Egy autó elmegy, egy fiú áll a sötétben, elindul, a kamera követi. A fiú felgyújt egy kukát és elrohan, egy férfi dühödten utána szalad, a fiú átugrik egy falat, a férfi megáll. A fiú a fal mellett marad. A férfi megkéri, csak mondja azt, hogy ő nem a fia, Jorge. A fiú válaszol, ő az. Megkérdi, miért tette. A fiú válasza, mert nem akar ő is, mint apja, házmester lenni. A férfi agyvérzést kap. Ez történik a bevezető képsorokban, hét évvel a film valódi cselekménye előtt. Ez a pár perc a történet kiindulópontja, alapja. Egy fiú történetéé, aki beteg, lebénult, agyérelmeszesedés miatt zavarodott apját gondozza, mellette lediplomázik, betölti apja helyét a házmesteri állásban, állásinterjúkra jár, régi szerelem miatt szenved és újból szerelmes lesz. Ez a bevezető azonban nem a történetre vonatkozó információi miatt lesz fontos, hanem a film alkotója, Daniel Sanchez Arévalo miatt, aki első nagyjátékfilmjével mutatkozik most be és lendületével, látásmódjával egységes nyitójelenetet teremt meg. A képen lévő mozgások és a kamera mozgása egymást kiegészítve találják meg a jelenet ritmusát, ehhez párosul a precíz vágás és a snittek alá kevert zene, amely észrevétlenül simul a képre és egészíti ki azt. Ezek az eszközök teszik lehetővé, hogy olyan felütést láthassunk, amely elemelkedik a képen történtektől, és filmes megoldásokkal teremeti meg a jelenet feszültségét, sorsfordító jelentősségét. Egy felülről, függőlegesen fényképezett beálltásban láthatóvá válik, hogy apa és fia a falnak ugyanazon részére támaszkodnak tenyerükkel. Ez a beálltás egyrészt megelőlegezi a film későbbi szentimentális hajlamát, amely olykor a giccs felé hajlik, másrészt pedig kifejezi azt a tudattalan kötődést Jorge és apja, Andres között, amely a konfliktusok mögött bújik meg, s ereje mindennél kitartóbb lesz. Hétévnyi ugrás után újabb kis bevezetőt látunk, amely a fiú munkáját mutatja meg pár rövid képsorban (illetve azt, ahogy akarata ellenére elvállalta apja munkáját). Ritmusra ugranak a ház felé közelítő plánok, hogy onnan most már végérvényesen elkezdődjön a film cselekménye, s ezáltal visszaszoruljon mindaz, ami az első pár perc előnye volt, ami erejét és frissességét biztosította. Folytatódnak ugyan a látványos kameramozgások, átfókuszálások, rántott svenkek egy-egy beszélgetés dinamizmusának érzékeltetésére, de ezek szigetekként fognak megjelenni az egyébként teljesen konvencionálisan plánozott jelenetekben. Ezáltal a film saját fő szervező elveként a történetet engedi előlépni, melynek több helyen alárendelődik a szerző filmes látásmódja.

A történet főszereplője Jorge, egy teljesen a hétköznapi életből vett fiatalember, a hétköznapi életből vett problémákkal, Quim Gutierrez hiteles megformálásában. Dolgozik, lediplomázott, állásinterjúkra jár, de (mert nem tudja magát eladni) soha nem veszik fel: Hosszú évek óta szerelmes a szomszédlányba, aki most tért haza Németországból, de inkább mitizált szerelem ez, mint valódi. Vigyáz beteg apjára, időnként kissé lökött barátjával lóg a tetőteraszon, akinek figyelmét leginkább a szemközti ház férfi masszőrének férfiaknak nyújtott szexuális szolgáltatásai kötik le. Életből vett történettöredékek, az lenne az előnyük, hogy a hitelességük miatt nem tűnnek erőltetettnek. Kell azonban valami, ami a részleteket maga köré szippantja, és egy eleje-közepe-vége történetbe szerkeszti. Egy ügyes átvezetéssel összevon két, kezdetben párhuzamosan futó szálat, ezzel bővíti ki az alapszituációt, egy probléma felrajzolásával, amely megpróbálja egységes cselekménybe szerkeszteni a részleteket. Így kerül bele egy olyan világba a történet lehetősége, amely folyamatok helyett inkább állapotokból áll. Látszólag külön szálon indul el egy börtönben lévő lány története, aki a színjátszó szakkörön megismerkedik egy férfival. Az átvezetés a diplomaosztón meg nem jelenő Jorge vezetéknevének ismételgetése és a színjátszószakkörön elhangzó ugyanarra a névre felelő rab válaszában jelenik meg, kiderül, a báty van a börtönben. Az alapprobléma szerint a lány gyermeket akar, hogy a börtön anyáknak fenntartott osztályára kerülhessen, de a báty nem képes őt teherbe ejteni, így hát Jorgéra hárul a feladat, hogy ezt a szívességet megtegye. Megteszi, és lehet sejteni, hogy mi lesz ennek a következménye. Jorge és a lány kapcsolata rövidesen érzelmekkel telitődik. Ez lesz talán a történet fő csapása, de a sok mellékszál között látszólag ez is egy mellékszálnak tűnik. A legfontosabbnak ugyan, de akkor is mellékszálnak. A rájuk fordított idő szempontjából szinte egymás mellé rendelődnek a szálak, és fontosságuk szempontjából is csak kicsit térnek el egymástól. Miután a báty, Antonio kikerül a börtönből az ő szála apja pénzének megszerzését fogja jelenteni. Mellette ott lesz Jorge és hazatért szerelme, illetve a barát, Israel szála, aki rájön, hogy apja homoszexuális és emiatt elgondolkodik saját nemi identitásáról is. Innentől kezdve hol humoros, hol csak annak szánt, frappánsan és kevésbé frappánsán eltalált jelenetek váltogatják egymást, miközben nagyjából minden fordulat előre sejthető. E sokszínűségnek, tragikomikus hajlamnak, az apró részletek fontosságának, kiemelésének, a szereplők ügyes jellemábrázolásának kellene megadnia a film ízét, de nem történik meg, pedig minden rendelkezésre áll. A Jorge és bátyja barátnője közötti kibontakozó szerelmi szál túlságosan egysíkú, és előre kitalálható ahhoz, hogy bármennyire is lekösse az ember figyelmét. A humor túlságosan két szálhoz van kötve. Amikor meglátjuk Israelt vagy Antoniót, a jellemüket vagy a helyzetet ismerve szinte előre tudjuk, milyen típusú jelenetek következnek. Antonio apjával vívott harca a pénzért és Israel küzdelme homoszexualitásával szintén nem tartogat meglepetéseket. Antonio, Israel és Israel apjának karaktere sajnos túl egysíkú. Mindez még szomorúbbá válik attól, hogy igencsak erőteljes színészi játékkal hozza karakterét mind az Israelt játszó Raúl Arévalo, mind az Antoniót alakító Antonio de la Torre. A legerősebben kidolgozott kapcsolat talán a Jorge és a szomszéd lány közötti szerelem. A viszonyuk különböző okok miatt nem lehet hosszú távú, s ők ennek tudatában próbálkoznak, míg végül fel nem adják, a film egyik legelszámítottabb jelenetében. Amikor Antonio megtudja, hogy barátnője teherbe esett, bemegy hozzá, miközben Jorge az ő barátnőjét a börtön feletti sziklára viszi. Párhuzamos vágásban tárul fel a két szakítás, a két összetört szív, a két szakító vigasztalása, miközben minden bizonnyal egymásra gondolnak. A túlzott direktsége miatt a két jelenet elveszíti minden érzelmi hatását, pedig ez a szituáció engedhette volna kicsit jobban kibontakoztatni Antonio jellemét, s elmélyíteni a Jorge és a szomszédlány közötti helyzet determináltságát, amely osztálykülönbségek, idő és érzelmi zavarok miatt soha nem teljesedhet ki. Érdekes módon ettől a jelenttől kezdve végig egyre erősödik a film, bár az eleje színvonalát nem éri el. Bár több motívuma keretet alkot a kezdéssel, a befejezés elnyújtottabb, s ezáltal a lendülete is széttagoltabb, mindenesetre így is erőteljesebb a film közepénél.

A film záró képsorai szintén nem eredetiségük miatt válnak jól sikerülté. A film során alaposan felépített motívumokat (a vágy tárgya, az öltöny, mint a cél elérésének jelképe) ügyesen varrja el. Vagyis mindent a maga helyén kezel, nem fektet rájuk nagyobb hangsúlyt a kelleténél, ezzel kicsit lazít azon a feszességen, amely a filmben a könnyedség látszatát akarta kelteni. Ahhoz hasonló montázsszekvenciával nyeri vissza lendületét a film, amit az elején láttunk. Jorgét látjuk munka közben, új munkahelyén. Teljes a harmónia, minden jóra fordult. Jorge realizálta a lehetőséget és megtalálta a célját, felnőtt. A felnőtté válás története megmutatta, hogy a sors akaratának nem lehet ellenszegülni, de lazítani lehet rajta. A lehetőségeket tekintetbe véve el kell fogadni bizonyos dolgokat, de amiben csak lehet, abban választani kell. Jorge megteszi. Felnő, a befejezés pedig egyszerre lesz optimista és szomorú, mert nem a kitörés lehetőségét mutatja meg, hanem azt, hogy az ottmaradást is lehet elfogadhatóvá formálni. Az egyre szélesebb záróplánok egyre távolabb ugrásukkal elhagyják a filmet.
Fontosnak mondható, mindenképpen aktuális mondanivalóval bíró mű dolgozott közepes alapanyaggal, felvillantva, de csak felvillantva a filmes kifejezőeszközök erejét. Szinte minden a helyén volt, a színészek, az operatőr, a vágó, a zeneszerző, valahogy azonban nem tudott összeállni egésszé, csak pár percre az elején.