Oláh Lehel és Bárdos Deák Ágnes beszélgetése DIXI, a helyzetek médiuma
IDŐMOZaIK DOKUMENTUMfilmklub, Pécsi Kulturális Központ
Bárdos Ágnes
Bárdos Ágnes
69 KByte

Különleges esemény tanúja lehetett a pécsi IDŐMOZaIK DOKUMENTUMfilmklub közönsége 2007 májusában. Oláh Lehel három filmjének (Dixi, 2003; Gubera, 2003; Természetfilm, 2006) vetítését követően Bárdos Deák Ágnes, a Kontroll Csoport és az Ági és a fiúk zenekarok énekesnője beszélgetett a rendezővel. Mivel minden idők budapesti rakendrolljának legelevenebb szellemét, Dixit az egykori ismerőst és barátot idézték meg Oláh Lehel elsőként bemutatott filmjének képei, nem csoda, hogy javarészt Dixiről, a művészről, a médiumról folyt a szó...

Bárdos Deák Ágnes: Mit jelentett neked Dixi? Miért róla csináltál filmet?

Oláh Lehel:
Dixi rendkívül ellentmondásos figura volt számomra. Nem tudom, mennyire jön le a filmemből, mindenesetre szándékomban állt, hogy ez is kiderüljön. Szerettem volna bemutatni azt a különös életformát, amit ő hozott és mindazt, ami ezzel járt, másrészt pedig azokat az alkotói folyamatokat, amelyekben ő részt vett. Erre ugyan nem tér ki a film részletesen és ebben az értelemben nem is hagyományos portréfilmet csináltam. Szó sincs arról, hogy például bemutatnám Dixi munkásságát vagy azt, hogy milyen csoportokkal dolgozott együtt...

Bárdos Deák Ágnes: Akiket megszólaltattál a filmben – Demszky Gábor, ef. Zámbó István, Müller Péter, Víg Mihály, Xantus János, Wahorn András és a többiek –, Dixi kortársai voltak, azokhoz a körökhöz tartoztak, amelyekben Dixi is mozgott annak idején. A filmed azonban jóval a rendszerváltás után készült, így már egy másik történelmi korszakban játszódik, mint amelyikben ezek az emberek kultfigurák lettek. Hisz Müller Péter, Víg Miska vagy ef. Zámbó Öcsi nem csak a Sziámi, a Balaton vagy a Bizottság zenekaroknak voltak fontos egyéniségei. Ők azon kevesek közé tartoztak, akiknek személyes szabadságot sikerült kiharcolniuk, és magatartásukkal egyszersmind azt a politikai időszakot is meghatározták. Dixi közéjük tartozott és nagy tiszteletet vívott ki magának akkoriban. A te filmedben azonban már érezni rajta, hogy megöregedett és csak átszellemült mása önmagának. Emléket akartál állítani neki, mert érezted, hogy hamarosan meg fog halni?

Oláh Lehel:
Nem, erről nincs szó. Dixi, polgári nevén Gémes János meghalt, mielőtt a filmet befejeztük volna. Én még további forgatásokat is terveztem, viszont miután meghalt, leálltunk, és végül azt az anyagot vágtam össze, amit addig felvettünk. A filmemből tényleg nem derül ki, hogy milyen volt ő, úgymond ereje, avagy költészete teljében. Archív anyagokat sem akartam használni, mindössze az elején és a végén van két ilyen rész. Szirtes András Lenz (1986) című filmjéből egy snitt, aminek éppen ott volt a helye, a végén pedig egy részlet Müller Péter Ex-Kódexéből (1983), amelyben Dixi pont azt mondja, hogy „mit érdekel engem a múlt, bármiféle elhagyott part – csak a jövő”. Úgyhogy már csak ezért sem volt, és nem is lehetett visszatekintés az én filmemben sem. Létezik egyébként Dixiről számos felvétel, ami a „hőskorában” készült. Nyilván nem láthattam mindegyiket, azonban szerintem egyiken sem jelenik meg, mert felvételen nem jelenhet meg az a nagyon erőteljes, improvizációs képesség, az élő beszédben, az aktuális helyzetekben, a pillanatnyi szituációkban élő és érvényesülő jelenlét, amiből Dixi művészete fakadt, és amitől ő legendássá vált.

Bárdos Deák Ágnes: Dixiben valóban megvolt az a képesség, hogy hihetetlen feszültséget tudott teremteni maga körül. Akik ennek tanúi voltak, néha úgy élték át, hogy Dixi óriási játékos, aki képes rá, hogy egyik pillanatról a másikra egy fantasztikus szépségű metafora-rengetegbe vigye magával a hallgatóságát, néha pedig úgy, hogy Dixi agresszív ember, aki a puszta szavaival képes ostorozni a környezetét. Akárhogy is, mindenképp kivételes figyelmet tudott kiprovokálni az emberekből és mindig volt körülötte egy kis udvartartás, amelynek tagjai tátott szájjal hallgatták vagy jókat röhögtek mindazon, amiket Dixi mondott. Ezek jobbára kocsmai, utcai vagy házibuli társaságok, helyzetek voltak. Dixi akciói és a közönség reakciói ezért például elválaszthatatlanok voltak attól is, hogy mennyire volt berúgva a csapat. Dixi rabul ejtette mindazokat, akik köréje sereglettek. Sokan a tanítványaivá váltak, de nem úgy követték, hogy eltanultak tőle valamit, hanem egyszerűen csak itták a szavait...

Oláh Lehel:
...és nem csak a szavait. Furcsán érzem magam, mert megnéztünk egy filmet és most elmondjuk azt, ami nem is volt benne.

Bárdos Deák Ágnes: Mert amit te rögzítettél és összeraktál a magad gondolatai és érzései szerint mindazok számára, akik Dixit nem ismerhették, csak a filmedet látták, nyilvánvalóan egész mást jelentenek, mint nekünk, akik közelről ismertük őt...

Oláh Lehel:
Engem nagyon érdekelne például, hogy aki most megnézte a filmet, de Dixit nem ismerte személyesen, hogyan „tüdőzte le” magának a filmet. De ha már itt tartunk, tulajdonképen az is Dixi lényegéhez tartozott, hogy mindenhol, minden eseményen jelen volt. Egy ilyen vetítésen is, például, ahol most vagyunk. És teljesen váratlanul tudott felbukkanni.

Bárdos Deák Ágnes: Igen, és mindig mindent azonnal kommentált.

Oláh Lehel:
Dixi költészete ezért nem is olyan képződmény, ami leírt formában létezett volna, vagy képes lett volna hagyományos módon is érvényesülni. Fennmaradt ugyan egynéhány alkotása lejegyzett formában is, de az a filmemben is benne van, hogy Dixi mondatainak, vagy a róla szóló történeteknek micsoda változatai terjedtek el. Amikor például Dönci, az Európa Kiadó és a Balaton gitárosa elkezdte leírni Dixi néhány szövegét, mert akart csinálni vele egy lemezt (nemrégiben jelent meg), akkor kiderült, hogy ezek a szövegek néhol már-már banálisak. De elhangzásuk pillanatában, ott és akkor, hihetetlenül erősek tudtak lenni. Ezért is mondom, hogy Dixi mindenekelőtt előadó volt, nagyon erőteljes gesztusokkal.

Bárdos Deák Ágnes: Ezért is vált rendkívül fontossá számunkra a hetvenes-nyolcvanas években. Egy szabadságélményt, egy kivételes szabadságtudatot testesített meg, ami példa nélkül állt abban a közegben. És nemcsak mi, hanem a rendszer is felismerte ezt. Akármennyire is nem szólt Dixi az adott esetben úgymond semmiről, tehát nem mondott soha semmi olyasmit, hogy „utálom a rendőrt”, mégis különleges volt az a hihetetlen szabadság, ahogy ő meg tudott jelenni, ahogy pusztán a jelenlétével is azt sugározta, hogy minden rendszert szétzúz és egyetlen rendszert sem tisztel, mert neki megvan a saját rendszere. Dixi, a mi bátor hősünk lett ettől, és soha nem gondoltuk, hogy ő most részeg és azért beszél ilyen furcsán össze-vissza. Úgy éreztük, nagyon is tudatában van mindannak, amit mond. Hiszen az a különös nyelv, amit használt, magát a szabadságot jelentette és ezt jelentené ma is. Még a neve, ez a furcsa név, a „Dixi” is azt jelenti, hogy „beszélő”...

Oláh Lehel:
Egyébként, ha a nevével kapcsolatban kérdezték, akkor mindig csak mellébeszélt. Nem került bele a filmbe, de amikor például megkérdeztem tőle, hogy „miért vagy te Dixi?”, akkor a következő válaszba kezdett: „nagyon szeretem én, a dezoxiribonukleinsav az élet csírája...”, és amikor itt tartottunk, kifutottunk a filmszalagból. Szóval mellébeszélt. Azt, hogy ő miért, illetve miként lett Gémes Jánosból Dixi, nem lehet pontosan tudni.

Bárdos Deák Ágnes: Legendák persze vannak, az egyik szerint Bereményi Géza nevezte el őt Dixinek... Dixi együtt kocsmázott már a minket megelőző generációval is, Bódy Gáborékkal, Cseh Tamással...

Kérdés a közönség soraiból: Az akkori rendszer igazi ellenségének tartotta Dixit vagy csak az éjszakai élet kultikus figurája volt, aki nem ment szembe nyíltan az uralkodó ideológiával?

Oláh Lehel:
Az egy bizarr rendszer volt, tele bizarr helyzetekkel. Amikor például Dixi egy Amnesty International felirattal, rabruhában végigment a városon, akkor az most rendszerellenes volt vagy sem? Nem kapták el, végül odaért a koncertre, amire igyekezett. Performansz volt, ám a performansznak abban a rendszerben nem volt létjogosultsága.

Bárdos Deák Ágnes: Abban a rendszerben katonás rend uralkodott. Aki kilógott a sorból, azt a rendszer az ellenségének tekintette. Akkor a hazugság volt maga a nyelv, és ezért minden jelentés, még a leginkább magától értetődő dolgoknak a jelentése is gyanússá vált. Állandóan ismétlődő kérdés volt, hogy ez és ez mit jelent? Amit nem tudtak értelmezni, azt veszélyesnek tartották még akkor is, ha az utalások szintjén sem hordozott azonosítható politikai tartalmakat. A Kontroll Csoportot egyáltalán nem támogatták, sőt, néha még tiltották is, hiszen nem lehetett mit kezdeni az olyan szövegeinkkel, hogy például „egy kis piros bombázógépet akarok én, de nagyon szépet” - mindez alapvetően gyanús volt. Betiltani nem lehetett, de mégsem volt egyértelmű, hogy szabad-e ilyeneket mondani. Dixi pedig a mindennapitól vagy az elfogadottól olyannyira különböző nyelvet használt, hogy ha azok, akiknek az volt a dolguk, hogy ezt figyeljék, nagyon paranoiásak – márpedig minden elnyomó rendszer nagyon paranoiás –, akkor bőven volt rá lehetőségük, hogy mindenfélét belelássanak, belemagyarázzanak. Nem értették. Dixi fő megjelenési formája eleinte – és ezt ma már kevesen tudják – egyébként is a színpadi jelenlét volt. Az URH zenekar megalakulásánál, az első koncerten Dixi szövege, az Atommagömlés már rögtön megjelent és minden bizonnyal maga Dixi is ott volt. Dixi olyan figura volt, akinek megvolt a maga titkos vagy teljesen világos szerepe azokban a pillanatokban, amikor történt valami lényeges, amikor megváltozott valami az emberekben. Dixi nem csak, hogy jelen volt az ilyesfajta fordulatoknál, hanem a maga módján motiválta is ezeket a történéseket. Meg tudta változtatni az emberek látásmódját. Ebben az értelemben volt ő nagy művész, mert szerintem elsősorban ebben áll a művészek és a művészet igazi hatékonysága. A művészet mindig valami olyasmi, ami megváltoztatja az emberek látásmódját.

Oláh Lehel:
Én egy Sziámi koncertfelvételen hallottam először Dixi nevét, valamikor a nyolcvanas évek végén. A koncertet Müller Péter, a Sziámi énekese szabályosan végigpofázta: hosszasan konferált, a számok között a szövegeit elemezte, és így tovább. Közben fütyültek, kiabáltak az emberek. Az egyik szám előtt Müller elmesélte azt a kis anekdotát, miszerint egy bizonyos Dixi hozott nekik egy szöveget a próbájukra, ami nagyon megtetszett nekik és csináltak is belőle egy számot. Azonban a következő próbára Dixi már nem jött el és így a szöveg elveszett, ezért a számot azóta szöveg nélkül játszák. A történet után egy instrumentális szám következett. És még ebben is van valami olyasmi, amiről Ági beszél, hogy Dixi megváltoztatta a dolgokat maga körül. Hogy éppen Dixi, aki ugye a „beszélő”, fogja be Müller száját a saját koncertjén, amit ő egyébként végigpofázott. De az is érdekes, hogy amikor Müllerrel forgattunk, és én rákérdeztem a sztorira, ő nem emlékezett rá. Gasner Jánosnak, a basszusgitárosnak viszont beugrott: „igen, és az egy instrumentális szám volt...” Szóval én így hallottam először Dixiről – egyébként pedig mindig áttekertem azt a számot a kazettán, mert nagyon szerettem, ahogy Müller beszél... Amúgy amikor először találkoztam Dixivel személyesen, akkor a következőket mondta nekem: „voltál te is szerelmes, jártál te is oviba.”

Kérdés a közönség soraiból: A filmben Müller Péter utal Dixi és Bódy Gábor kapcsolatára. Erről mit lehet tudni?

Oláh Lehel:
Dixi játszotta volna a papot Bódy Gábor Kutya éji dala (1983) című filmjében. Bódy nagyon szerette volna, mintegy médiumként akarta használni Dixit, aztán valamiért mégsem így alakult. De Dixi szerepel például Xantus Jánosnál a Rocktérítőben (1988) és Müller Péter már említett Ex-kódexében is...

Bárdos Deák Ágnes: Az Ex-kódex egyébként mindenkinek érdekes lehet, akit mélyebben is érdekel Dixi megfejtése. Az Ex-kódex ugyanis azt is bemutatja, amikor Dixi még az elemében volt. Lehel filmjében már azt az élete vége felé járó Dixit látjuk, aki pontosan tudja, hogy nincs sok hátra, és egy kicsit máson gondolkodik. Nem arról beszél, ami van, hanem amint nem sokkal ez előtt elhangzott, a jövőbe néz és ugye egy idős ember számára a jövő nem lehet más, mint maga a halál, az elmúlás. Én ezt nagyon érzem Lehel filmjének hangulataiban. Az Ex-kódexben viszont még azt a középkorú férfit látni, aki mindenestül jelen van és a jelenben van. Különösen emlékezetes számomra az a jelenet, amelyben Dixi virágot vásárol. Fontos, hogy az Ex-kódex bizonyos értelemben dokumentarista módszerekkel készült, tehát odamentünk egy igazi virágárusasszonyhoz és elmondtuk neki, hogy hamarosan érkezik egy színész, Dixi, aki virágot fog vásárolni. Nos, úgy festett a dolog, hogy megérkezett Dixi, a fél szeme bekötve – a filmben titokzatos spirituális ufót játszott, akinek nincsenek emberi emlékei –, megállt a virágárusnő előtt, rámutatott a vadrezgő nevű virágra, és megkérdezte, hogy mi az. Amikor a virágárusnő kimondta a nevét, hogy „vadrezgő”, Dixi gyönyörű himnuszba kezdett a vadrezgőhöz, és levágott a nőnek egy olyan dumát, egy olyan gyönyörű szóáradatot, hogy az csak nézett és őszinte élvezettel, bár döbbenten hallgatta. Ilyen volt Dixi és ilyen volt az ő világhoz való viszonya. Médiuma tudott lenni a helyzeteknek.

De, hogy a ma este látott többi filmedről is beszéljünk, a
Természetfilmben (2006), ebben a kis lírai etűdben is egy ilyesfajta furcsa viszony és a helyzeteknek ez a különös költőisége jelenik meg... Ha már a Természetfilmnél tartunk, akkor fontos megjegyezni, hogy te úgy kezdted a filmes pályafutásodat, hogy egyrészt jelentkeztél a filmművészetire, ahova nem vettek fel, de közben már elkezdtél filmezni kölcsönkamerával, baráti alapon, és csak azután jött az Inforg Stúdió, ami segített a produceri feladatok megoldásában. Ez a rövidke Természetfilm, azonban megint csak úgy készült el, hogy már régóta nem kaptál pénzt az ötleteidre, de nem hagytad annyiban, hanem csak azért is megcsináltad, úgy ahogy régen: kölcsönkamerával, kölcsönidőkből... E tekintetben most visszajutottál oda, ahonnan elindultál annak idején. Meddig lehet ezt bírni, hogy akár nulla forinttal is neki kell veselkedni, ha filmet akar csinálni az ember?

Oláh Lehel:
Azt, hogy meddig bírja az ember, nem akarom megtudni. Tény, hogy amióta a Guberával megnyertem a 2004-es Filmszemle legjobb kísérleti-dokumetumfilm díját, azóta egyetlen pályázatomat sem fogadták el. De ezt most hagyjuk is, mert én utálom, amikor valaki azon nyavalyog, hogy mennyire nehéz... Volt aki azt kérdezte, hogy pénz nélkül nem lehet filmet csinálni? De lehet, régen is úgy csináltam, és most is tudok, csak jelenleg éppen nem az volna a szándékom, hogy aki éppen ráér, azzal csinálgassam a magam kis etűdjeit...

Bárdos Deák Ágnes: Hol lehet megnézni és megszerezni a filmjeidet? Csak Budapesten?

Oláh Lehel:
Nem, még ott sem. Akkor talán külföldön? ... Komolyra fordítva a szót, csak ritkán adódik erre alkalom. Például én most elég sok barátomnak szóltam, hogy itt lesznek a filmjeim Pécsett, gyertek el megnézni. Örülök neki, hogy akik ráértek, eljöttek. Ilyen alkalmak vannak...

Szerkesztette: Fenyvesi Kristóf
fotók: Koncsek László

(IDŐMOZaIK DOKUMENTUMfilmklub, Pécsi Kulturális Központ, 2007. 05. 02.)

 

Dixi
Dixi
153 KByte
Dixi2
Dixi2
100 KByte
Oláh Lehel
Oláh Lehel
43 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső