„Lenyűgöz a hétköznapi élet, amely a háborús időkhöz képest ugyan monotonnak, unalmasnak, talán banálisnak tűnhet. Azonban, ha megkarcoljuk a felszínt, múlt, jelen és jövő töményen felgyülemlett érzelmei törnek elő.”i Zbanic filmje a háború utáni Szarajevó egyik kerületébe, Grbavicába kalauzol bennünket. A városrész a boszniai háború idején gettó volt, ahova az etnikai tisztogatások során a szerb csapatok a nemkívánatos bosnyák lakosságot deportálták. A Szerelmem, Szarajevó című film főhőse, Esma a háború sújtotta Grbavicában él tizenkét éves lányával egy szétlőtt vakolatú házban, lebombázott épületek szomszédságában. A főhős hétköznapjait követve, a befogadó számára a film során nem pusztán Esma (Mirjana Karanovic) története elevenedik meg, de körvonalazódik egy háborús sebeket magán viselő város világa is, illetve egy-egy epizódban felsejlik a benne élő emberek sorsa, múltja.
A címbéli áthallás miatt elkerülhetetlen a kitérő egy mondat erejéig Resnais hasonló tematikájú, Szerelmem, Hiroshima című művére. (Zbanic filmjének eredeti címe Grbavica, ám a nehezen kiejthető szó helyett majdnem mindenütt új címet kapott, nálunk a francia forgalmazásban használtat. - a Szerk.) Míg a filmtörténeti klasszikus a háborús borzalmak és emlékek elbeszélhetőségének problémáját etikai szinten, a felejtés mint bűn kérdéseként boncolja, addig Zbanic a terror rekonstrukciójának kérdését a főhős mindennapjainak szerves részeként, a múlttal való szembenézés folyamatos kényszerében komoly, gyakorlati problémaként jeleníti meg.
Sara (Luna Mijovic), Esma lánya iskolai kirándulásra készül. A részvételhez szükséges 200 Eurót igyekszik Esma előteremteni: éjszakai műszakot és alkalmi munkákat vállal. Sara szerelmes lesz egyik osztálytársába, akinek apja szintén hősi halott – így tudja meg: ha anyja papírt kér az államtól, ami igazolja, hogy Sarah egy háborúban elesett katona lánya, a kirándulásra csak egy jelképes összeget kell befizetni. Esma azonban tovább dolgozik, és nem váltja ki az igazolást. A lány kutatni kezdi édesapja kilétét, ám minden próbálkozásával falba ütközik, Esma nem hajlandó halott férje történetét elbeszélni lányának. A feszültség a két főszereplő között egyre fokozódik, míg egy napon Sara azzal gyanúsítja meg Esmát, hogy egy ismeretlen férfitól fogant: „Azt se tudod, ki baszott meg!” – mondja Sara. Kiderül az igazság, Esmát a háború idején egy szerb katona erőszakolta meg, akitől teherbe esett. Később egy csoportterápián ? amelyet a hozzátartozójukat a harcokban elveszített nők számára tartanak ? mondja el, terhessége idején mindent elkövetett, hogy abortáljon, és születése után lányát el akarta taszítani magától, de amikor meglátta gyermekét, úgy döntött, felneveli.
A Szerelmem, Szarajevó tehát egy asszony története, aki lánya személyében nap mint nap kénytelen szembesülni a háború gyalázatával, szégyenével. Elsősorban színészi filmről van szó: a két főszereplő egy olyan anya-lány viszonyt jelenít meg, ami a szeretet és ragaszkodás minden tónusát megmutatja az odaadás és törődés, illetve harag és utálat érzelmeinek komplex ábrázolásával. Mirjana Karanovic Esmája erőteljes alakítás, ami a film néhány akadozó vagy didaktikusnak tűnhető pontján átlendíti a nézőt: azok a jelenetek, amelyekben a nő rettegése a férfiaktól és a testiségtől túl direkt módon jut kifejezésre, Karanovic játékától árnyaltabbá válnak, finomulnak. Mijovic meggyőzően formálja a dacos Sarát, az érzelmek ellentétes pólusait ? akár egy jeleneten belül is ? vegyítve hitelesíti az identitását kutató kamasz karakterét.
Nem csak a karakterek és viszonyrendszerük kidolgozottsága vall szerzői érzékenységre, összességében a forgatókönyv (amit szintén Zbanic jegyez) is jó ritmusban adagolja az információkat, a néző Sarával fej-fej mellett haladva ismeri meg a film rész- és végső igazságait. A Szerelmem, Szarajevó ereje azonban nem abban rejlik, hogy megismerjük Esma meghökkentő és keserű múltját. A film története azért válik rendkívülivé, mert a végső titok ismeretében újraértelmezzük a hősnő pszichés valóságát, természetét: egy nő, aki átélte a három és fél éves háború borzalmait, az etnikai tisztogatásokat és egy őt megerőszakoló férfitól fogant gyermeket nevel, akiért minden megtesz, akit „soha, soha, sohasem hagy el,” igyekszik a múltját maga mögött hagyni, és normális mederben élni az életét. A továbblépni tudás Esma számára csak az igazság, a szembenézés pillanatában valósulhat meg, és ezt a tudást a film végére vállalja föl. A Szerelmem, Szarajevó egyik legerősebb jelenetében kérdezi Esma egy emigráló barátjától (aki mellesleg gyengéd érzelmeket táplál az asszony iránt): „Ki fogja megismerni az apádat, ha előkerül? Ki fogja azonosítani a tetemet?” Vagyis új életet kezdeni nem lehet addig, amíg a régivel el/le nem számoltunk.
A film és Esma e profán igazsága a realista rendezésben és fényképezésben (Christine Anna Maier) jelenik meg. Zbanic realizmusa azonban módszerében eltér a szikár és mértani pontosságú valóságábrázolástól abban, hogy a történet és a karakterek hitelesítésekor kevésbé gondolkodik külső térben és időben, sokkal inkább a szereplők belső, pszichés dimenzióit vizsgálja több szempontból, olykor az ismétlés eszközével. Ez tipikusan a feminin művészet sajátossága. A Szerelmem, Szarajevó feminin alkotásnak tekinthető, az alkotók, (a rendező, operatőr, és két főszereplő) mind nők. Mégsem feminista műről van szó, pusztán egy jellegzetesen és üdítően női szempontú narratíváról, amit a nőtudomány écriture feminine-nek nevez.
A film feminin nézőpontja több jelenetben is érzékelhető. Esma munkája során a tipikusan férfiak uralta üzleti világban találja magát, amibe női érzékenysége révén képtelen integrálódni. Sarát az őt körülvevő társadalom, sőt önmaga is egy olyan férfi fantomja alapján kívánja meghatározni, mint a hősi halott apa képe, akit sosem ismert, így figyelme elsiklik afölött, hogy anyja milyen áldozatokat hoz érte. A film két nyitójelenetében elhangzó dalok, egy Ilahijaii és „turbó folk”, előbbi a macsók által vezetett indusztrializált éjszakai lokál kísérőzenéje, utóbbi a nők által látogatott csoportterápián hangzik el, két szembenálló nézőpontot, a leigázott női Grbavicát, és a férfiak uralta militáris Szarajevót jelképezik.
Zbanic filmjének lehetséges negatív kritikája az elbeszélői filmnyelv feminitásából fakadhat. Esma belső szorongásainak hasonló szituációkban történő újra- és újra- megjelenítése, illetve a csoportterápiákon zajló, hangulatilag egynemű jelenetek ismétlése mind az elbeszélés, mind a fényképezés szempontjából eltérnek a film többi részétől. Ezekben a jelenetekben a filmnyelv minősége megváltozik, a karaktereket körülvevő világ racionális leképezése helyett annak érzéki benyomásait szűri ki és igyekszik ábrázolni, azaz a filmnyelv megszűnik a világot tartalmazni, azt hordozza. Mivel a hangsúly bizonyos direkt jelek (például testi és lelki sérülések) ismételt felmutatására esik, a film egyes fordulatai némely interpretációban egyszerűen túl didaktikusnak tűnhetnek, vagy a film egy-egy pontja érzelgősnek, szépelgőnek tetszhet.
Másrészt, ami a film utolsó jeleneteiben, a háború utáni Grbavicában a jelenben történik a főszereplőkkel, nagyon is valóságosnak tűnik. A Szerelmem, Szarajevó optimista film. Sara megbékél az igazsággal, és a film záró jelenetében az iskolai közösség szerves részeként énekli kortársaival a Szarajevó, kedvesem című dalt. Ez a filmes gesztus nem pusztán Grbavica és a háború sújtotta Szarajevó elismerését jelenti, de a kollektív és privát múlt elfogadását, egyfajta bölcs belenyugvást. Esma számára az igazság fölfedése az újrakezdéshez ad erőt.
Jasmila Zbanic filmje a 2006-os Berlini Nemzetközi Filmfesztivál Arany Medve-díját és az Ökumenikus Zsűri díját nyerte el.
(2007. 5. 25.)
