit a magyar futballistáktól kapsz, és még egy jó darabig kapni fogsz. Tudom, mert itt érzem még most is a lábamban. Az alibizésre kondicionálnak minket egészen kicsi kortól, nem a pörgésre. Csak legalább ne volna olyan megterhelő! De sajnos a monoton lötyögés ötször olyan káros, mint a rövid, de intenzív mozgás. A csütörtöki fartleck-től duplán bedurrant combok komolyabb meccsen húsz perc után bizony gyökeret eresztettek. És akkor hol volt még a vége?!

A filmben az említett tudásanyagot beszélőfejes ismeretterjesztés formájában kommunikálod, s egy követő futballsztorival – a felnőttek elbukják a VB-selejtezőt, az U-19 megnyeri – illusztrálod. A kettő között az a kocogó ember a havas pályán csak azért találkozik a szamárral, hogy a magyar dokumentumfilmezésben oly ritka sűrítés érett példája létrejöhessen. Kiktől tanultál?

Mondhatnám, hogy Huszárik Zoltántól, de nálam nincs ló, csak szamár, meg havas libalegelők. Leginkább azt tanultam meg – ezt is csak a dokumentumfilmről és saját magamtól –, hogy semmit sem lehet megtanulni. Csinálni kell, lehetőleg kis stábbal, mert közben azért jó érzés olcsónak lenni. A lekövetős helyzeteket pláne jó, ha kevés stábtag állja körül, mert a helyenként lámpalázas hősök így könnyebben maradnak önmaguk. Nagyjából ennyi az ars poeticám. Emellett megtanultam bízni a szerencsében, ami szinonimája a véletlennek. A harmadik-negyedik forgatási nap táján felfedeztem, hogy ha dolgozom, előbb-utóbb belebotlok a szerencsémbe is, mert mindig történik valami kiszámíthatatlan, pontosabban mindig a kiszámíthatatlan történik. A rendező befolyása az eseményekre sohasem éri el a száz százalékot, a nullát ellenben igen gyakran. Ez egyszerre teszi bátorrá és szerénnyé is az embert, engem mindenesetre hamar felszabadított az állandó stressz alól. Amíg ésszerű volt, terveztem, egyébként meg, ha nem is hittem, de bíztam a sorsban, hogy időről-időre újból lendít az ügyemen. Az emlegetett szamár víziójába például a teljes vakszerencse áldásával futottunk bele. Nyári terepszemlénk során az összes pesti pályát kifotóztuk, döntés is született, hogy a Postáson nem akarunk forgatni. Egy hideg hajnalon viszont véletlenül a filmgyárban felejtettük az aksitöltőt, ez a pálya pedig pár sarokra van onnan, és bár mi másik hármat akartunk eredetileg felvenni, csak erre maradt időnk, mert Détári Döme – a sűrítés újabb érett példájaként – Soroksáron várt ránk a szögletzászlónál fél tízkor. És amikor beléptünk a Postás vaskapuján – egyszer gólt is lőttem itt a MALÉV-nak –, az intéző valamiért épp a klub szamarát terelte kifelé a játékos-kijáróból, egyenesen bele az optikába.

Milyen filmes hatások voltak fontosak számodra?

