Kolozsi László A szarvasbika Őméltósága
Stephen Frears: Királynő

187 KByte

Peter Morgan forgatókönyve - a Királynő - olvasható úgy is, mint királydráma. Mint egy Erzsébet kori királydráma. Igaz, e mű esetén nem I. Erzsébet a kortárs, hanem a második.
A Morgan könyvből készült Stephen Frears film ebből következően úgy is értelmezhető, mint egy királydráma adaptációja: közelebb van Shakespeare-hez, mint a legfrissebb Kenneth Branagh feldolgozás, az Ahogy tetszik, nem csak azért, mert az alapja királydrámának mutatja magát, mert Morgan a királydrámákkal incselkedik, hanem az elbeszélői struktúrája, a nyelve, a szemlélete is rokon az avoni hattyú műveinek szellemiségével.
Nem úgy bizonyítja, hogy Shakespeare a kortársunk, mint Jan Kott, de bizonyítja. Tele van kedélyes tréfával, a párbeszédek java része replikákból, okos válaszokból áll, és a szerkezete, illetve a témája is megidézi az eggyel korábbi Erzsébet kortársait. Az sem lényegtelen, ha Shakespeare mint kályha felől indulunk el Her Majesty felé, hogy a királynő abba a családba tartozik, amelyikbe a neves angol szerző megrendelői is. A történet is a klasszikus királydrámákat idézi: a trónörökös, Károly elvált feleségétől, aki sok viszályt szított az udvarban. Az asszony a válás után is hat az udvar életére; róla beszél az utca népe, szimpátiával fogadják, amerre csak jár, holott semmibe vette a protokollt. Kétségtelenül megszenvedte a válást, az anyakirályné bánásmódját. Ellenállhatatlan varázsát felhasználva maga mellé állította az egyszerű embereket, akik egyre erősebben követelik a királynő fejét.
Az egykori hercegné egy balesetben, amit sokan nem is tartanak véletlennek, meghal. A gyenge kezű, tesze-tosza Károly még a hamvait hazahozatni sem meri méltóképpen. Az érzelmeit ügyesen titkoló, kemény királyné miniszterelnökére és tanácsadójára hallgatva a maga hasznára fordítja a szép hercegnő halálát, fennhangon osztozik a gyászolók fájdalmában, és ezzel visszanyeri a nép elveszni látszó bizalmát.
A szüzsé lehetne egy Shakespeare-dráma szüzséje is, nincs melodrámává fényezve, nincs kiélesítve a hercegné szenvedésére. Elsőre a legszembetűnőbb Frears filmjében a történet, az uralkodó család és egyáltalán a megvalósítás eleganciája: elegáns a királynőt játszó Dame Helen Mirren, az udvar szinte minden tagja, és a kertek, a kastélyok, a fények, a parkok is.
Isten után minden korban az egyik legnagyobb hatalom az angol királyoké volt, amit mi sem jelez jobban, mint az, hogy kiktől, milyen műveket rendeltek. A dicsőítő dalok, a himnusz, a királyi háznak írt művek jelentős része nagy szerzőktől, Händeltől, Haydntől származik. A protokoll szakon az angol királyi család viselkedését, az angol protokollt tanítják, az udvari etikett Angliában alakul ki, abban az országban, ahol a királynőhöz hasonlóan nem divat kifejezni az érzelmeket, ahol a visszafogottság, a mértéktartás az egyik legnagyobb erény, ahol éppen erre - hogy ezek az erények - fizetett rá nép, és lett, ha hiszünk a nemzetkarakterológiáknak, a leghidegebb nép. Az angolok visszafogottsága legendás.
Anglia uralkodójának lenni ma is hatalmas kiváltság. Az angol uralkodó nincs annyira csak protokollra fogva, mint svéd vagy holland kollegája, és II. Erzsébeten érződik, hogy érzi és jól viseli a korona súlyát.
Diána1, a hercegné alig jelenik meg a Királynőben, mintha nem is lenne helye ebben a miliőben. Frears száműzi a tévébe, a hírekbe, ami enyhén szólva is ironikus utalás arra, hogy mi volt az udvar, a királynő és a miniszterelnök véleménye Diánáról (Károly fel is panaszolja: ha a királynőn múlt volna, Diánát faládában szállítják haza Angliába). Diána a Spencer család tagja volt. A Spencerek évszázadok óta törekedtek arra, hogy a trón közelébe kerüljenek, nem egy Spencer ajánlotta már fel Diána előtt is magát egy uralkodónak, vagy egy trónörökösnek. Mégis úgy élt a nép fejében Diána, mint egy kis óvónő, aki beleszeretett a hercegbe. Szenvedéseit, a kapcsolat mesés elemeit, a média mindig is eltúlozta. És az angol udvar nem is cáfolta, hogy a frigy előzménye egy tündérmese. Az angol királyi udvar élete nem csak az egyszerűbb emberek számára volt példa és minta, hanem az angol arisztokraták számára is, sokan akartak úgy élni, mint egy angol király (vagy trónörökös: lásd e tárgyban Krúdy Gyula írásait a Budapestet szétdúló, duhaj, fékezhetetlen walesi hercegről). Angol királynak lenni nem csak hatalmat, hanem életformát is jelent, és ezt nagyon pontosan mutatja be Frears, egy pillanatig sem omolva el a királyi család nagyságától, s a királyi birtokok szépségétől.

