|
144 KByte
|
A Filmszemle ’56-os tematikája, társadalmi jelenségeket és nemi kérdéseket boncolgató filmjei után valódi kikapcsolódást jelentett Phillippe Leclerc Napkirálynője, legalábbis a véletlenül arra tévedő húsz embernek. Az animációs film Christian Jacq azonos című regényéből készült, magyar részvétellel – így került a 38. mozgóképes mustrára.
Az anime Ekhnaton (eredetileg IV. Amenhotep) kormányzásának viszályokkal teli időszakát mutatja be, fiktív eseményekkel tömve be a történelmi fekete lyukakat. Érdekes vállalkozás, de nem mindig szerencsés, mert lehetőséget ad a tények számonkérésére.
Időszámításunk előtt 1354-ben járunk, Ekhnaton uralkodásának utolsó évében, bár az alkotók szerint ie. 2000-t írunk. Végülis azon a hétszáz éven már semmi nem múlik. A fáraó kötelező vallássá tette Atonnak, a napkorongnak egyistenhitét, és megalapította a Napvárost, Ahet-Atont (’Aton fényhegye’), a mai Tell el-Amarnát.
Az Amon-Ré papság nem nézi jó szemmel az új istent, hiszen Aton Rével megegyező szerepet tölt be, ráadásul a monoteizmussal hatalmuknak igencsak befellegzett. Az egyistenhit legfőbb funkciója az adott isten egyházának monopolhelyzete és a nép feletti egyeduralom, mint ahogy ezt a történelem folyamán annyiszor megtapasztalhattuk. Amíg sok isten megfér egymás mellett, a különböző istenségek papjai egymással csatároznak, a népet pedig megkímélik. Egyiptom hiába vallotta magát politeistának, Amon-Ré mindenek felett állt, mert személyében két főisten egyesült, míg Aton csak egy kis felkapaszkodott falusi isten volt, majdnem olyan jelentéktelen, mint a sivatagi Jahve. A sors mégis úgy hozta, hogy az éltető nap helyett a vulkán és a vihar istenét imádjuk, meg is látszik civilizációs törekvéseinken.
Ha Phillippe Leclerc a történelmi hűségre nem is ad (a Napkirálynőt például Nefertiti mellékneveként használták, lányát már nem ruházták fel vele), a XVIII. dinasztia korára jellemző kulturális, öltözködési és építészeti stílust híven követi. A couleur locale-ról se feledkezzünk meg: a parasztok öntözéssel táplálják a földeket, a Nílus hemzseg a krokodiloktól, a sivatag nappali forrósága éjszaka metsző hideggé változik, Touth és Ankhesa egy gyökérből nyer vizet. A két vándor a sivatagban egy szfinx (feltehetőleg a gizai) mellett halad el, ami szintén hiteles motívum, mivel a kettővel Ekhnaton előtt uralkodó I. Thotmesz ásta ki a homokból. Talán csak az lehet probléma, hogy a piramisok hiányoznak, és Ahet-Atonból Thébába nem Gizán keresztül vezet az út, hiszen az éppen ellenkező irányban fekszik. Thébában az Amon-Ré papság székel, a vízszintesen elterülő város fenséges és nyugodt.
Az Óbirodalom agyagtégla házai és az Újbirodalomban megjelenő kőpaloták mai arab utcákban állnak, a sikátorokat labirintusformában alakították ki, a lakóházakat boltívek kötik össze. Az ókori Egyiptom életre kel. A színes épületek négyszögletesek (egyiptomi találmány), belső falaikat kötött formarendszerű ornamentika díszíti. A mennyezetet cifra oszlopok tartják, többnyire stilizált lótuszvirág, pálma és papiruszmintával. A lótusz a leggyakoribb motívum, mivel a Nílus életadó erejét szimbolizálja. Az oszlopok azonban néha túlságosan élénk színűek, és mintázatuk a non-figuratívhoz közelít. A piros alapon sárga és kék lángmotívumos obeliszkek a legótűzoltóságot idézik. Ez főleg Ekhnaton palotájának esetében furcsa, hiszen ellenségei épp naturalista stílusát vetették a szemére.
Az Amon-Ré templom és a piramis falain szimbolikus díszítmények is helyet kapnak: a napkorong, a skarabeusz és a védelmet nyújtó sólyom. A hieroglifákról nem is szólva.
A szobabelsők is megfelelnek az ie. XIV. századi divatnak, a faragott trónszék kartámlás és ládaformájú, ami feszes ülésmódot, merev felsőtestet, szorosan összeszorított lábakat követelt meg. A filmben Ekhnaton is alkalmazkodik ehhez, bár a papirusztekercseken hanyag tartással ábrázolták, ami sokszor kivívta a nép haragját. Az istenkirály mégsem ülhet úgy, mint egy közember.
A támlás bőrüléses székek (szintén egyiptomi találmány) állatlábát menetirányba állították be, a fáraó egyik lánya, Akhesa, a thébai kor könnyű és kényelmes pamlagján heverészik, másik lánya, Meritaton, nyugágyban ül modellt családi szobrászuk, Thotmesz büsztjéhez.
Az épületekben fedett és fedetlen helyiségek váltakoznak, a thébai Amon-Ré templom hüposztiljában a hatalmas és félelmetes Amon szobor előtt tűz ég, a tarkopasz, párducbőrös papok kezüket az ég felé emelve imádkoznak. Az előtérben szoborparkot rendeztek be az Ekhnaton által száműzött istenek számára. Az elképzelés ötletes, mert feltehetőleg a fáraó is tisztában volt vele, hogy az istenek letaszítása trónjukról még hagyján, de megsemmisítésük felérne egy elsöprő erejű hurrikánnal.
A grafika walt disney-s, de az arcok sokkal több érzelmet fejeznek ki, a dióméretű szemekben némi értelem csillog, az alakok szögletesen karcsúak, mintha a rajzolók a papirusztekercsek stílusát követnék.
A ruhák is híven tükrözik az ókori egyiptomi öltözködést: a rabszolgákat és a gyerekeket fehér ágyékkötőben, a fáraó és a papság testőrségét fekete ágyékkötőben és nemeszben (kendő) ábrázolták.
Akhesa és Touth találkozásukkor parókát öltenek, hogy eleget tegyenek az udvari etikettnek. A lány parókáját a hatalom jelképe, egy stilizált Ureusz-kígyós aranypánt díszíti. Kalasziriszét övvel szorítja le, mellét csak keskeny pánt takarja. Arany karpereceket és egy színes pektorált (melldíszt) is visel. Strucctollas, vékony aranylemezből készült legyezőt szorongat. Lábára modern arab, lábujjközé bemenő papucsot húzott, amit vándorlásakor sima fekete papucsra cserél. Ez talán furcsán hat, mert abban az időben a szandál is ritkaságnak számított, nemhogy a papucs!
A film vékonypántos vagy a felsőtestet egyáltalán nem fedő kalasziriszbe öltözteti szereplőit, ami az Óbirodalom korára jellemző, az Újbirodalomban már az egész testet borító, könyökig érő galléros lepel jött divatba. Így azonban ősibb atmoszférát teremt. Ekhnaton kettős koronájának fehér része kissé becsúszott, de hosszas keresés után ráakadunk, a rajzolók nem lopták el tőle suttyomban Felső-Egyiptomot. A fáraó híján van a királyi jelképeknek, se heqatot (pásztorbot-jogar), se nehahát (korbács) nem tart kezében, de a tervezők még a bikafarkat is sajnálták kötényéről. Egy ilyen uralkodótól persze, hogy megvonják bizalmukat az alattvalók.
A hettiták Ekhnaton alatt békében éltek, csak utána támadták meg a birodalmat (ekkor inkább a hikszoszok jelentettek fenyegetést), ezért a film hettita-problémaköre teljes fikció. A lovas nép itt kizárólag rablókból áll, akiket Amon-Ré papjai béreltek fel az ország fosztogatására. Amikor elmúlt a szükséghelyzet, végeztek velük. (Ezt legalább a történelem is igazolja, hiszen Akhesa későbbi hettita férjének meggyilkolása váltotta ki a két nép közti konfliktus újraéleződését.) A papok többnyire egy frigyládaszerű dobozt küldenek szolgáiknak ajándékba, amiben a kincs helyett egy kígyó lapul.
A hettiták „totemállata” a párduc, ami eredetileg Núbia jelképe volt, a fogságba esett Akhesát azonban nem győzheti le, mert Bastet istennő oltalmában ért a macskák nyelvén.
A hosszú hajú indoeurópai nép haját elöl két varkocsban vagy kontyban hordja, római stílusú rövid mellvértet és sarut visel, kantárral, nyereggel és nyeregtakaróval ellátott pejen lovagol. Igazából a többi kis-ázsiai néphez hasonlóan ők is szőrén ülték meg vagy kocsi elé fogták a lovat, az öltözködésük pedig már csak azért sem alkalmazkodhatott a rómaihoz, mert i.e. 1350-ben Róma még gondolatban sem létezett.
Az első jelenetben az egyiptomi piacot látjuk, tipikusan arab korsókkal, sátortető alatt áruló kofákkal, és szekereket húzó szamarakkal. A bazár színes forgatagát többször is megcsodálhattuk, mert a mozigépész a második perc után újraindította a DVD-t. Ezután már olajozottan peregtek a kockák, csak a végefőcím maradt le.
Touth (Tuthankh-aton) egy lefüggönyözött kocsin háztűznézőbe tart a királyi palotába, a szép Akhesa, Ekhanton harmadik leánya (Ankheszenpaaton) azonban még nagyon fiatal és önfejű. Tíz évesen valahogy nem fűlik a foga a házassághoz, pedig a herceg sem idősebb nála, kopaszra borotvált fején még ott lengedezik a gyermekeket megkülönböztető oldaltincs.
Nem csoda, hogy Akhesa ellenkezik, érzi, hogy nászuk nem végződhet szerencsésen, bár ez a filmből nem derül ki. A happy endet legfeljebb mélyebb történelmi ismereteink ronthatják el. Touth (trónra kerülése után már Tuthankhamon) valójában fiatalon halt meg rejtélyes körülmények közt, és Akhesa hiába állt össze egy hettitával – a filmben rablóhercegként jelenik meg - gyermektelenül élte le az életét, mert az Amon-papság gondoskodott a hettita megöléséről is.
A kissé feminin herceg itt nem Ekhnaton egyik másodfeleségétől született fia, hanem egyszerű vidéki nemes. A fáraónak csak egy feleség jutott, a fiatalság erkölcsi nevelése végett.
Nefertiti férjéhez hasonlóan felvette Aton hitét, kegyvesztettségének és eltűnésének valódi okát mai napig senki sem tudja. A film a házaspár elhidegülését Ekhnaton túlzott Aton-rajongásával magyarázza, miszerint Nefertiti féltékenységében azt kérte az istentől, hogy boruljon szemére örök sötétség. A napisten vakságot bocsátott rá. A királynő az úgynevezett északi palotába költözött Thébától délre. Nefertiti vaksága nem bizonyított, ez a nézet csak Thotmesz befejezetlen szobra miatt terjedt el.
Ekhnatont első lánya, Meritaton és férje, Szemenkharé követi a trónon, de mivel az Amon-papság végez velük, Ankheszenpaaton lép apja nyomdokaiba.
Az animéban Horemheb, a király hadvezére kaparintja meg a trónt Meritaton halála után, de az Amon-papok vele sem kivételeznek, föld alatti börtönbe vetik, majd miután kiszabadul, lemészárolják.
Hremheb kétségtelenül ült Egyiptom trónján, de Tuthankhamon után, ráadásul ő szilárdította meg a békét, ezért az Amon-szolgák bárhogyan szeretnék is, nem végezhettek vele már jóval korábban.
Phillippe Leclerc minden főszereplőhöz egy istent kapcsol: Horemheb „totemállata” a sólyom (Hórusz), a királyság intézményének védelmezője és az ég istene. A sólyom vezeti harci szekerét és szabadítja ki a fogságból. Nefertiti Bastet istennőt küldi lányához macskaalakban, hogy anyjaként óvja a veszélyekben, és őrizze meg állandó jókedvét.
Mivel a napkorong (Aton) és a sólyom már foglalt, az Amon-Ré papságnak be kellett érnie egy galambbal, a Bá-lélek madarával. Az üdvözültek Ah-árnyéklelkének madara a tarajos íbisz, a Ká-lélek halálunk után is velünk marad, ezért formája az ember szellemi hasonmása, míg a madárformájú Bá-lélek kirepül a testből, hogy egyesüljön Ozirisszel a túlvilágon. Persze csak a fáraók esetében. Különben várhat az utolsó ítéletig.
Seneb, a főpap nyakában egy stilizált Ankh-jelet (életkulcsot) hord, és különleges képességekkel rendelkezik, képes megsokszorozni magát.
A személyes és közösségi védelmezőktől függetlenül más istenek is megjelennek: az íbiszfejű Thotnak, a bölcsesség és az írás istenének nevét lépten-nyomon halljuk az utca embereinek szájából, a háború és a bátorság istenének, az oroszlánfejű Mahesnek amulettjét Touth meg is vásárolja. Az újjászületést és a felkelő napot jelképező skarabeusz, Khepri, csapdát állít a hitetlen Akhesának, hogy sivatagi szentélyében homokkal temesse be. Ha Touth nem sietne a segítségére, az isten végleg elveszejtené.
A film szerint az összes egyiptomi isten rendelkezik valamiféle hatalommal, ezért követ el Ekhnaton hibát, amikor egy csapásra véget akar vetni a különböző kultuszoknak. A papok megcsorbult tekintélyük, a nép elkobzott jótevőik, kemény munka árán megszerzett istenszobraik miatt lázadozik. Még Tuthankh-aton is felteszi a kérdést, hogy szükség van-e egy istenre.
Hát igen, trónkerülése után vissza is állítja a rendet, újra Amon-Rét teszi meg főistennek, és nevének Aton-utótagját Amonra változtatja. Az isten egyházától azonban ő se szeretne függeni, ezért Théba helyett Memphiszbe helyezi székhelyét, ami a papokat mégiscsak ellene fordítja.
Ekhnaton élve vonul be a piramisba, miután kiissza a papok méregpoharát, Akhesa itt kapja meg Atontól a koronát, míg Senebet elpusztítja a napból kisugárzó erő. A piramis kétségtelenül látványos temetkezési hely, de az Újbirodalomban már kiment a divatból, a fáraók sziklafalba vágott barlangsírokba költöztek. Ugyanakkor a hosszú sötét folyosók és lépcsők, valamint a vízzel körülvett belső terem egyszerre félelmetes és fenséges hangulatot árasztanak. Ekhnaton lelkét kitépi egy istenalak, feltehetőleg Ozirisz, majd a Bá madárformában elrepül. A fáraó felül a tó közepén álló napbárkára, a piramis teteje megnyílik, a nap bearanyozza Hórusz földi képmását, majd homokot szór rá, és felszippantja. A túlvilágra szállító napbárka metaforikus, hiszen egyetlen piramishajó sem bukkant fel a leletekben. Ré karcsú bárkájában utazik nappal az égi Níluson, éjjel az alvilágban, ebbe a szoláris-chtonikus (égi-alvilági) körforgásba kerülnek haláluk után az emberek is.
A filmben nem a naturális egyiptomi halottkultusz jelenik meg a mumifikálással, hanem a vallási hiedelmek öltenek testet, a szimbolikus Egyiptom tárul elénk (a történelmi fikciók ezért megbocsáthatók). Ez kizárólag rajzfilmen megvalósítható, játékfilmen a görög mitológiát feldolgozó giccsek nyomdokaiba lépne.
Remélem, hogy a Napkirálynő sikerén felbuzdulva Phillippe Leclerc más filmjeit is behozzák hazánkba, az éjszakai bikaviadalról szóló Toro de Nuit vagy az árkádiai népek világát megjelenítő Les enfants de la pluit (Az eső gyermekei) igazi animés csemegéül szolgálhatna. Ott legalább nincsenek zavaró tények.
|