Elsőre nem vettek fel az egyetemre – a nyelvtant ellinkeltem, plusz érettségi előtt két hónappal iskolát váltottam. Egy éven át rengeteg szabadidőm volt, naponta három-négy filmet néztem, játékfilmet és dokut vegyesen, közte rengeteg magyar filmet, mellé még jó sok tévét. Ezekből tanultam, és elég sok írott szót is olvastam, viszont a Budapesti Iskola remekein kívül nem tudnék közvetlen filmes mintát előhívni. Az utóbbi öt évben talán a legerőteljesebb dokumentarista hatást a Győzike-show tette rám. Nagyon érdekelt a tömegkultúra, szerettem volna tudni, hogy az „átlagnéző” milyen grammatikai térben érzi otthon magát, milyen ritmusban fogyasztja a képeket, az információkat, az egész cselekményt, és a Győzike ehhez nagyszerű iskola volt, anno az összes részt megnéztem. Nem akartam művészkedni. Egy tévés nagydokumentumfilmet akartam csinálni, amit nem csak egy szűk focikedvelő réteg tud befogadni, hanem bárki. A Magyarfutballban rengeteg a televíziós formanyelvi elem, bár elképzelhető, hogy az egészet nézve ezek nehezen érhetők tetten, s talán nem annyira forszírozottak, mint a tévében. Pedig egy csomó reality-show-, kibeszélő-show-, magazinműsor-, meg National Geographic-motívum van benne, igaz, narrációt például nem alkalmaztam. Tulajdonképpen a natúr szereplős, lekövetős dokumentumstílus és a tudományos ismeretterjesztő, oknyomozó stílus paralelizmusával találkozhatsz ebben a filmben. Csak arra kellett vigyázni, hogy az arányok ne boruljanak fel, mert olyankor az eklektika könnyen elkezdi lebontani magát. Egyelőre viszont úgy tűnik, bejött a koncepció, mert több mint félmillióan nézték meg a filmet különböző tévécsatornákon, a Nemzeti Utánpótlás Intézet pedig oktatási célokra használja azt az ezer DVD-t, amit rendelt belőle.

A szép szőke lány, aki a magyar himnuszt énekli, szintén véletlenül került a kamerád elé?

A helyzet szürreális volt: a valóban helyes svéd kislány felettébb sportszerűtlen módon a nagy meccset megelőző tréningünk alatt próbálta be másnapra a magyar himnuszt – magyarul. A szakvezetés pszichikai hadviselésről susmorgott. Bár utólag nem tartom lojális lépésnek a csapatommal szemben, de szóltam a lánynak, hogy legyen szíves még kétszer-háromszor megismételni, hogy rendesen föl tudjuk venni, és ha lehet, álljon már egy kicsit beljebb a pályán, hogy szegény magyarok még kevésbé tudjanak edzeni.

A foci keményen hierarchikus. Hogy bírtad ki?

A futball nem mentes vadállatias, „evolúciós” jegyektől. Itt a legnagyobb a verseny. A világon ezt a játékot űzik ugyanis a legtöbben, ami a fűrészporos Fáy utcai edzőpályáról például egészen nyomasztó tud lenni, és olykor súlyos tünetekben ütközik ki. Engem a Fradiban valamiért mindig tiszteltek, de amikor igazán kemény csapatba kerültem, a Vasasba, ahol volt néhány kifejezetten alattomos srác, akikben szeretetnek, empátiának a szikrája sem volt meg, valószínűleg csak azért nem ugrottak nekem, mert volt barátnőm. A hímhierarchiában ez valami rangot jelent. Minden újonc átesett beavatáson, én nem, persze így is kussoltam egész évben. Fel sem merült, hogy odamenjek megvédeni azt, aki olykor kapott a „keménymag”-tól, fel se szólaltam… nehéz dolgok ezek. De valahogy akkor simán túlléptünk az ilyeneken, meg persze, ha volt is, lesz is, döntően nem az agresszió határozza meg egy magyar futballista szemléletét, hanem a reflexió! Sajnos a Vasasban is azért voltak agresszívebbek a fiatalok, mert nem tanulták meg, hogyan lehet levezetni azt a pályán, hogyan lehet bűntudat nélkül lezárni egy meccset, vagy akár egy edzést. Az összes magyar futballista, egytől egyig, serdülő négytől az NB1-en át a Szabad Föld Kupáig mindenhol bűntudattal játszik, és nem azért, mert nem tesz meg minden tőle telhetőt. Fizikailag mindent beleadnak, ezt Dr. Petrekanits Máté terhelésélettani vizsgálatai bizonyítják. Azért alakul ki a bűntudatu(n)k, mert a sportpedagógusok (azaz: edzők) elmulasztják megvizsgálni a játék természetéből fakadó pszichés alapkonfliktusokat, s nem világosítják föl azokról a gyerekeket. Nem tanítottak meg minket az edzőink megszállottan küzdeni a pályán, amit pedig módszeresen el lehetne érni. Ez egy tudatállapot. Be lehet gyakorolni, mint a meditációt, és sokáig fenn is lehet tartani. (Nézz bele Filippo Inzaghi szemébe, és megérted, miről beszélek!) Nem tagadom, én ehhez nehéz alany voltam, de kb. tíz évvel ezelőtt az ország egyik legtehetségesebb játékosa, Inzaghinál például jobb adottságokkal, mégis, meccset úgy istenigazából átélni összesen három-négyszer tudtam, akkor is csak rövid ideig! Inzaghi meg pár hónapja kettőt akasztott a BL-döntőn, és elképesztő volt nézni, ahogy ünnepel. Mert egyébként azt is meg kell tanulni: nyakadra húzni a csapatot, egymáshoz ütődni, üvölteni, ölelkezni, felkorbácsolni a vágyakat egy következő gólra. Mi meg mindig csak lepacsiztunk.

Hogy lehetne elérni azt, hogy valaki átélje, amiben van?

Például beszélgetni kéne. Egyenként mindenkivel. Vagy kérdezni kéne. Például azt, hogy „Ki vagy Te?”. Egyszerű, kedves dolgokat, és ha a gyerek beavat a világába, utána könnyebben és mélyebben tudsz hatni rá, és mindketten jó üzletet csináltatok. A magyar futball-pedagógusok jó része ellenben azt a módszert választja, hogy a lelki alkatodból fakadó „hiányosságaidat” a csapat elé hurcolja, és mindenki előtt lealáz. Van, akinél ez a módszer beválik, a gyerekek többsége azonban megszégyenül és bezárkózik ettől, egyáltalán nem voltam egyedül a frusztrációimmal. Bárcsak bevallhattam volna bármelyik edzőmnek, hogy én utálom a sportfájdalmat, hogy bizony félek a pályán, ha az ellenfél agresszív! Értse meg, és segítsen ezt megoldani, mert ennek ellenére aranylabdás szeretnék lenni! Nem is tudom, mit kaptam volna… Szóval vagy megoldom magam, vagy mehetek a fakóba. Hogy a nevelőmtől tanácsot kérhetnék? Nem, azt inkább nem. Nincs benne bizalmam, valójában tőle is félek! Így vesznek el a tehetségeink. A végeredmény pedig: totális irónia, önreflexió és cinizmus. Elsősorban a játékosok, de voltaképpen mindenki részéről, aki a magyar futballal még foglalkozik. Ez teszi szomorú röhej tárgyává ezt a közeget. Volt olyan, hogy válogatott meccsen a mellettem ülő szurkolócsoport valami olyan kegyetlenül pontos jelzőcsokorral kínálta meg a szerencsétlen magyarokat, hogy bevallom, sírtam a röhögéstől. Tiszta szívemből szurkolni jöttem, de egyszerűen lehetetlen volt. A játékosokkal meg az van, amit a filmben látsz, ugyanazt éltem át. Látástól-vakulásig megy ez a fád zrika, önmagunk permanens deheroizálása a másikban. Csak ez az apokalipszis utáni röhögés maradt, ez a blazírt „hehe”, mint Vonnegutnál a Börleszkben. Ami viszont olykor annyira erős tud lenni, hogy amikor a fodrász-szalonban forgattunk az U19-es válogatott srácokkal, Csoboth Attila operatőr barátom életében először nem bírta kézben tartani a kamerát, mert könnyezett és fuldokolt a nevetéstől. Lehet is látni, hogy picit rezeg a kép, miközben Kovács Gabiék minden idegszálukkal azon vannak, hogy Baranyai Norbit legalább egy félidőn át lehetőleg száz százalékos helyzetkihasználással agyonszívassák. És sikerült is nekik! Másnap meg alig találták el a kaput Feröer-szigetek ellen...

Előfordult, hogy nagyon látványosan ütközött a nyugati és a magyar futball módszere?

