Tizenkét év kihagyás, s néhány kisebb filmszerep után a cseh filmgyártás egyik legeredetibb, s talán legkarakteresebb rendezője, Jirí Menzel újra a kamera másik oldalára állt. Azok után, hogy anno élből visszautasította az író erre vonatkozó felkérését, majd később akaratlanul is részesévé vált az Őfelsége Pincére voltam című Bohumil Hrabal novella megfilmesítési joga körüli vitáknak, végül mégis ő készíthette el a nagyravágyó, ámde apró pincérfiú történetének filmes adaptációját. Annak ellenére ugyanis, hogy az író és Menzel oly sok évig dolgoztak együtt (közös munkájuk gyümölcseként készülhetett el a Gyöngyök a mélyben, a Szigorúan ellenőrzött vonatok, a Pacsirták cérnaszálon, a Sörgyári Capriccio, valamint a Hóvirágünnep is), a rendező nem akart az egyetlen filmes lenni hazájában, aki feldolgozza Hrabal műveit. Közben azonban dühítette, hogy a kijelölt rendező ennyi éven át képtelen bármit is kezdeni ezzel a nemes alapanyaggal, így amikor újra felajánlották neki a lehetőséget, már nem visszakozott, egymaga megírta a film forgatókönyvét, majd 2006-ban végül elkészülhetett a régóta várt film is. Ez pedig nem csak Hrabal, de Menzel rajongóinak is jó hír, hisz az 1994-ben cseh-angol-francia-olasz-orosz koprodukcióban készült Ivan Csonkin közlegény élete és különleges kalandjai után egyáltalán nem lehettünk biztosak abban, hogy Menzel valaha még filmrendezésre szánja magát. Akkoriban többször is elmondta az újságíróknak, hogy nem igazán kedvére való az új típusú, producer-központú filmkészítés, mert túl sok kompromisszummal jár. 2002-ben aztán mégis felcsillant a remény, hiszen részt vállalt a Tíz perc: cselló című filmetűdben, amelyben többek között olyan rendezőnagyságok is dolgoztak még rajta kívül, mint Jean-Luc Godard, Bernardo Bertolucci, vagy épp Szabó István. (Utóbbival különösen jó viszonyt ápol az Oscar-díjas cseh rendező, legutóbbi alkotásaikban még szerepet is osztottak egymásnak: Menzelnek a Rokonokban volt egy néhány mondatos szösszenete, Szabó pedig épp a most tárgyalt darabban tűnik fel néhány rövid villanás erejéig). S végül, Hrabal szavaival élve, valóra vált hát a hihetetlen, így Menzel nem csak a filmrendezéshez, kedvenc írójához is visszatalált oly sok év múltán.

A legenda szerint Bohumil Hrabal 1971-ben, mindössze tizennyolc alatt nap alatt írta meg az Őfelsége pincére voltam című remekművét, melyet – a benne rejlő erkölcsi, szellemi és politikai szabadosság miatt – azonmód be is tiltottak az akkori Csehszlovákiában. S noha az írója által első klasszikus regényeként számon tartott darab szamizdat formájában kézről-kézre járt – így is nagy népszerűségnek örvendve –, szerzője hazájában végül csak 1989-ben jelenhetett meg hivatalosan. Az író 1997-ben bekövetkezett – szintén szatirikus, regénybe illő – halála, s azt megelőző, hosszas betegsége azonban már nem tette lehetővé, hogy az összeszokott alkotópáros együtt dolgozza ki az új film forgatókönyvét, így Menzelnek nem volt könnyű dolga a szerteágazó cselekmény filmre igazításában. A direktor pontosan tudta, hogy a regény rendkívül gazdag, így képtelenség minden egyes elemét filmre vinni, mégis igyekezett a lehető legtöbbet megőrizni az eredeti szöveg játékosságából és Hrabal fanyar humorú történeteiből is. Csakúgy, mint a Hrabal-novellák többsége, az Őfelsége pincére voltam is megérne legalább egy tucatnyi kisfilmet, hisz az író megannyi anekdota és humoros történet egymás mellé illesztésével – s néhol összegyúrásával – színesítette a kis pikolófiúból végül szálloda tulajdonossá lett Jan Dítě történetét. Menzel szokatlan megoldást választott, mert az eredetileg lineáris történetvezetést két részre osztotta, ráadásul a közepéről indítja, hogy később párhuzamosan kísérhessük nyomon a főhős múltbéli és jelenlegi élményeit. Továbbá a filmet végigkíséri a főszereplő időskori énjének narrációja is. Ez utóbbi tette lehetővé ugyanis a rendezőnek, hogy a regény fanyar humorát és kifinomult iróniáját is átültesse a vászonra, hisz az immáron érett és bölcs főhős kommentárjai remekül ellenpontozzák a még naiv és fiatal Dítě tetteit, ellenállhatatlan, bájos humort kölcsönözve így az egész alkotásnak.
Menzel nagyjából az eredeti cselekmény kétharmadánál kezdi filmjét, amikor is az immár ősz halántékú, ám szeme csillogásából mit sem veszítő Dítě mintegy tizenöt éves börtönbüntetéséből szabadul. Valódi büntetése azonban itt még nem ért véget, mert a háború után elnéptelenedett, egykor németek lakta falvak mentén kell a szétrombolt utakat javítania.
Már a felütéstől érződik a hosszú kihagyás az egyébként is remek humorú rendező munkáján, mert minden egyes adandó alkalmat megragad, hogy apró gegekkel szórakoztasson. Becsapódik Dítě mögött a hatalmas, tömör börtönkapu, s ő percekig csak áll, csillogó szemmel nézegeti az eget, s a fákat, keresi a rég érzett illatokat, és csak mikor indulna, akkor veszi észre, hogy kabátujja beszorult a vaskapu súlyos szárnyai közé. Az ehhez hasonló véletlenszerű, ám kiváló humorforrások ugyanúgy végigkísérik az Őfelsége… filmváltozatát, mint a Hrabal által is említett, ám Menzelnek köszönhetően már állandósult aprópénz-dobálás. Mert amíg a könyvben a fiatal pikolófiú csak pályája legelején dobálja szórakozásból az aprót, (hogy láthassa, miként törik magukat és egymást az emberek a pénzért), addig a filmbéli Dítě minden alkalmat megragad, hogy szórakoztathassa magát az emberek pénzhez való esztelen ragaszkodásával. A jelenben, a sorsába beletörődött, magányos útkaparó nyugalmas életét a szomszédságába költöző fiatal munkáslány kavarja fel, aki energiájával és érzékiségével felidézi az egykori pincérben múltja színes emlékeit és buja kalandjait. Így szép lassan megismerjük a férfi történetét, aki egészen fiatalkora óta a gazdagságra és a milliomosok társaságára vágyott. Aki ezért először virslit árult a vasútállomáson, majd pikolófiú lett egy falu kocsmájában, később szállodai felszolgáló vidéken, majd főpincér a száztornyú város legelegánsabb éttermében, hogy végül maga is szállodatulajdonossá váljék. Egészen fiatal korától tehát megállíthatatlanul tör egyre feljebb a ranglétrán. Azonban minden egyes váltása egyben szakítás is addigi életével, hisz minden egyes állomás végén a lehetetlen válik számára újra és újra valósággá, s ahol addig volt, ott már nem lehet tovább maradása. Mondhatni, sorsának minden egyes lépcsőfoka szerencse a szerencsétlenségben, hiszen tulajdonképpen mindig és mindenhol őt jutalmazzák, ám mindig épp ezért kell tovább állnia, hogy egyre csak közelítsen sorsának beteljesítéséhez. Mert az egyre gyarapodó Dítě, miközben szórja a pénzt, s virághalmokkal és fejedelmi étkekkel ékesíti az útjába kerülő meztelen női testeket, nem veszi észre, hogy időközben gyakorlatilag átrobog rajta a huszadik századi történelem. Eddig tehát a humor s a báj, innen pedig a valóság, a történelem. Ahogy Hrabal, úgy Menzel is nagyszerűen vegyíti e kettőt, nem érezni éles váltást vagy hirtelen komolykodást, mert ahogy a regény, úgy a film cselekménye sem bicsaklik ki a komolyabb témánál. Hrabal fergeteges humorral írta le ezt a szörnyű történelmi pillanatot is, gondosan ügyelve arra, nehogy kizökkentse vele olvasóját az addigi különös idillből. S ekkor lehetett Menzel is igazán elemében, hiszen itt végre hozzátehetett némi vizuális pluszt is a történethez. Az időközben megházasodó és –német felesége jóvoltából – Hitlerre is egyre jobban hasonlító, hirtelenszőke pincéren hosszasan időzik a kamera, amint oldalra fésülgeti a haját egy Führer-szobor mellett. A kis Dítě fantáziadús szerelmeskedéseinek tökéletes ellenpontja a monoton aktus a – Hitler képét bámuló – feleséggel, melynek kizárólagos célja a Hitlerjugend majdani gyarapítása. A legerősebb képek azonban az egykori Csendesség Szállóhoz kötődnek (melyben pincérünk többféle beosztásban is megfordul az évek során), melyet a háború elején Himmler átalakíttatott, hogy alkalmas legyen a harmadik birodalom új nemzedékének létrehozására. Főhősünk felszolgálóként gyakorlatilag annyit lát a háborúból, hogy eleinte makkegészséges, életerős katonák érkeznek az idehelyezett lányok megtermékenyítésére, majd később már végtagok nélküli emberek próbálnak itt focizni és úszkálni, hogy majd új erőre kapva visszatérhessenek a frontra. A háború után – noha elveszíti feleségét – ismét csak jól alakulnak a dolgai, a zsidóktól elkobzott bélyegeknek köszönhetően milliomos szállodatulajdonos válik belőle, s mint ilyen, a későbbi államosítás során még a börtönbüntetést is örömmel vállalja, hisz végre azok között lehet, akik közé már egészen fiatalkora óta vágyott.

Menzel tehát izgalmas epizódfüzérekkel fűszerezve és következetesen vezeti a két párhuzamos történetet, míg végül össze nem érnek. A direktor – noha lenne rá módja a történet kapcsán – nem moralizál, s annak ellenére sem akar igazán grandiózus lenni, hogy egy évtizedeken átívelő, s rendkívül izgalmas életpályát kell vászonra igazítania. Maradandó képek tömkelegével távozhatunk az Őfelsége pincére voltam vetítéséről, s a fények, illetve a fotografálás (ami a rendező állandó munkatársa, Jaromír Sofr keze munkáját dicséri) sem hagy kívánnivalót maga után. A kezdeteket bemutató fekete-fehér flashback, a felfelé ívelő karrier állomásainak pompás csillogása, később az eredeti archív híradórészletek, valamint az elhagyott falu komor, szürkés magánya mind-mind illeszkednek az alkotásba. Ahogy Hrabal és Menzel közös munkáiból már megszokhattuk, a történet középpontjában kizárólag a kisembert látjuk, akit saját érdekei és vágyai vezérelnek, s eközben észre sem veszi, micsoda történelmi pillanatoknak lehet tanúja. Ahogy negyven évvel ezelőtt a Szigorúan ellenőrzött vonatok vasutasát, Milost csak a szüzessége elvesztése és az ejaculatio precox foglalkoztatta, és csak egy szerencsétlen véletlen folytán vált a háború aktív részesévé, úgy Dítě sem veszi észre, hogy miközben a gazdagságról és szerelemről ábrándozik, a körülmények következtében ő maga is belesodródik a háborúba. Ez a fajta jellemábrázolás rendkívül precíz szereposztást igényel, hiszen az egymáshoz csak lazán kapcsolódó epizódok maradandóvá tételéhez karakteres figurákra van szükség. Menzel mindig is nagyszerű figurákat, különös karaktereket válogatott be filmjeibe, és szerencsére nem volt ez másképp most sem. Az öreg Dítě szerepére Oldrich Kaiser remek választás, hiszen az időskori Hrabalra kísértetiesen emlékeztető arca pontosan visszatükrözi a regényben is megírt bölcsességet és megfontoltságot, miközben az a különös csillogás mindvégig ott van a szemében. A fiatalkori énjét alakító bolgár Ivan Barnev is, akit színházi munkái során talált meg Menzel, épp olyan, ahogy a regényt olvasva elképzeljük. Apró és törékeny termetével, valamint a mindig érdeklődést mutató nagy szemével úgy játszik, hogy tökéletes egyensúlyt teremt figurája csillogó vígjátéki és groteszk fekete humora között. Alakításának köszönhetően – ugyanúgy, mint a regényben – képtelenség nem rokonszenvezni az általa játszott figurával, még a legnehezebb pillanatokban is. Hithű náci felesége szerepében nagyszerű alakítást láthatunk Julia Jentsch-től, ő két évvel ezelőtt a Sophie Scholl című filmben már bizonyította tehetségét – akkor épp a másik oldalt erősítvén. A mellékszereplőkkel is hosszasan példálózhatnék, hisz egytől-egyig remek figurák, de közülük is érdemes külön kiemelni a Skřivánek főurat alakító Martin Hubát, aki valóban annyira méltóságteljes és magabiztos a vásznon, mint akit maga az Angol király tüntetett ki. A főhős sorsát egyengető egykori vendég, Walden úr szerepében pedig az Én kis falumból már ismerős Marián Labuda brillíroz. Bizonyos, hogy kevesen tudnak ilyen mohó átéléssel enni a kamera előtt, mint ő.

Az Őfelsége pincére voltam egyaránt méltó tehát írójának és rendezőjének életművéhez is, mert valójában a csehszlovák film legszebb korát idézi elénk. Menzel azzal, hogy filmre vitte a sokak által megfilmesíthetetlennek tartott regényt, nem csak valósággá tette a hihetetlent, de akarva-akaratlanul öreg barátjának kérését is teljesítette egyben. Hrabal ugyanis azt írta regényének utolsó oldalán, hogy ha neki már nem lenne alkalma újragyúrni és bizonyos klasszikus igényekhez igazítania ezt a gyorsan írt szöveget, tegye meg, s ha kell, ollózza össze helyette valamelyik barátja. Megtörtént.
(2007-09-06)