Sulyok Máté „Szétfeszítettem a világot!”
Beszélgetés Máthé Erzsi színművésznővel
Végre énekelhet
Végre énekelhet
236 KByte

„Alkati adottságai – királynői tartása és mély, zengő orgánuma – tragikus szerepek megformálására predesztinálják. Ugyanakkor humora, karikírozó képessége vígjátékokban, komédiákban is nagyszerűen érvényesül” – írja róla a Magyar Színházművészeti Lexikon.
Máthé Erzsi, Kossuth-díjas színművésznő, a Nemzet Színésze, a 38. Magyar Filmszemle Életműdíjasa.



Szinte „földik” vagyunk a művésznővel: a dédszüleim Budafokon, az Árpád utcai iskolában tanítottak, édesanyám a Czuba-kastélyban gyerekeskedett.

Jó helyen, szép helyen. A dédszülei… Jóég! A Czuba-kastély mellett kóboroltam gyerekkoromban és áhítattal, vágyakozással tekintettem az épületre. Tudja, amikor egy kislány az utcákon sétálva szép kastélyokat lát, álmodozik, szép ruhákat szeretne...

A Péter Pál utcában, például…?

Édesem, a Péter Pál utca, bizony…! Első szomorú emlékem, ami nagyon mélyen érintett, odafűződik. Volt egy amerikai kislány az osztálytársam az elemiben, aki ott mondta meg, hogy hazaköltözik. Akkor hihetetlen űrt és fájdalmat éreztem. Azt hiszem, szerettem volna elmenni Amerikába. Erről van szó, röviden. Szerettem volna lakni a Czuba-kastélyban – vagy a Törley-kastélyban. Mindig az volt a vágyam, hogy ilyen kastélyokban éljek.

Nem csodálom.

Nem csodálja… Igen… Valamennyit sikerült elérnem ezen a pályán, meg kell, hogy mondjam – most már, utólag visszatekintve. Nem nagyképűségből! Nagyon egyszerűen fogalmazva: miután nagyon szegény családba születtem, megvolt bennem a nagyratörés.

Barlanglakásba született, ugye, Budafokon?

Igen. Budafok szőlőtermő vidék. (Pont itt van egy könyv a Péter Pál utcáról mellettem. Ragaszkodom az emlékeimhez.) A hegybe ásva, a földet és az így nyert teret is felhasználták – pincének, borpincének. Ebbe a barlanglakásba születtem és ott nőttem fel – szüleimnek más lehetősége nem volt. A barlanglakás fölött volt egy telek, amelynek egy részére, később épült egy ház. Itt éltem a kitelepítésig.
Budafokon végeztem a 6 elemit az Árpád utcában, a polgárit pedig lent a főtérnél, az Anna utcában jártam. Mi úgy hívtuk, hogy városháza, ma más neve van…

Polgármesteri Hivatal.

Igen. Nagyon közel a polgárihoz volt egy gimnázium, ott végeztem a kereskedelmit – nem érettségiztem, hanem szaktanfolyamot végeztem. Briliáns jó titkárnő szerettem volna lenni. Nem akartam színésznő lenni. Mások akaratából lettem színésznő.

Már a gyárban tetszett dolgozni, amikor egy ünnepségen fellépett és az igazgató javasolta, hogy menjen el színésznőnek.

Akkor még nem államosították a gyárakat. A Szilárd Faárugyárban kaptam állást ’45 után. Muszáj volt elhelyezkedni már csak azért is, mert a háború után a melasz és a kukoricaliszt volt a „boldogság-időszak”. Most cukor van – akkor melasz volt és kukoricaliszt. Boldogság volt, mert ennivaló volt a háború után.

A háborút Budafokon élte át?

’44 márciusában bejöttek a németek, decemberben pedig bejöttek az oroszok. Egyik utcában a németek voltak, a másikban az oroszok. Mi pedig középen. Mint svábot, ’47-ben telepítettek ki.

Nem Máthé Erzsiként született.

Merz vagyok, igen.

Sőt, ahogy láttam régebbi újságokban, hogy időnként az új vezetéknevét is másként írták: hol h-val, hol „h” nélkül.

Igen, mert amikor megkérdezte valaki, azt feleltem, írja, ahogy akarja. Nem éreztem magaménak. Értem engem, ugye? A Merz is problémás volt, mert vagy cz-vel, vagy tz-vel, vagy ä-val írták. Nem voltam hiú rá, hogy t-vel, vagy th-val… Most már fontos, mert van Máté Gábor és van Máthé Erzsi. Ennyit a h-ról. Egyébként nem volt kardinális kérdés az életemben. Az Erzsébetet sem szerettem, ezért lettem Erzsi, ahogy Törőcsik sem Mária, hanem Mari. S Csomós Mari. Én pedig Máthé Erzsi.
Szóval, elhelyezkedtem a gyárban és az első szabad május elsején táncoltam, valamint Rostand Sasfiókjából adtam elő egy jelenetet. Rávettek az ott dolgozó fiatalok, hogy csináljunk egy műsort, és ebben léptem fel. Az előadás után a gyárigazgató azt mondta, hogy menjek el színésznőnek. Lehet, hogy azért, mert olyan állati rossz titkárnő voltam. Nem lehettem jó már csak azért sem, mert, ugye: a gépírás – gyakorlás. A gyorsírást át kell tenni a gépbe. Egy egészen fiatal mérnök diktált egyszer nekem, kivette a gépből a jelentést és azt mondta: „Kérem, ez gyenge, mint a harmat!” Olyan volt, mint a szívlövés, képzelje el! Jól jött, hogy az igazgató azt mondta, menjek el színésznőnek! Úgy gondoltam, ha nem válok be titkárnőnek annyira, amennyire szerettem volna, hát, nézzük meg a színészetet! Na, persze, nem ilyen egyszerű volt ez, ahogyan most hangzik, de fogtam magam és jelentkeztem a színművészetire. Elég sűrű év volt az 1945-ös: titkárnő, hivatalnok, eltanácsolás, illetve ajánlat, hogy „menjen színésznőnek, hiszen maga tehetséges!” – mondták ők, de én nem tudtam. A Színművészeti Akadémiára jelentkeztem ’45-ben – nem vettek fel.

A felvételire emlékszik még?

Erős görög dráma volt – de pontosan már nem tudom, mi. Talán a Médea. A festőművész-, színész-, szcenikus-, díszletfestő-barátokból álló körben adták az ötleteket, mivel felvételizzek, és fel is készítettek. A tizenharmadik jelentkező voltam. Biztattak az akadémia titkárságán, hogy szerencsés szám! Szörényi Éva is ezzel jelentkezett – biztos sikerül nekem is. Nem sikerült, arra sem emlékszem már, hogy miért nem. De mondom: nekem nem volt elképzelésem arról, hogy milyen színésznőnek lenni! Sőt, nem is akartam színésznő lenni! Csak annyira, mint minden fiatal lány: gyönyörű ruhában jönni-menni, sóhajtozni. Ért engem: az ember álmodozik egy filmen. Az amerikai filmeket szerettem. Gyerekkoromban csodálatos színésznők játszottak a filmekben: Bette Davis, Katherine Hepburn. Fantasztikus történelmi filmeket néztem, ámulattal. Imádtam a mozit.

Budafokon?

Igen. Kettő darab mozi volt Budafokon: az Árpád mozi fent, egészen közel az előbb említett iskolához, és az Attila mozi lent, a Városház téren. Rettenetesen sokat jártunk moziba, állandóan kértem a mamámat, hogy menjünk. Álmodoztam, mondom, mint minden fiatal lány: „Színésznő leszek!” De hát ez egy nagyon hosszú és kétségekkel teli bonyolult út, elkezdeni és végigcsinálni – ma már tudom.

Amikor nem sikerült a felvételi a Színművészeti Akadémiára ’45-ben…

…nem hagytam abba, megvolt bennem a kurázsi, hogy azt mondtam magamban, „a mindenségit neki, azért most már menjünk tovább egy lépéssel! Ha annyira úgy gondolja a baráti köröm, hogy tehetséges vagyok, akkor próbáljuk ki!” Volt még akkor a Dohány utcában az Országos Színészképző Iskola, remek tanári karral, talán emlékszik még a nevekre: Pethes Sándor, Rajnai Gábor, Lázár Mária, Ascher Oszkár, Gobbi Hilda, Rátkai Márton. Jelentkeztem és felvettek. Itt változtattam meg a vezetéknevemet is: nem maradhattam Merz, mert amikor Gobbi Hilda elvitt a Nemzetibe – hiányzott egy fiatal, szőke jelenség a színpadról – Major Tamás rendezésében a Dohányföldekre, azt mondta a Major, „ilyen névvel, kérem, nem lehet, hogy Merz – tessék magyarosítani!” S a plakátra már Máthéként kerültem fel.

Miért pont Máthé?

Mert a háború után a nyári szezonban jött egy színésztársulat játszani Budafokra – szerződtettek is. Próbálgattam a szárnyaimat – nem nagy sikerrel. Ott találkoztam egy szép, fiatal kolléganővel. Őt hívták Máthénak. S a név is tetszett, ezért lettem Máthé.
Na, a Színészképzőt három év alatt végeztem el, vagyis ’48-ban. Rögtön kaptam egy szerződést a vizsga után, az akkori Vígszínházhoz, amely színháznak igazgatója volt a Tolnay Klári-Benkő Gyula-Somló István triumvirátus. ’48-ban jött az államosítás. ’49-ben Szilágyi Bea párttitkár azt mondta, hogy tehetséges vagyok, de politikailag nevelni kell.

Miért?

Mert volt egy polgári újságíró szerelmem. S az már nagy hiba volt! Persze. Elirányítottak Miskolcra Szendrő Ferenchez. De az okos Szendrő József látta a vizsgaelőadást és cserével kikért Miskolcról és leszerződtetett Pécsre három évre. Tetszhettem is neki, mert az első év végén megkérte a kezemet. Férjhez is mentem hozzá.

Milyen emlékei vannak Pécsről, az itt eltöltött időszakról?

Imádtam! Gyönyörű volt, megkapó volt – a Tettye, a város, a színház! A nyári állomás Kaposvárott volt és két hónap után az egész társulattal mentünk át Pécsre, a főszezonra. Nagyon jó társulat volt: Kálmán Gyuri – az egyik kedvenc színészem! –, Gordon Zsuzsi, Lontay Margit, Borvető János, Bessenyei Ferenc… Nagyon jól éreztem magam! Csak az volt rossz, mint ifjú színésznőnek, hogy rögtön nagyon nehéz szerepeket kaptam. Túlságosan fiatalon rakták rám ezeket a nagyon kemény tragikai szerepeket. Hát, azért 22-23 éves korban nem lehet rögtön a legerősebb drámai szerepekkel terhelni egy színésznőt! Nem volt folyamat… Mindig szerettem volna a koromnak, a belső világomnak megfelelő alakításokat játszani. Azt hiszem már akkor nagyon megkötött engem a hangom, már akkor erős orgánumom volt. Valószínűleg ez befolyásolhatta a rendezőket. Nem rajongtam ezekért a szerepekért. Amikor felkerültem az akkori nagy Nemzeti Színházba, hihetetlen erős drámai szerepekkel kezdtem, szintén. Persze, sokfélét játszottam, aminek nagyon örültem: fiatalt, saját kort, amiben kiélhettem magam. A Liliomfiben Kamillát játszhattam. De ódzkodtam ezektől a nehéz szerepektől, mert egyszerűen nem tudtam megoldani!

De ha sorozatban kapta ezeket a nehéz szerepeket, akkor mégiscsak úgy gondolták, hogy Máthé Erzsi megoldja, nem?

Megoldottam, persze, de én magammal mindig elégedetlen voltam. Soha nem vagyok megelégedve magammal. Talán ez a hajtóerő. Az igényesség fontos az életben – és hogy az ember soha ne legyen elégedett. Mindig lehet mindent jobban csinálni!

Mondjuk Pécsett, mit játszott volna szívesebben?

Gorkij Jegor Bulicsovjában, például, remek nőszerepek vannak és el tudtam volna képzelni bármelyik fiatal női szerepet, csak nem a legöregebbet! Jegor Bulicsov – zseniális, nagy férfiszerep – ellenlábasát játszottam, Melánia apátnőt. Ért engem…

Lehet, hogy nem volt olyan színész, aki eljátssza ezt a szerepet, nem?

Nem tudom. De honnan derült ki, hogy 23 évesen én tudom eljátszani? Valószínűleg az alkatomnál fogva – kár itt kertelni jobbra-balra, hogy miért és hogyan. Valószínűleg én voltam rá a legalkalmasabb. Sajnos. Vagy nem sajnos. Arról az oldalról, a rendezőiről, jobban látják, mi való nekem, mint én. Egy színész soha ne mondja azt…, nem mondhatja, legfeljebb, hogy „szeretném eljátszani!”; vagy: „jó lenne…!”; vagy: „nem bánnám…!”; vagy: de „örülnék…!”, de saját maga nem választhatja meg… Én nem választottam soha, mert nem biztos, hogy az a szerep való nekem.

Pécs után felkerült a Nemzetibe…

Igen. Pécsett férjhez mentem Szendrő Józsefhez, született egy kisgyerekünk. Másfél évesen meghalt a kisfiam…
’52-ben felkerültem „A” Nemzeti Színházba – és ’83-ig voltam tag. ’83-tól jelen pillanatig a Katona József Színház tagja vagyok. Ezek az állomások.
Szendrőtől elváltam.
Dátumokat nem fogok mondani.
Amikor azt a csodálatos intézményt, „A” Nemzeti Színházat felrobbantották…

Ott tetszett lenni a Blaha Lujza téren?

Nem álltam végig a robbantást. Bekerítették az egész területet. De ültem a nézőterén, hosszú ideig. Azt sem felejtem el. Csodálatosan szép színház volt. Hasonló az Operaházhoz, méreteiben, arányaiban, szépségében. Ültem „tök” egyedül abban a sötétben – világítás már nem volt. A színpadhoz képest – ahol annyi minden játszottam – jobboldalon, fönt, a kormánypáholyt – Horthy Miklós, később Rákosi, Kádár trónoltak ott – kivájták. Hova került, nem tudom. És ebbe a szörnyű nézőtéri sötétbe, ott, a kormánypáholyi lyukon keresztül szüremlett be a fény. Úgy éreztem magam, mint egy halottasházban. Órákig ültem egy piros bársonyszéken. Szörnyű volt. Nem a robbantás, vagy a végignézése volt a szörnyűség. Tépkedtük a cirádáit, hoztuk el emlékül, a páholyok aranyozott gipsz stukatúráit. A halál akkor következett be, amikor közölték velünk, hogy ez van. Ültem egyedül a nézőtéren és arra gondoltam, hogy „Őrület! Ilyet megérni!” Nem néztem végig a robbantást. Hatalmas, erős épület volt. Mit nézzek a robbantáson? Ültem a nézőterén…

Pécsről miért ment a Nemzetibe?

Mert leváltották a férjemet, mint színházigazgatót. A politikai hatalom mindig, mindenbe beleszólt. Ha valakit meg akarnak buktatni, az sikerül. Őt megbuktatták, mint igazgatót. A párttitkár, természetesen. Szendrő a Vígszínház elődjének, a Honvéd Színháznak lett a főrendezője. Képzelje el, megint arról volt szó, hogy a Szendrő Ferenc – felkerült Miskolcról – által vezetett akkori Ifjúsági Színházba kerülök. Földes Gábor rendező – ’58-ban fölakasztották; a Horvát Árpád Kollégiumból ismertem, mint „fényes szél” – mondta, hogy véleménye szerint Máthé Erzsi a Nemzeti Színházba való. Így kerültem el megint Szendrő Ferenctől a mindenki által áhított Nemzeti Színházba, a Major Tamás-féle társulatba.

És ismét együtt játszhatott egykori tanárával, Gobbi Hildával is, többek között…

Igen. Ő rendezte az Egyesületi Iskolában a vizsgaelőadást – kiválóan –, Gorkij Éjjeli menedékhelyét, ebben kaptam egy remek szerepet (Násztya). Az akkori Nemzetiből szerezte a jelmezeket, mint tanárnő kifestett minket, meghívta az összes színházigazgató, színházrendezőt, hogy „meg kell nézni a növendékeimet!” – s mindenki el is jött. Nem lehetett ellenállni neki. Így kaptam szerződést Somló Istvántól a Vígszínházba: „Kislány” – mondta nekem –, „ne fogadjon el más szerződést, én magát szerződtetem!”

Major Tamás?

Major Tamástól kifejezetten tartottam – mondhatnám. Annyi mindent hallottam felőle, hogy „így a Major, meg úgy a Major”… Nagy szeretet nem lengte körül a személyét. Rengeteget dolgoztam vele – butaság volt tartani tőle, de az ember fiatalon mégiscsak tart a színház igazgatójától és rendezőjétől.

Mennek a hírek a kollegák között.

Sztorizások tömkelege! Akkor csodálatos viccelődés és humor volt – ma már nem jellemző. Nem tudom, miért, de elmúlt a színészekből. A „civilekből” pedig még inkább… Csak a takarítónőmtől hallok jó vicceket. Jó vaskos vicceket hoz, amikor Erdélyből visszajön. Kettő olyan viccet mondott nemrég is, hogy majdnem leestünk a hokedliról.
S akkor! Suka Sándor, Makláry Zoltán sztoriztak a büfében. Dőltünk a nevetéstől! Pedig nehéz időszak volt. Makláry Zoltán, például, nem tartott Major Tamástól. Básti Lajos, Balázs Samu sem. Befutott színészek nem tartottak tőle. Tudja, hogy hívták őt? Kopasz. A füle hallatára. „Mi van, kopasz?” – jött a büfén keresztül. Édesanyja is ott várta az ő szeretett fiát. Édes Mariska néni! – rendező volt, ő is.
Boldog voltam, hogy ’52-ben a Nemzetibe kerültem. Magda ott volt? Kohut Magda. Nem, ő később jött. Bessenyei már fönt volt. Hát, őrá rögtön lecsaptak, zseniális színész volt! Szegedről jött Pécsre, s utána került föl a Nemzetibe. Első szerepem Illyés Gyula Fáklyalángjában, amely darab Kossuth és Görgey párharca, Kossuth-Bessenyei felesége. Illetve nem is, mert be kellett ugranom – mivel Major elküldte Lukács Margitot a Nemzetiből – a Szentivánéji álomba, a Margitszigeten, még nyári előadás volt, Hippolyta, az amazonkirálynő szerepébe. Vagy királynő voltam, vagy mosónő. Kukákat tologattam, vagy Katalin cárnő voltam. Szóval, nem unatkoztam, minden belefért. Érdekes és színes életem volt – most, hogy így beszélünk róla.
Egyébként, nem vagyok visszaemlékezős, nem rágódom a múlton. Ami elmúlt – elmúlt. Miután már minden kitüntetést megkaptam – ezek emlékeztetnek arra, hogy valamikor jó lehetett. Most ezt is kapom. (A Filmszemle Életműdíját.) Még nem is adták oda!

Nem, majd a Filmszemle nyitóestjén adják át a Kongresszusi Központban.

Ennyit tudok, hogy a Kongresszusi Központban… Igen, ez is nagy dolog! Életműdíj… Ahhoz korosnak is kell lenni. Harmincévesen is van már életműve az embernek, de aki már elmúlt ötven, hatvan, vagy már a 80-ikban van – az már megérdemli… Ez van, nem tagadom a koromat! Azt kell mondani rá, „még jó, hogy meg is érte!”

Ha már a filmes Életműdíjról beszélünk: első filmszerepét már mint a Nemzeti színésze kapta a Gázolásban (1955).

Jézusom! A Gázolás… Ki rendezte?

Gertler Viktor.

A Gertler! Olyan rémes, hogy nem emlékszem… Olyan régen volt! Nem is tudom, ki jött ide, összeírni a szerepeket. Nem is tudtam, hogy ennyi filmben játszottam!

Itt egy lista, kinyomtattam.

Igen? Mutassa! Külvárosi legenda. A legelső pedig a Gázolás… Egy rikkancsot játszottam. „Na!” – mondom magamban – „ez is jól kezdődik!” Amikor úgy szerettem a filmeket! Elképzeltem, hogy szép ruhákban szép leszek – mert akkor még szép voltam. Miért kell engem elrondítani, meg sapkát és rusnya kabátot rám adni? Megnézi a régi filmeket?

Hogyne. Máriássy Félix, például, zseniális rendező.

Szerettem, érdekes, szép férfi volt. Humphrey Bogart-ra emlékeztetett. Furcsa, zárt arca volt. Nem mosolygott. Érti? Neki nem volt szabad mosolyogni, mert akkor megváltozott az arca. Hogy milyen instrukciókat adott – nem tudom. Elhiszi, hogy nem emlékezem?

A filmgyárban, a Mafilmben…

Hol van az most?

Ugyanott, a volt Lumumba, most Róna utcában.

Rengeteget jártunk oda, de nagyon sokat jártam ide, a Pasaréti Filmstúdióba – igazán itt szerettem forgatni, nem tudom, miért.

Külvárosi legenda?

Nem tudom, nem emlékezem. Pánikban is vagyok! Villanások ugranak csak be, folyamatában nem. Kihullottak, más emlékek vették át a helyüket – mint a törlés a kompjúterből.

Talán, mert a filmeken nem jöttek tömegével a főszerepek, a nagy szerepek, mint a színpadon?

Igaza van… Itt a listában is… Bakaruhában, Csempészek, Égrenyíló ablak, Ház a sziklák alatt, Virrad, Megöltek egy lányt, Lopott boldogság, Tücsök, Ezer év (1964) – na, ez nagy szerep volt. Egy ember, aki nincs – nagy szerep, Özvegy menyasszonyok – nagy szerep. Ivan Iljics – nagyon szerettem. Virágvasárnap – szerettem. Hát, A fekete várost nagyon szerettem! Hosszú sorozat volt. A képzelt beteget szerettem, a Szindbádot nem szerettem.


Miért nem?

Mert egy villanás volt és megint valami ócska, borzadály gúnyát adtak rám és loncsos, öreg nő voltam benne. De a film gyönyörű – Huszárik zseniális rendező volt. Később játszottam még nála egy rádiójátékban is. Az ilyen, egészen kirívó, nagy tehetségeket, nagyon szeretem. Nagyon jó hatással vannak az emberre. Olyan impulzust adnak! Összekerültem egészen zseniális színészekkel. Latinovits-csal, egy villanásra. Tartottam tőle is, igazán nem tudom, miért. Talán a hangulataitól…, talán… talán… A Szindbádban hosszú, fekete, téli kabátot adtak rám, vagy hálóinget. Mezítláb kiviszem Szindbádot, beteszem a lovaskocsiba, „Gyerünk, vidd a gazdád a szeretődhöz! – mondom a lónak. Megint egy ilyen harcias, belevaló, kemény némber. Megint nem nő, megint nem szép, megint nem estélyi ruha. Elindul a lovaskocsi Szindbáddal – így kezdődik a film. Pedig olyan sok szép nő volt benne – és megint nem én voltam az.
Viszont, csodálatosnál csodálatosabb szerepeket játszottam a színházban. Ott lehettem szép – meg is mutatom –, ott lehettem nagyszerű…! Ért engem? Na tessék, nézze! Hát nem voltam szép?

Hát, Lollobrigida elbújhat!

(Nevet) Édes, igen! Úgyhogy a sors kárpótolt, a színházzal. Az a véleményem, hogy a színházban lehet kísérletezni. A filmnél nem lehet, ott biztosra kell menni. Kell egy szereposztást csinálni, mert holnapután indul a gyártás. Slussz. A színházban kiderült rólam valami egyszer, és utána már nem kellett megnézni, hogy tudom-e azt, hogy jó vagyok-e arra. A filmesek nem nagyon néztek utána, „ó, jó lesz a Máthé erre, ordít egy nagyot és fejbe vágja a párttitkárt!” Ha van ilyen, hogy beskatulyázás… Kategóriák vannak. „Bejön a Máthé és széttépi a fotelt!”

Legutóbbi filmjében (2005), Pacskovszky József Lopott képekjében is énekel és táncol – és közben meg is hal…

Igen. Kaptam még pár hasonló szerepajánlatot – már nem vállaltam el. Volt közöttük triviálisabb hangvételű is. Kimondatták, hogy „menjen a p…ba!”, meg „le van sz..va!” és „b…ák meg!” Tudja, hogy van.

Divat a káromkodás, igen.

Sajnos, igen.

S mi az a köbözés?


Jézusmária, ha én azt tudnám… Maga tudja? Mire gondol?

Fogalmam sincs…!

(nevetés) Félreértés ne essék, nem szexuális… Na, a valóság: faárugyár, Háros, ’45, melasz, kukoricaliszt, gép- és gyorsírás – nem megy, egyik sem, de csinos, fiatal. Tetszik a mérnöknek? Tetszik. Erre a mérnök fogja és kiküldi a csinos, fiatal lányt a rönkökre, üljön le és köbözzön. Próbára teszi. Ha gépelni nem tud, talán köbözni tud. Hogy miből gondolta, nem tudom. Leültem a rönkökre és eltűnődtem azon, vajon most mit kéne csinálni. Ma sem tudom. Megúsztam. Színésznő lettem. Utána érdeklődtem.

Köbméter?

Hát, persze! Meg kell állapítani a fa köbméterét, és annak alapján vágják, szelik, osztják fel a rönköket. De akkor nem tudtam, és 18 évesen megriadtam. S ezek után a mérnöknek még volt pofája hazakísérni!

Marokkóban is élt, egy évig.

Igen, a második férjemmel. Szendrőtől elváltam, aki nagyon elfoglalt ember és magányos alkat volt. Igazán nem tudtam megismerni. Utólag kiderült, nagyon szeretett. Fogságból jött haza, Magyarországra. Krímben, vagy hol volt karpaszományos fiatal hadnagy. Zárkózott volt. Állandóan a naplóját írta. Igazi színházi ember volt: rendező és igazgató. Nagyon szerette a színészeket. A színészek nagyon szerették őt. Egészen kiváló szakember volt: felfedezte a Hofit, Latinovitsot, Kálmán Gyurit… Szóval, Szendrővel elváltunk. Valahogy nem így képzeltem a házasságot, hanem összetartóbb kapcsolatnak. Magányosnak éreztem magam.
No, férjhez mentem egy mérnökhöz, ’64-ben, ’65-ben. Úgy, hogy megnézett egy előadást a barátnőjével. A barátnőt hazaküldte és felvette velem a kapcsolatot. Tehát, színpadról mentem férjhez. Ez a szépség átka! Vegyészmérnökként Casablancába kapott szerződést. Nem rossz hely!

Humphrey Bogart – magyar hangja: Kálmán György.

Igen! Az első adandó alkalommal kimentem Marokkóba. Egy évi fizetés nélküli szabadságot kértem már Marton Endrétől a Nemzeti igazgatójától. Nem bántam meg. Nagyon örülök, hogy kimentem. Aztán viszont már kint nem akartam maradni. Meg kell, hogy mondjam, nem azért mert annyira odavoltam a színházért. Valahogyan ott is magányosnak éreztem magamat, pedig csodálatos fej volt a férjem, de rettenetesen lefoglalta a gyár. Elkezdtem tanulni franciául és főzni – egy éven keresztül, de nem sikerült. Pocsékul főzök. Ottani jómódúak magyarok meghívásainak tettem eleget – nagyon kellemes életformába csöppentem. Minden áldott nap az Atlanti-óceán partján levő klubban voltam. Nem volt rossz! Nagyon-nagyon jó volt! Lehet, ha jobban tudom a nyelvet, megpróbálok a hivatásomban keresni valamit. Egy év múlva jöttem vissza – a férjem hét év után. Magyarország őt teljesen tönkretette. Neki kint kellett volna maradni! Karriert csinált kint.

Ön miatt jött vissza?

Ha nagyon reális és őszinte akarok lenni: nem hiszem. Ön, mint férfi: ha hét évig egy férfi kint él, mondjuk Marokkóban…, hát, ott is vannak szép nők, nem? Persze. Nem tudni. Ezt a kérdést nem tettem fel neki.

Marokkóból visszatérve tárt karokkal fogadták a Nemzetiben?

A karok nem voltak olyan tártak, mint amennyire széles kebellel útnak eresztettek anno. Senkit sem akarok halálában megbántani. Marton Endre azt mondta: „Erzsi, menjen! Félszezon van, most költöztünk át ide!” (a jelenlegi Thália helyéről a Hevesi Sándor térre, amit mi mosókonyhának neveztünk) De azt is meg kell, hogy mondjam, amikor visszajöttem, Marton Endre rögtön adott szerepet. Nagylelkű, nagyvonalú volt. Kafkának az Amerika című darabjában kaptam rögtön egy remek szerepet. A kollegák viszont többször megkérdezték: „Erzsi, hány évig voltál te kint?” „Mi az, hogy hány évet, hát, egy évet! – feleltem. „Csak?” – hangzott a reakció. Ért engem! Nagyon hamar felejtenek az emberek! Akkor is – ma pedig hamarább! De sikerült visszakapcsolódnom. Nem csináltam gondot belőle.

S a közönség?

Azt hiszem, a közönségnek az kell, hogy az ember állandóan jelen legyen. Főleg, a televízióban és a moziban. Nem volt ilyen értelemben visszajelzés. Nem is tudtak róla, hogy elmentem és arról sem, hogy visszajöttem. A népszerűséget pedig a televízió és a film adja.

Többen is látják.

Természetesen! De hát, reggeltől estig dolgoztunk is. Színház után mentünk a rádióba, hangjátékokat felvenni, havonta megcsináltunk egy-két televíziójátékot. Minden vágyam volt – Nemzeti Színházbéli színésznőként is –, hogy kabarészínésznő legyek! A műfaj közönsége is olyan jó! A szakmát nagyon jól kell ismerni a kabaréhoz, tudni kell poentírozni, humorérzéknek kell lenni. A nevetés pedig a legjobb visszajelzés. Annál nagyobb öröm, mint amikor jó a közérzeted és nevet a közönség – nincs! Isten nyugosztalja, szegény Tábori Nórával annyit nevettünk magunk is, ennek a két vénasszonynak, Juliskának és Mariskának a blőd szövegein!
Állítólag szilveszterkor megint leadták a Tombor Bözsét: a buta, öreg, de remek humorú parasztasszony a hivatalos irodában. Imádtam azt a jelenetet! Állandóan kérik a tévében. Engem Tombor Bözseként ismer a közönség, nem pedig Németh László, Illyés Gyula, Shakespeare, Moliere vagy Katona József darabokból. Nem baj. Már nem érdekel. El lehet fáradni ebben is, elhiszi?

De játszik még a Katonában!

Igen, de valahogy kezdem már akkor is jól érezni magamat, ha nem kell bemennem a színházba. Annyit játszottam! Elfárad az ember…

Díjat is alapított!

Kettőt is! Az Akadémián, most Színművészeti Egyetemen évadzáráskor egy fiatal fiú és egy fiatal lány kapja az alapítványi díjat, 150-200 ezer forinttal. A Katona József Színházban is a szezonzáráskor jár a Máthé Erzsi-díj. Igen. Támogatni kell a fiatalokat, a színészeket, szeretem őket. Drukkolok nekik – nincs sok lehetőségük. Sajnálom őket. Annyi lehetőségük nincs, mint nekünk volt. Mint nekem volt. Rádióztunk, tévézünk, filmeztünk – jó ha kisebb szerepet is, rikkancs is… Persze, becsúsztak nagyobb szerepek is. De hát egy filmbe kellenek nem üdvöskék is! Egy jó filmnek nagyon jó epizodistái vannak!

Ilyen orgánummal…

…főleg temperamentummal! Túlfűtött alkat voltam, aki alkalmas a drámai szerepekre. Hát, azt „cicahanggal” nem lehet. Szenvedéllyel kell megtölteni!
Már a polgári iskolában az osztályfőnöknő, aki még vegytant és kémiát is tanított, így hívott felelni: „mindegy, hogy mit mondasz, csak mondjad!” (Persze, azt nem mondhattam, hogy ma az almafa kizöldült nálunk.) Mindennek megvan az oka, a magyarázata.

Nincsenek véletlenek – szokták mondani.

Maga hisz benne? Nem tudom. Eltűnődtem, már, hogy így kellett-e alakulnia a sorsomnak. Örülök, hogy így alakult. Boldog vagyok.
Mint színésznőt, nem szeretett a mamám. Nem is nagyon nézett meg. Miután látott García Lorca Bernarda Alba Házában, a Nemzeti Kamarájában – ami ma a Katona –, azt mondta: „Kislányom, te olyan erősen játszol!” Amikor pedig Évát játszottam Az ember tragédiájában az első szünetben elment. Otthagyta az előadást. „Dolgom volt” – mondta. Tudomásul vettem, hogy nem rajongott értem, mint színésznő.
Volt vele néhány póriasabb vitám. „Miért van takarítónőm?” „Miért nem takarítok?” „Attól tartalmasabb lennék?” – kérdeztem. „Más lennék” „Vagy jobb lenne, ha a zománcgyárban dolgoznék, Budafokon?” A régi vágású emberekben volt előítélet a színház felé. „Színész? Az is valami? Dolgozzál! Fogd meg a két kezeddel a melót! Az igen! Annak van látszata, van értelme!” Ez volt mindig a vita közöttünk.
Örülök, hogy nem lettem a zománcgyárban dolgozó nő. Nem alakult rosszul az életem. Hálás vagyok a sorsnak. Annyi szép szerepet játszottam! Minden fantáziámat kiélhettem.

Amit a kislány Máthé Erzsi, illetve Merz Erzsi elgondolt még a Péter Pál utcában…

Mindig álmodoztam a Péter Pál utcai lépcsőkőn. Örökké álmodoztam. Az volt bennem, hogy ki kell törni, ebből a szegénységből! S egyszer…, és egyszer… Nagyon akartam. És kitörtem belőle! Ha még egyszer kezdeném, akkor azt valószínűleg megbeszélem odafönt előtte, a Kaporszakállassal, hogy azért még egyszer színésznő nem akarok lenni. Azért nem szeretnék, mert én valahogy nem tudtam a magánéletemet a színházzal egyeztetni. A családi életem valahogy elúszott.
Az ember nem akar meghalni. Az nulla. Semmi. Az a jó, ha gyötrődni kell, szenvedni kell, az jó, amikor csinálod az életet! Sose menjen nyugdíjba! Dolgozni kell életünk végéig! Most már nem játszom annyit, de ez sem jó. Csinálni kell a hivatásunkat! Bármilyen fáradtnak érzem magam, ha bemegyek a színházba, magamhoz térek. Fiatalok között vagyok.

De hát most is, hihetetlen energiával tetszik beszélni!

Hohó! Akkor képzelje el, milyen voltam húszévesen! Szétfeszítettem a világot!


Az interjú 2007. január 12-én készült.

 

Francia stílusban a Nemzetiben
Francia stílusban a Nemzetiben
315 KByte
1940 május 31
1940 május 31
210 KByte
Édesanyjával a bérmálásakor
Édesanyjával a bérmálásakor
217 KByte
1949-ben Pécsen
1949-ben Pécsen
166 KByte
1950
1950
173 KByte
A Nemzeti Színház előtt 1952-ben a társulat tagjaival
A Nemzeti Színház előtt 1952-ben a társulat tagjaival
251 KByte
A Bánk bánban Benedek Miklóssal
A Bánk bánban Benedek Miklóssal
257 KByte
Az ember tragédiájában Bitskex Tiborral
Az ember tragédiájában Bitskex Tiborral
236 KByte
Dürenmattot játszik Kozák Lászlóval
Dürenmattot játszik Kozák Lászlóval
190 KByte
Magyar Elektra
Magyar Elektra
207 KByte
Mózes anyja
Mózes anyja
240 KByte
Társulati buliban
Társulati buliban
246 KByte
A kedves partnerrel, Kálmán Györggyel
A kedves partnerrel, Kálmán Györggyel
213 KByte
A Windsori víg nőkben
A Windsori víg nőkben
237 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső