Az életben (és a művészetben) az a jó, hogy olykor előáll kellemes váratlanságokkal. Sosem gondoltam volna például, hogy egyszer majd egy a nemezelésről szóló rövidfilm vált ki belőlem szellemi izgalmat, késztet mosolygásra, álmélkodásra, gyönyörködtet, emel fel: teszi tehát mindazt, amit a műalkotásnak tennie kell. Már az eleje főcím is arról az igényességről és játékosságról tanúskodik, ami aztán a film jellemzője lesz. A Szelíd szálakon cím gyapjúszálak mögül bújik elő, az alcímet (a nemezelésről…) pixillált „fénykép-kéz” írja fel a vászonra, sok az élességváltás a betűk és a szálak síkja között. Az animált (de nem rajzolt!) kézzel később is gyakran találkozunk: mint egy rolót, húzza le a következő képet – a tagolás ötletes formájaként.

Mivel a filmeszközök tűzijátékával szolgál a Szelíd szálakon, érdemes tüzetesen szemügyre venni őket. Pócs Judit nemezszőnyeget készít. „Visszafelé kell gondolkoznom. Azt a mintaelemet helyezem legalulra, amit eredményként legfelül szeretnék látni” – mondja. Hogyan lehet ezt a legtökéletesebben láttatni? Hát természetesen alulról fényképezett üveglappal. Pofonegyszerű megoldás. Csak meg kell találni. Így szerveződik ez a film: a megfelelő megoldások mentén. A tűzijáték itt nemcsak szórakoztatás, nem öncélú látványosság. Valami fontosat mutat meg a világból.

Hogy ez a fontos a nemezelés lenne? Az is. Ha elfelejtettük volna, az alkotók átéreztetik velünk: új dolgokat megismerni öröm! (Például azt, hogy gyermekkorunk lanolinos szappana gyapjúzsírral készült, hiszen a lanolin gyapjúzsír.) „A nemez gyapjú alapú textilféle” – ezt eddig is tudtuk. A részleteket már nyilván kevesen: „A kártolt gyapjú nedvesség, meleg és gyúrás hatására kötőanyag nélkül is összeáll. A nemez összegabalyodott, tömörített állati szőrzet.” A bevezető nyolc perc végigvezet minket a gyapjúszál útján a báránytól a nemezig (birkanyírás, gyapjúmosás és –színezés, kártolás azaz lazítás). Ezeket a munkafolyamatokat mesteremberek végzik Magyarországon és Olaszországban. A térképen innen oda gurul egy gombolyag, e leheletnyi animáció vezeti be az itáliai felvételeket. Nemcsak tevékenységüket látjuk, az armenói juhtenyésztők („olasz barátaink”), a magyar gyapjúfeldolgozó, kalapkészítő mesterek neve is elhangzik, ez is egyik eleme a filmalkotók rendkívül rokonszenves vonásának: egyfajta személyes, emberközpontú attitűdnek.

Mit is hallottunk? „A gyapjú… kötőanyag nélkül is összeáll.” Hol történhet meg ez „magától”, emberi munkatevékenység nélkül? Ott, ahol sok állat van együtt. Miután „a nemezelés a textilkészítés egyik legősibb formája”, a monda szerint Noé bárkáján jött létre az elhullajtott szőrökből az első nemezszőnyeg. Adott volt a nedvesség, a meleg, a gyúrást pedig taposás formájában elvégezték az összezárt állatok. A rajzfilm, amit ezenközben látunk, nem puszta illusztráció. Élő birka képe alakul át animált bárányéba, amint – társaival együtt – besétál a bárkába. A „jelenet” zárásaként pedig (miközben a narrátor a spontánul kialakult, első nemezszőnyegről beszél) a tengeren úszó Noé-bárka egy szőnyeg központi motívuma lesz, kerettel.

Örömmel fedezzük fel később, hogy a bevezetés eme etűdje más formában visszatér, plusz értelmet nyer. Amikor a gyapjúszálak már készen állnak, animált kos vezet át minket a nemezelés folyamatába, berúgja a krétát és az ollót az asztalra, ahol Pócs Judit mindjárt használni fogja őket, ki fogja vágni azokat a nemez-állatfigurákat, „akik” majd a bárka utasai lesznek. Ugyanis – mint már említettem – szőnyeget készít. Felrakja kártolt gyapjúból a rétegeket, belocsolja őket meleg, szappanos vízzel, feltekeri, hengereli, gyúrja a nemezt. Nem egyedül: nagyméretű szőnyeg gyúrásához két-három ember is szükségeltetik. „Taposással is tömörítünk az anyagon”: mintha mezítláb táncolnának Krulik Zoltán és a Makám remek, népi ihletésű muzsikájára, mely az egész film kíséretét adja. Nehéz testi munka a gyúrás, mégis ahogy Pócs Judit (és társai) végzi(k), könnyednek, szinte koreografáltnak hat. Gyönyörű lesz a végeredmény: a tenger, a bárka és az állatok a naiv művészetre emlékeztetően bájos és dekoratív egységben. A nemezelés genezisének mondabeli kezdőpontja a nemezkészítés végpontjaként áll előttünk. Ahogy pedig szőnyeg-alakban itt újra találkozunk a kezdeti rajzfilmetűd záróképével: efféle finom belső rímek szövik (nemezelik) át az egész filmet. Az általa kivágott nemezállatok sétafikálnak például Pócs Judit munkaasztalán, miközben ő dolgozik: teremtő és teremtettjei.

Szőnyeg után eredeti látásmódot sugárzó, szépséges sál, kalap, „állatszobor” készül még nemezből Pócs Judit egyszemélyes műhelyében. A sál alapanyaga természetesen puha gyapjú, ez fogja „magához nemezelni” a selymet, mely ezáltal összezsugorodik, finoman bőrszerűvé válik. Szükséges azonban az óvatosság: „Fokozatosan térek át a forró víz használatára, és az erőmet is fokozatosan növelem, mert ha kezdetben túl nagy intenzitással dolgoznék, akkor a gyapjú önmagában nemezelődne meg, és ledobná magáról a selymet.” A szakértelem csodálatos dolog! – érezzük. Ráadásul mindig mindent (na jó: szinte mindent) értünk. Ahogy az egy jó ismeretterjesztő filmtől elvárható is. Márpedig a Szelíd szálakon az. Más is, több is persze: folyamatosan ezt ecsetelem

Mire a sárkánygyíkhoz mint „állatszoborhoz” érünk, már régi ismerőseink a munkafázisok, nyugodtan koncentrálhatunk magának a tevékenységnek az esztétikumára. Sőt: már annyira elvarázsolt minket a film, hogy egy egyszerű cselekvést is költészetnek látunk. A már majdnem kész gyíkból a száján át felnyitva húzza ki a sablont Pócs Judit. A szájköltő halak villannak agyunkba. Meg hogy a felesleg a szájon át távozik. De leginkább lefordíthatatlan. A költészet gyakran az. Bizonyos (kis) mértékig animációs filmben járunk: az elkészült sárkánygyík természetesen megmozdul, még falra is mászik.

A nemezelés rögös útjain – mint az már az eddigiekből is kiderült – Pócs Judit kalauzol minket. Vonzó tárgyaiból, saját mesterségét precízen és tárgyilagosan leíró szavaiból, legfőképp pedig hozzáértő, gyengéden határozott mozdulataiból egy megkapóan szép nőalak portréja rajzolódik ki: a „munkásnőé”. Hiszen a művészet munka és a munka művészet, ezt alig láttuk még ilyen rejtett, mégis nyilvánvaló ábrázolásban. A munkához, a művészethez (az íráshoz is) műgond kell, aprólékosság, erőfeszítés, ezekből jön létre a könnyed(nek ható) játékosság. A fantázia villódzása. Jó film esetében: amiről beszél és ahogy beszél, az egy. Amilyen fantáziadús Pócs Judit iparművészetében, olyanok Rittgasser Istvánnal mindennek megmutatásában, filmre vitelében. (A már említetteken kívül látunk amatőrfilm-imitációt, a kész filmekből általában kihagyott csapó sajátos alkalmazását, gyorsított felvételt, alaktöbbszörözést stb.)


Mi lenne szerzői film, ha nem ez? Pócs Judit a „főszereplője”, szövegírója, egyik narrátora, társrendezője. Ábrázoló és ábrázolt egy személyben. De ne feledkezzünk el rendezőtársáról, a képző- és filmművész Rittgasser Istvánról sem, aki a film operatőreként, vágójaként is egyenrangú partnere.

Kettejük közös alkotásából választ kapunk korábbi kérdésünkre, hogy a nemezelésen kívül még mi fontosat mutatnak meg nekünk a világból. Hát mindezt. Az értelmes emberi munka dicséretét. Az „emberi” jelző nemcsak az állati munkától való megkülönböztetés miatt került a címbe (van ilyen: a pók, hangya, a hód tudna mesélni róla, ha tudna), hanem azt a humánus alapállást is hangsúlyozandó, mely – a film alapján – az alkotók sajátja.

Az idei Kecskeméti Animációs Filmfesztiválon a Filmkultúra díját elnyert Szelíd szálakon egyszerre ismeretterjesztő, (kis) részben animációs, képzőművészeti film, portré, mögöttesében pedig képre vitt, játékos (szinte) filozófiai esszé a munkáról, a művészetről, az emberről mint ésszerű, alkotó, tevékeny lényről.