Arnost Lustig a hatvanas évek cseh irodalmának egyik jelentős alakja, aki ’68-as emigrálását követően nemzetközi hírnévre tett szert, magyarul viszont csak egy válogatásban jelentek meg novellái. A hatvanas években számos novelláját, regényét filmesítették meg cseh rendezők: Transzport a Paradicsomból (r: Zbynek Brynych), Az éjszaka gyémántjai (Jan Nemec), Dita Saxová (Antonín Moskalyk), hogy csak a legfontosabbakat említsük. 1999-ben Amir Bar-Lev készített dokumentumfilmet róla és barátjáról Fighter (Harcos) címen. Az író minden évben négy hónapot Csehországban tölt, az év további részében az Egyesült Államokban él. Arnost Lustig 2007. május 16-án a Cseh Centrum vendégeként Az éjszaka gyémántjai című film vetítése után beszélgetett az érdeklődőkkel, a beszélgetést G. Kovács László vezette. Az alábbiakban a beszélgetés szerkesztett változatát olvashatják.

A holokauszt írójaként tartják Önt számon. Milyen szerepe volt írói munkásságában annak, amit a II. világháború alatt megélt? Tanúvallomást szeretett volna tenni a korról, amit megélt?

Én igazából pilóta szerettem volna lenni a háború után. Tizennyolc évesen pilótaiskolába jelentkeztem, de nem volt elég jó a szemem, csak navigátor lehettem volna, de ahhoz nem volt kedvem. A másik vágyam az volt, hogy utazgassak, világot lássak, aminek egyik módja a riporterkedés. Újságíró lettem és végigjártam a világot. Közben viszont minden embert formál, amit átél. Engem az alakított, hogy megszöktem a lágerbe vezető transzportból, pontosan úgy, ahogy ezt Az éjszaka gyémántjai című filmben láthatták. Elmeséltem ezt a történetet a tanáromnak, aki nem akarta elhinni, amit mondtam, ami velem és ami Auschwitzban történt. A szomszédaimnak is elmeséltem, és ők sem hitték el. Pontosan az történt, amit a Gestapo előre sejtett. Mivel az élmény olyan erős volt, hogy mindenáron közölni akartam valakivel, úgy döntöttem, hogy megírom. Első nekifutásra kezdetlegesen sikerült, mert nem voltam iskolázott. A Mlado Fronte nevű kiadó autentikus írásnak tekintette és ki akarta adni. Ez volt számomra az első jel, amit minden ember meglát, megérez, aki ír, s ami egyúttal felelősséget ruház rá. Én egyébként gondtalan természet vagyok, ám ekkor az írás felelősségének tudatában megkértem a kiadót, amely pedig már kifizette a honoráriumot és nem akarta visszaadni a kéziratot, hogy hadd dolgozhassak még az íráson. Az első változatot vallomás formában írtam meg, de aztán rájöttem, hogy az egyes ember nézőpontja korlátozott, és ezért már alaposan átgondolva írtam meg, ami velem történt. Csakhogy időközben a kommunista párt irányvonalat változtatott, antiszemitává vált, ezért nem jelenhetett meg a kéziratom. Tíz évvel később jelentkezett a katonai kiadó és kiadták a hét novellából álló kötetet. Féltem a kritikáktól, de szerencsére a vezető kommunista írónőnek, Marija Pujmanovának tetszett, és azt mondta a pártvezetőknek, hogy ez az utóbbi tíz év vezető könyve, úgyhogy jó kritikákat kapott és bestseller lett belőle. Rögtön érdeklődött a kiadó, hogy van-e újabb kéziratom.
Volt. Ez lett Az éjszaka gyémántjai című novelláskötet, amiben megjelent a Nemec filmjének alapjául szolgáló novella. Aztán megjelent a harmadik kötetem és onnantól kezdve íróvá váltam.

Említette, hogy minden embert az átélt élményei formálják meg. Milyen élmények érték Önt 1938 és 1945 között, és döntő hatással voltak-e ezek írói indulására?

Nem volt összefüggő ez a hét év, mert miután a németek megszállták Csehszlovákiát, nem a terrorral kezdődött uralmuk. Eleinte kenyeret adtak nekem a német katonák, énekeltek a gyerekeknek, csak aztán fokozatosan egyre nőtt a szigor: üldözni kezdték a kommunistákat, a zsidókat, Jehova tanúit. Az első év még egész szórakoztató volt, mert nem járhattunk iskolába, így egy hosszú vakációnak tűnt az élet. A zsinagógában pingpongoztunk, fociztunk, mert a szabadban nem lehetett. A Heydrich elleni 1942-es merénylet után, akit azért küldtek Prágába, hogy számolja fel a cseh földalatti mozgalmat, Hitler bosszút akart állni, ekkor kezdték a zsidókat koncentrációs táborokba szállítani. De a koncentrációs táborok sem voltak egyformák. Lipcse mellett egy hadiüzemben dolgoztam, légvédelmi lövegeket gyártottam. Miután elkezdtek veszíteni a németek, és a német városokat is bombázták, megváltozott a mentalitásuk, emberségesebbé váltak. A művezetőm, aki három fiát vesztette el a háborúban, azt mondta, hogy a fiává fogad, és elkezdett ételt hordani nekem. Cserébe megígértette velem, hogy el fogom őt rejteni Prágában, ha véget ér a háború. A helyzet azonban egyre romlott, már a németeknek sem jutott elég élelem, nekünk még kevésbé. A hét év tapasztalatát összefoglalva: rájöttem, hogy én csak azért élek, mert másvalakit öltek meg helyettem. Mindenki, aki túlélte, bűntudatot érezhetett amiatt, amit nem is ő csinált. Sokan öngyilkosok lettek. Azt is megtanultam, hogy az emberi életet értéktelenné lehet tenni, a koncentrációs táborokban a németek ezt bebizonyították. Tizennyolc éves voltam a háború végén, szabad voltam és új élet kezdődött számomra. Optimista voltam, mert túléltem, és anyám is túlélte a háborút.

1948-ban Izrael állam születésekor éppen ott járt. Nem kísértette meg az emigrálás gondolata? Hogy ott marad, és nem megy vissza Csehszlovákiába?

Nem, nem kísértett meg ez a vágy, mert én akkor meggyőződéses kommunista voltam. Az volt ennek az oka, hogy a lágerben azt láttam, a kommunisták mindenkinél segítőkészebbek voltak, ezért én is közéjük szerettem volna tartozni. Tíz évig tartott, amíg rájöttem a csalásra. Egy barátom a titkosrendőrségnél dolgozott, 1951-ben Moszkvában járt képzésen, és amikor visszajött, azt mondta, hogy ezek gyilkosok, a legnagyobb gyilkos pedig Sztálin, s őt is gyilkolásra képezték ki. A zsidó orvosper és az Izrael-ellenes politika is lassan megváltoztatták a nézeteimet.

1968 után előbb Jugoszláviába, majd az Egyesült Államokba emigrált. Hogyan boldogult ott?

Az amerikaiaknál nem sokat számít a papír. Ha megjelenik az embernek egy könyve, ami jó kritikákat kap, azt disszertációnak tekintik. Nekem addigra már tizenhárom könyvem jelent meg, és öt film készült írásaimból, így vettek fel Washingtonban az egyetemre, ahol éveken keresztül irodalmat tanítottam. Kevés volt a fizetésem, nem engedhettem meg magamnak például, hogy étteremben ehessek, de lassanként sikerült jobb keresetet kiharcolnom.

A hatvanas évek egy jelentős filmes generáció nagy korszaka. Hogyan találkozott Ön a filmmel: a filmesek találták meg Önt vagy Ön is érdeklődött a film után?

A rádióban dolgoztam akkoriban. Az egyik kollégám többször megtréfált, így amikor felhívtak, hogy a filmgyárból keresnek, mert szeretnék megfilmesíteni az egyik írásomat, nem hittem nekik és egy elegáns szállodába kértem találkozót. Nagy meglepetésemre másnap délben nagy fekete autó várt rám a rádió előtt és elvitt a szállodába, ahol a filmgyár munkatársai vártak rám. Így csöppentem bele a filmgyártásba, és meg kell mondjam, nagyon élveztem. Hat hét alatt megírtam a Transzport a Paradicsomból forgatókönyvét, amiből sikeres film készült, így felvettek forgatókönyvírónak a filmgyárba. Életem legjobb állása volt, mert nem kellett bejárni, semmit nem kellett csinálni, mégis kaptam minimális fizetést, és ha forgatókönyvet írtam, akkor külön honoráriumot kaptam érte. Ez nem volt valami sok. Antonioni filmre akarta vinni a Dita Saxova című novellámat, és nem hitte el, hogy mekkora honoráriumot kér tőle a filmgyár a munkámért. Végül nem ő filmesítette meg, hanem Antonin Moskalyk. A novella egy lányról szól, aki túlélte a háborút, egész családjából egyedül csak ő. Tizennyolc éves, szép, szeret nevetni, mindenki azt hiszi róla, hogy boldog és egészséges. Ám nem boldog, csak annak álcázza magát. Sokan le szeretnének vele feküdni, de őt nem érdekli a szerelem. Végül öngyilkos lesz. A novellámban ez a zsidó lány szőke és kékszemű, de a rendező fekete hajú, feketeszemű főszereplőt választott a zsidó lányokkal kapcsolatos előítéletei miatt. Lengyelországban talált is egy szép és nagyszerű színésznőt, aki pontosan a rendezői előítéleteket játssza el, folyamatosan melankóliát sugároz magából. A könyvbéli lány viszont végig vidám, így az olvasóra hárul a feladat, hogy keresse meg a végén az okot, hogy miért lett öngyilkos. Ha lenne rá mód, ezt a novellámat újra leforgatnám. Tudják, a forgatókönyv olyan, mint egy ház terve, amibe sokan beleszólnak, s a ház csak azután fog felépülni,. Szerintem viszont az igazi irodalom mindennek az anyja.

Visszatérve Az éjszaka gyémántjai című filmhez, mennyi a film valóságalapja és mi benne a rendezői lelemény?

A film önéletrajzi jellegű, nagyrészt minden úgy történt, ahogy a film mutatja. 1945-ben társaimmal leugrottunk a dachaui koncentrációs táborba vivő vonatról. Előtte hat napig nem kaptunk enni, ezért szörnyen kiéhezettek voltunk, amikor rátaláltunk a falura. Én kaptam a feladatot, hogy öljem meg a filmben is szereplő nőt, de mellette volt egy hároméves kisgyerek, aki elsírta magát, amikor meglátott engem, mert olyan szörnyű állapotban voltam. Gyönyörű nő volt, szépen felöltözve, lenyűgözött a szoba tisztasága is, mert mi a táborban folyton piszokban éltünk, a lőszergyárban folyt az olaj és nem tudtunk megmosakodni. Nem öltem meg a nőt a kisgyerek miatt, mire ő feljelentett minket. A Volksturm, az öregek helyi szervezete üldözőbe vett minket. Több lőszerük volt, mint foguk! Elkaptak, mert jól ismerték az erdőt. Rendeztek egy álkivégzést, de aztán elengedtek minket, mert tudták, hogy úgyis éhen fogunk halni, annyira le voltunk gyengülve. Ettek, ittak, táncoltak, győzteseknek, értékesnek érezték magukat, hogy megvédték a falut. Ezek tehát mind az én emlékeim a filmben, de az a rendező ötlete volt, hogy az egyik főhős egy lányról álmodozik.

Mennyire elégedett a filmmel?

Az első húsz perc unalmas, viszont az öregemberek jeleneteit mesterein megcsinálta a rendező.

Milyen volt a film fogadtatása?

A bécsi antifasiszta szövetség kifütyülte a filmet, a prágai Alfa moziban a közönség folyamatosan hagyta el a termet a vetítés alatt. New Yorkban viszont minden idők legjobb száz filmje közé választották, és nemrégiben Szingapúrban is teltház fogadta.