Persze. A legfájdalmasabb, amikor friss magyar bajnokként, babérkoszorúval a nyakban kiutaztok egy stuttgarti teremtornára, és egy negyedórás rapid-partin az Ajax Amsterdam C-csapata gurít nektek egy ötöst. Igen, három percenként egyet, és valahogy érzed, hogy azok a srácok olyan feltétel nélküli, vallásos odaadással, élvezettel és alázattal fociznak, amilyet Te még hírből sem ismersz. Próbálod ráhúzni a népsportos paneleket az élményedre, de ráeszmélsz, hogy amit ezek tudnak, arra a magyar futballkultúrában még nem születtek meg a kifejezések, mert senki sem találkozott még testközelből az összpontosításnak ezzel a szintjével. Igaz tehát a mondás: „mi csak szövegben vagyunk világbajnokok”. Mielőtt azonban bárki azt hinné, hogy az életem Nádast idézve kizárólag „nyúlós keservekből” és fartleck-passiókból állott, és hogy a magyar utánpótlás-nevelést valójában munkatábornak kell képzelni, a srácokat pedig torz véglényeknek, el kell oszlatnom ezt a tévedést. Így is fantasztikus pillanatokat hozott a futball az életembe, csak lehetett volna sokkal, de sokkal jobb is az egész. Ennyi.

A magyar futballéletet focistaként ismerted meg ennyire jól, vagy a film során térképezted föl?

Futballistaként ismertem meg. Ötéves korom óta járatom a sportújságot, később futballtörténeti, valamint utánpótlás-képzési könyveket olvastam, illetve minden mérkőzést megnéztem a tévében, még a magyar bajnokikat is. Az évzáró banketteken a szülők közt ültem, és nyughatatlan hévvel kritizáltam az edzőimet. Nem is tudom, a vezetőket miért nem. Az már olyan elérhetetlen szférának tűnt. Pedig gondolj bele: 10 évet játszottam, ez alatt 14 edzőm volt. A Fradiban. Kinek miféle koncepciója ez „odafönt”? Három jó edzőm volt pályafutásom alatt, őket egy év után lekaszálták. Könyörgés, sírás, a szakmai kontinuitás szükségességének szajkózása, végül aláírásgyűjtés – ez mind nem számított.

A szüleid nem szóltak bele a sportkarrieredbe? Akkor például, amikor lesérültél?

Az egyik bokámban kétszer, a másikban háromszor sérültek a szalagok, de azért nem voltam életveszélyben. Egyébként se szóltak bele soha semmibe, vagy ha igen, arra meg nem a „beleszólás” a jó kifejezés. Az anyukámmal nem volt olyan intenzív viszonyom akkoriban. Engem csak a futball érdekelt, őt meg csak az nem. Az édesapám viszont minden meccsünkre kijárt, még a vidékiekre is. Valaha Ő is magyar bajnok volt, méghozzá vívásban, és a Vasas színeiben! Egyszer akadt egy lightosabb döntéshelyzet: Urbán Gabi barátommal – aki most az MTK középcsatára, és plazmatikus bombával debütált a kupában valami örmény csapat ellen –, mehettünk volna próbajátékra a Feyenoordhoz Hollandiába. Az ab ovo elizélt magyaros képzés 11-12 évesen még kevésbé érezteti a hatását, akkor még a puszta tehetségemből tudtam úgy futballozni, hogy az a világban sem számított rossznak, mégsem kellett sokat filóznom. Szerettem a szüleimet, a húgomat, a hazámat, a nyelvemet, eszem ágában nem volt elmenni, pedig akkor még az az egy cél lebegett előttem, hogy futballista legyek. Ha kimentem volna, egy futballakadémián kellett volna élnem, márpedig én azt nem! A képességeim alapján egyébként egy európai középklasszis lehettem volna: a fizikális adottságaim az egész magyar mezőnyben egyedülállóak voltak, olyan gyors voltam, mint a nyúl, csak sajnos olyan gyáva is, finoman szólva sem vállaltam fel a párharcokat. A technikám teljesen átlagos, viszont elképesztő, hogy ezen a téren még mindig évről évre fejlődöm. Nyugodtan megtaníthattak volna az edzőim labdával is gyorsnak lenni, ha már labda nélkül 3.7 mp körül futom a harmincat. Akkor kellett volna kiszállnom, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem lehetek aranylabdás (ez a felvetés a filmemből is ismerős lehet), kb. 14 évesen. De sajnos én nehezen, gyötrődve hozom meg a döntéseimet. Persze így, hogy maradtam, kétszeres ifjúsági magyar bajnok lettem. A Fradi-Békéscsaba bajnoki döntőn ráadásul „le is tettem a névjegyem”: balról kaptam a zsugát, leshatáron kiléptem, elfektettem a kapust, és higgadtan a hálóba helyeztem. Aztán ősszel a Fradi kétszáznyolcvanezerért eladott Angyalföldre.

Ha jól értem, te úgy érvelsz a focis profizmus mellett, hogy azt a magad számára visszautasítod.

Igen. Én nem a futballra születtem. Tulajdonképpen szenvedélyesen nem szerettem a futballt, nem voltam alkalmas rá, inkább egyéni sportolónak kellett volna mennem, ha már sport. Bár utólag – tudván, hogy film lett belőle – nem sajnálom, hogy így alakult. A futball aszkétikus életmódot követel, amikor alszol, akkor is futballoznod kell. Ha igazi nagyágyú akarsz lenni – máshogy pedig nem érdemes csinálni –, azt csak teljes önfeladással érheted el. Profi szinten – Magyarországon egyedül a Sándor Károly Akadémia képvisel ilyen nívót – ez már 14 éves kortól a szülőktől való elszakadást, katonaságot-papneveldét jelent. Van, akinek ez jó, én speciel belepusztultam volna. Így is folyamatos lelkiismeret-furdalást jelentett a foci, mert tudtam, hogy edzés után még két-három órát kéne technikáznom: dekázni, lőni, zsonglírozni, mert a Puskás meg a Pelé ezt csinálták, és a Ronaldinho is ugyanezt csinálta. (Ő még nyújtott is olykor, ezért nem sérül meg soha.) Én erre részint lustaságból, részint a középiskola szorítása miatt nem voltam képes. Aztán olyan is volt, ami kifejezetten dühített a futballban. Konkrétan elevenembe vágott: egy kivételével minden edzőmnek az volt a mániája, hogy az én hajam legyen levágva! Legyek szíves, és ne járassam le a mezt és a klubot (!) azzal, hogy úgy nézek ki, mint egy „fürdőskurva”, tudniillik „nem a Váci utcán korzózom”, és egyébként sem vagyok valami „köcsög teniszező”, hogy „a sérómat buzeráljam” meccs közben. Ha megengeded, ezt az érvrendszert itt nem is kezdem el minősíteni, különben a szép expozéd a megengedő légkörről meg énrólam most már tényleg végképp dugába dől.

Akkor x mennyiségű saját kérdés után úgy döntöttél, hogy a lehető legteljesebb spektrumot adod a magyar futballéletről?

Igen. Viszont nagy előnyben voltam a napi versenytársakkal szemben, hiszen én az audiovizuális médiumon keresztül közelítettem meg a futballt. Édesapám mondta mindig, amikor gyerekkoromban olyan dolgokat állítottam, amelyekkel kapcsolatban nem rendelkeztem valós tudással, hogy „nem tudhatod, mert nem voltál ott!” Ezt a szentenciát megtanultam, és nagyon szerettem volna mindenütt ott lenni, mert tudtam, hogy a jelenlét az egyetlen hiteles út. A mai írott és elektronikus sportsajtónak pont ez az alapvető problémája, hogy nem jut el oda, ahol a dolgok valójában megtörténnek-eldőlnek. Csak a dühítő végeredményt látja, és mivel az – esetleg részsikereket követően, de valójában kivétel nélkül – mindig kudarc, nem tud mást tenni, hőzöng, mint egy óvodás gyerek, hisztériázik. A téma a mechanikus leképezés szenvtelenségét kívánta meg, mert bele lehet fulladni a sok demagóg spekulációba, személyeskedésbe. Csak így lehetett kritikus helyzetben higgadt és pontos munkát végezni, egy kicsit kihajolni a paranoiás semmit mondás áporodott levegőjéből. Ha megfigyeled, csupa olyan helyszínen forgattam, csupa olyan kérdést tettem föl, ahol és amit nem szoktak. Mert a sportsajtó valamiért nem akar olyat megmutatni, hogy a szülő üvöltve drukkol a pálya szélén, hogy a komplett utánpótlás válogatott a csajokat stíröli Lund főterén, hogy az edző leteremti a játékosait félidőben, holott mindnyájan erre volnánk igazából kíváncsiak, mert végre lekerülnek a maszkok, és hirtelen az egész világ valóságos és emberi lesz. (És akkor hol vagyunk még a tudományos-szakmai háttérre való rákérdezéstől?) A sportkommentátorok minden meccs félidejében felteszik a szónoki kérdést: „Vajon ilyen helyzetben mit tud mondani a mester szünetben, mivel tudja feltüzelni a játékosokat?!”. Most itt van, tessék! Kapcsolom élőben az öltözőt! Ezzel szemben a Sport TV a filmem után pár hónappal szintén elkísért egy utánpótlás-válogatottat, azt hiszem Ciprusra. Felvették a meccseket, egy interjút a szövetségi kapitánnyal, meg néhány sráccal, és közben tíz percenként rövid turisztikai ismertetőt tartottak Ciprus nevezetességeiről. Szerinted, ha a sajtómunkások a valóság helyett ciprusi templomtornyokat meg Mars-szentélyeket mutogatnak a nézőnek, mikor fogunk előrelépni?

A nénikém és a szellemek című készülő dokumentumfilmed gyökeresen más témát jár körül.

Igen, ezotériáról akar szólni. A rendszerváltásig volt egy közös valóság: a szocializmus, amihez képest mindenki tudta magát definiálni. A szabadsághoz talán már többféleképpen állunk hozzá, társadalmi kovászként pedig olyan dolgok funkcionálnak, mint a kereskedelmi tévé, a pletykalap-kultúra, de ilyen a futball is például, és szerintem ilyen a spiritualizmus is. Egy korábban nem szakrális közegben vízözönszerűen áradt szét egy szivárványos mítoszfolyam, valahol a Blikk Horoszkóp, a transzcendentális idealizmus és a dietetika háromszögében, és azt hiszem, így vagy úgy mindnyájan ez alatt a csillagkép alatt bóklászunk. De ez már egy másik történet.

Magyarfutball
A 91. perc

r: Muhi András Pires, o: Csoboth Attila, v: Mógor Ági, h: Várhegyi Rudolf, z: Peter Ogi, mt: Eichstaedt András, Gerencsér Anita, Harmati Balázs, Keresztes Felicián, Nedeczky Dóra, Rózsa Éva, Sipos Erika, Szemenyei Bálint Zsolt, Takács Gábor, Várkonyi Sándor, gy: Déberling Antal, p: Major István, Muhi András, sz: Bicskei Bertalan, Dudar György, Fedor Sándor, Jámbor László, dr. Kocs Mihály, Korpa Zoltán, László Csaba, Móré Imre, dr. Petrekanits Máté, Roland Larsson, Tajti József, Tamási Zsolt, Varga István, Varga Zoltán, Vincze András, az U-19 tagjai
Filmteam, Inforg Stúdió, 2006, video, szí, magyar, angol h, mf, 72 perc
2005-ben a magyar felnőtt futballválogatott Svédország ellen a 91. percben gólt kapott, nem jutott tovább a világbajnokságra. A magyar ifjúsági válogatott nem sokkal ezután Svédországba utazott Európa-bajnoki selejtezőre. A film az ő útjukat követi. A két meccseredmény között a magyar futball-élet teljes diagnózisa hangzik el. A megoldási lehetőségek közül – amelyek az utánpótlás-nevelésre fókuszálnak – kiemelkedik a gárdonyi Sándor Károly Akadémia, ahol 16-18 év közötti focistákat képeznek. Az ifiválogatott 2005. okt. 9-én 1:0-ra legyőzte Belgiumot, és harmadik helyezettként továbbjutott csoportjából. Az edzőt néhány hónap múlva leváltották.
(2007-08-17)