A filmet nem Balmoralban, a királyi család rezidenciáján, hanem skót kastélyokban forgatták, de a terület, ahol a család vadászik, valóban királyi birtok. A film főszereplője a királynő. Igaz, nem egyeduralkodója. A mellé, de nem szolgálatára rendelt új kormányfő, a fiatal, három gyerekes Tony Blair és az uralkodó szócsatáira, konfliktusaira épül a film. Blair neveletlen, liberális, ha nem is royalizmus ellenes, de az udvarnak még pillanatokra sem behódoló miniszterelnök. A királynő enyhe gúnnyal mondja, hogy biztosan azt mondja a kormánytagoknak, szólítsanak nyugodtan Tonynak (és valóban…).
Frears a Diána halálát követő hét nap történetét meséli el.
A Blairt alakító színész, Michael Sheen már korábban is alakította, Frears The Deal (Az alku) című tévésorozatában az angol kormányfőt: a helyzet most annyiban volt más, hogy kicsúszott Blair alól a kormány, és a filmbe már Blair bukását is bele lehetett vágni.
A brazil operatőr, Affonso Beato, Blair jeleneteit a kevésbé színvonalas (kevésbé színgazdag) 16 mm-es anyagra vette fel, a királynő jeleneteit 35 mm-esre. A két világ közti kontraszttal kitűnően játszik Frears. Igaz, Morgan remek párbeszédeket tesz a képek alá, így a film a párbeszéd és a képek olyan összhangját adja, hogy első látásra nem is tűnik vígjátéknak, holott az alkotók nyilatkozatai és szándékai szerint az akart lenni (Frears szerint a mai angol uralkodó családról nem lehet nem vígjátékot forgatni).
Két, egymást követő, jelenet jól illusztrálja Morgan látásmódját és iróniáját: az angol királynő a balmorali konyhába megy, hogy fogadja a szemtelen miniszterelnök hívását (mit meg nem enged ez magának, ez van az arcára írva), kísérik hű pembroke corgijai, amikor belép, mindenki megsüvegeli, a kutyáknak odakiáltja „Get out” (vagyis kifelé), mire mindenki magára veszi a felszólítást. És a királyné egyedül marad. Blair is a konyhából telefonál. Szorgos felesége IKEA bútorokkal berendezett otthonukban halrudacskákat sütött (és oda is égette). Az ellentét egy konzervatív miniszterelnök és a királynő közt nem lenne olyan nagy, mint a Munkáspárt-i Blair és a királynő közti. A beiktatási jelenetben a királynő azonnal bevisz egy övön aluli, nagyon durva ütést az új kormányfőnek: Ön2 a tizedik miniszterelnököm, az első Sir Winston Churchill volt. A királynő konyhájában vagy húsz szakács tüsténkedik, Tony Blair-éban csak a felesége. A királynő konyhája vagy százhúsz négyzetméter, Tony Blairnek a lakása ekkora. A királynő fenséges vadászkosztümben van. Blair kopott bársonyfarmerban.
A Királynő monarchista film, Frears nem árulja el a szimpátiáját, nem egyértelmű, hogy az uralkodó mellett tesz hitet, mégis olyasfajta módon tiszteli nem csupán az uralkodót, hanem az életmódját is, hogy nincs helye filmjében a vaskos humornak. A Királynő sokkal inkább szellemes, mint fityiszt mutató mű. A cím pontos, mert a történet tengelyében a királynő áll, ő vezeti a Diána elleni ellenállási mozgalmat ugyanúgy, mint a megadók seregét: okos és kemény. Helen Mirren apró gesztusokból, mindig jelentőségteljes tekintetekből építi fel a szerepet: lenyűgöző hogyan tudja a testével kifejezni nem csak a méltóságot, hanem az érzelmeket, illetve az érzelmek elrejtését is. Minden pillantásának jelentése van, nincs a játékának egyetlen üres epizódja sem: mindig pontosan levehető, hogy éppen mire gondol, holott alakításának lényege a visszafogottság és a méltóság.
Nem csak a darabnak főszereplője.
Hanem a film legjobb és tulajdonképpen egyetlen hasonlatának is, ami – ki merem jelenteni – a filmtörténet egyik legkörmönfontabb, legszélesebb és legjobb hasonlata. Mert nem csak egyfajta értelmezésre ad lehetőséget, nem zárt hasonlat, vagyis nem csupán egymás mellé állít két látszólag nem összekapcsolható fogalmat - hogy ezzel az egyiknek tágabb és pontosabb jelentést és értelmezést adjon -, hanem kinyitja a filmet egy komolyabb és Shakespeare felé közelítő értelmezés felé.
Ez a szarvas hasonlat.
A királyi erdőbe egy roppant értékes, 16 pontos agancsú szarvas keveredik, olyan zsákmány, amire nem volt példa évszázadok óta. Diána halála után a trónörökös gyermekei, az azóta médiasztárrá vált Vilmos királyfi és testvére is a szarvas nyomába ered (nem mennek anyjuk holttestéért Párizsba). A vadászattal akarja az udvar gyászukat csendesíteni. Fülöp herceg egyetért azzal, hogy a fiúknak a vadászatra és Balmoralra van szükségük (a két ifjú trónörökös alig jelenik meg, mintha sorsukba már annyira sem szólhatnának bele, mint félszeg apjuk).
A filmes elbeszélői hagyományban a metonimikus forma, az epikus elbeszélés az uralkodó forma. Vagyis az esztétikai jelentés az elbeszélés során kibontakozó összefüggések megfejtésével az eseményláncolatok összekapcsolásával értelmezhető. Az elbeszélés szekvenciáit az okozati összefüggések, a térbeli-időbeli epikai folyamat pontosan rögzíti, mindig tudni lehet, hogy az épp látott epizód, rész, milyen szerkezetbe illik bele, kik cselekszenek, kik beszélnek, és azt is, hogy a látott képek az ábrázolt tárgyilagosságok, érzelmességek, gondolatok mely részére vonatkoznak. A Királynő hagyományos film, a nézői elvárásoknak megfelel, a felépített jellemeket nem bontja meg, nem kérdőjelezi meg a néző véleményét, hanem megerősíti.
A filmben még nem történt meg az a fordulat, ami az epikában Joyce korában és műveiben, nem nőtt még meg – hiszen a film eszközei korlátozottabbak – a metaforikus eljárás szerepe: de ez a hasonlat, a szarvas hasonlat, megmutat egy irányt, ami felé a film is elmehet, ha követni akarja az epika útját.
Nem egyértelmű ugyanis, hogy a hasonlat kire vonatkozik, hogy kiről mit kíván mondani. Értelmezhető úgy is - ha akarom -, hogy magáról a királynőről szól. Úgy is, hogy a királyság intézményéről. Úgy is – szűken - hogy Diánáról, akinek neve is a vadászatra utal.
A szarvas felbukkan a királynő mellett, amikor egy tengelytörést követően egyedül marad a balmorali fennsíkon, a két királyi vad nézi egymást: közük van egymáshoz. A királynő figyelmezteti az állatot a közelgő vadászokra, szebben beszél vele, mint a kamarásával. Amikor az állatot lelövi a szomszéd Lord egyik mihaszna vendége, egy újságíró (esetleg filmkritikus?), a királynő átfárad és megtekinti az elejtett vadat. Úgy tűnik, tekintete elfelhősödik. A fejétől megfosztott nemes állat látványa mélyebben hat rá, mint Diána halálhíre. Hihetetlen milyen precízen fejezi ki Helen Mirren a részvétet: ebben a pillanatban is felülmúlhatatlanul nagy színésznőnek látszik.
Tisztán metaforikus struktúrájú szöveg az epikában sem elképzelhető, ahogy filmen sem. Szó sincs arról, hogy e metafora érelemzése nélkül nem értelmezhető kielégítően a film (vagyis nem metaforikus film), de a tengelyében mégis ez a metafora áll, éppen azért, mert több jelentésű, mert nem mondható meg pontosan mi a vonatkoztatott fogalom, hogy milyen gondolatokat állított egymás mellé Frears (hiszen ez a metafora az ő műve). Éppen az enigmatikussága miatt lesz több ez a film a mai angliai állapotokról szóló vígjátéknál. A szarvas a mellékszereplőkkel egyenrangú szereplő. A szarvas metaforája: zavarba ejtő.
Nincs egyértelmű üzenete és jelentése; szemben mondjuk a Veszedelmes viszonyok - Frears híres filmjének - záró epizódjával. Glenn Close lemossa a sminkjét. Megszabadul az álarcától. A kegyetlenségig önmaga lett. Minden hazugsága, lelepleződött. Az élethazugság véget ért.
A Királynőben a csendes és méltóságteljes szarvas kimúlása nem csak a királyság intézmények végére utalhat, arra, hogy lejárt a nagyvadak, a méltóság ideje. Nem csak azokra a keserű sorokra, amelyek oly jól jellemzik Erzsébet helyzetét: „a népnek ma már egészen más kell, glamúr, könnyek. Nem értem én ezt a világot”.
Ahogy a film sem értelmezhető csupán a királynő és miniszterelnöke harcaként. Az, hogy az egyik szereplő Anglia királya, a másik kormányának feje, tulajdonképpen nem is lényeges. A lényegesek az emberi viszonyok. A kialakuló tisztelet – Blair részéről – és szimpátia – a királynő részéről – a gyűlölet és harag csitulása, az anya-fiú, fiú-anya viszony.
Éppen, mint Shakespeare-nél.
Nem azért tituláltam királydrámának a, mert a szereplői udvaroncok, és cselszövők, és talpnyalók, és kamarások, és pojácák, és királyfik, és hercegek.
Hanem ezért.


1 a magyar helyesírás szabályai nem teszik lehetővé, hogy a királyi udvar tagjainak nevét angolosan ejtsük, ezért ragaszkodom a magyar átírásokhoz

2 az angolban nincs magázás, egyedül a királynőt lehet/kell nem tegezve megszólítani: e szabály ellen vét Blair, amikor azt mondja a királynőnek, éppen a konyhai jelenet végén, „Let’s keep in touch”

(2007-01-25)

 


40 KByte

42 KByte

44 KByte

47 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső