Bátor film Szaladják István filmje, a Madárszabadító, felhő, szél, az utóbbi évek legbátrabb és legkülönösebb filmje. Bátor, mert filmként alig értelmezhető. Mozgóképként érdekes, de filmnek nehezen nevezhető mű, amivel, azonnal le kell, hogy szögezem, nem azt akarom mondani, hogy Szaladják bátorsága tulajdonképpen vakmerőség volt, vállalkozása kudarc. A Madárszabadító - éppen, mert e mű nem teljesíti a néző filmmel szembeni elvárásait, például nem szórakoztat - nem elemezhető és boncolható a szokásos kritikusi eszközökkel, nem bírálható úgy, ahogy mondjuk a Fehér tenyér. Úgy csúszik le róla a kritikai észrevétel, mint a vizes üvegről, és nem segíti semmiképpen sem a befogadást, sem a lelkesítést. Ezért - úgy vélem - majdnem az egyetlen, amiről írni lehet e mű kapcsán, hogy miben is áll a bátorsága, hogy miért is neveztem bátor filmnek, és ha hozzá is teszek ehhez a fejtegetéshez néhány bíráló megjegyzést, azt semmiképpen sem érzem olyan értelemben bírálatnak, mint amilyen értelemben e szót, mondjuk egy hollywoodi film kapcsán használni lehetne. Egyetlen műfajelméletet, struktúra vitát sem ismerek, ami ilyen jellegű filmmel számolna, ami szintén film létét kérdőjelezi meg, de egészen más aspektusból. Ha a Madárszabadítót mégis valaminek nevezni kellene, akkor, és éppen ebben áll szerzője bátorsága, zarándoklatnak, vagy tanításnak nevezném. Ez egy útra hívás. Szaladják filmjének hőse, az Atyec, nem csak a vándorló, a bogomolovi istenanyához tartó fiú életébe lép be, hanem a nézőjébe is, ez az útra hívás azzal kezdődik, hogy a néző felismeri, egy tanítással szembesítették: ez nem mindig következik be, van akinél a film után órákkal sem, van akinél, sosem.

Én a filmszemlén láttam megannyi játékfilm közé csempészve először, és nagyon meglepett, percekig nem is tudtam eldönteni mi is az, amit látok, egyáltalán: hogy jól látok-e.

Egyéb élményeim mintha már azt igazolnák, hogy megértettem valamit e műből ugyanis dolgom lett vele, az utóbbi időben egyre több helyen, és egyre érdekesebb helyeken (például a vajdasági Magyarkanizsán) próbáltam népszerűsíteni, elmondani mindenkinek, hogy hogyan is kellene viszonyulni ehhez az alkotáshoz, az alkotáshoz egyáltalán, hogy mit is tesz az emberrel a meditáció, mit az elmélyült magunkra figyelés, mit a hit, és mit Jézus. ugyanis ez mind szorosan a műhöz kapcsolódik: a mű mohája számtalan kérdés, ami lelkesen tapad rá, és látszólag idősebbé és szemlélésre alkalmasabbá, vagyis szebbé teszi. (De a mű északi oldalán nem a néző áll, afelé a nézőt el kell fordítani, hanem éppen ezek a tevékenységek: meditáció, hit.) A Madárszabadító, nyugodtan kijelenthetjük, meditációs objektum, vagy meditáció, ha jól nézzük, ha elmerülünk benne, olyasfajta energiákat, olyasfajta jószándékú erőket ad, mint egy fa ölelése, mint egy órás heverés a földön, a felhők szemlélése; átérezhetővé teszi azt az ősi energiát és erőt, amit a kereszténység az Isten szóval illet. Ezért főbb szereplője a felhő és a szél a műnek, mint a vándor fiú, vagy az útjába kerülő koldusok, kalandorok. És bár látszólag az ortodox vallás - melynek családi okok miatt magam is híve vagyok - az a közeg, amibe Szaladják István a művét helyezi, az elhangzó szövegek, párbeszédek, nem csupán egy ortodox Atyec és egy fiú beszélgetésében képzelhetőek el, hanem minden beszélgetésben, ami egy nyitott tanítvány és egy mester közötti viszonyban felmerülhet. Itt minden hasonlat a természetből meríti tárgyait, minden vagy egy madárhoz lesz mérve, vagy egy fához, vagy a suhanó felhőkhöz, minden kép természeti kép, de sokkal egyszerűbb és közvetlenebb, mint Tarkovszkij természeti képei (eltekintve egy-két olyan képtől, mint az író és Szűz Mária beszélgetése a Nosztalgiában). Szaladják legközelebbi rokona a francia Robert Bresson és a japán Ozu, de a hozzáállása, a történethez való viszonya egészen egyedi, a korábbi mesterek nem mertek ennyire tanításszerűek, ennyire egyszerűek, és ennyire nyersek lenni (mert nyers is ez a mű, nem kertel, azonnal a lényeges dolgok iránti óhatatlan érdeklődésre biztat, azonnal már az első kockáival az ég felé fordítja a szemet, és meg sem próbál, mint minden más film, elbűvölni, ezért váltott ki ellenállást, makacs és hangos ellenállást: nem csak úgy mellékesen beszél eredetről, áldozathozatalról, és szentségről, hanem azért, mert ezt látja a művészet elemi szükségének, egyetlen feladatának).

És már a bátorságnál is vagyok, annál, hogy miért neveztem elementárisan bátor műnek Szaladják István művét, de ennek - a bátorságnak - a bátorság voltát az is adja, hogy nincs vékonyabb a jég a művészetben, mint ez, amire Szaladják István lépett. A nagy kérdés ugyanis az, vajon lehet e, szabad e ilyen művet embernek, halandónak, egyáltalán bárkinek készíteni (és itt most nem csak arra gondolok, hogy ezzel mintegy tanítónak nevezi ki magát az alkotó, mert a szellemi hierarchia olyan fokán, amelyen a rendező áll, ismerve őt nyugodtan kijelenthetem, megteheti), hiszen a posztmodern egyik alapvetése, Derrida óta, hogy olyan szavakra, mint eredet, teremtés, erő, isten, hit, nem lehet referálni. Mondhatnánk erre, hogy olyan nagy szavak ezek, hogy fel sem érjük őket - azért sem, mert a világ sokkal kisebb lett és a posztmodern kor éppen erről szól, hogy világ milyen jelentéktelenné zsugorítja az embert és a szellemet, de nem erről van szó: úgy gondolom - ismét csak Derrida után (szabadon) - hogy a művésznek a kor elvárásai szerint kell alkotni, és az alkotás nem pöffeszkedhet a tanításig, a direkt tanításig, és a kortárs művészet nem léphető olyan könnyedén át, és olyan egyszerűen, ahogy ez a film teszi, és nem mehet el egyetlen mű sem ilyen messze a tanításban, hogy kell valami, ami a szöveget elhordja, elvigye a vállán, de mégsem kudarc ez a - felőlünk nézve: - borzalmas vállalkozás. Ha Szaladják művének lenne olyan mondta, ami nem illeszkedik szervesen ebbe a szakrális szövegbe, ha lenne olyan részlete, amit nem lehetne éppen tanítás volta miatt bírálni, ha belekerült volna ebbe az elemzésbe a majdnem szó (majdnem tanítás), akkor a film a legszomorúbb tapasztalatnak mondható valami lenne, amit valaha magyar rendező elkövetett: de nem az. Úgy érzem ehhez olyan rettenetes erő és alkotói összefogottság kell, amire kevés példa van a mai magyar művészetben, mert ebben az alkotásban minden botrányos, minden mondat felforgató, és megindító, minden mondat költői, és olyan egyszerű, mint az Angyal válaszol című könyv szavai, vagy a haszid történetek szövegei. Vagy a Filokália, a nagy ortodox szöveggyűjtemény szövegei, vagy, hogy a hozzá legközelebbi példát mondjam, a Jézus ima. A közvetlen hatása rám, a műnek, egyébként az volt, hogy elővettem a Zarándok című könyvet, azt a művet, ami a Franny és Zooey című Salinger elbeszélés főszereplője, és újra olvastam, újra tanultam belőle a Jézus imát, amit mindig oda kell érteni a műbe, a mű minden másodpercébe; mintha e szerint az ima szerint tagolódni a Madárszabadító, mintha a Jézus ima lélegzetvételére, a lassúságra, szemlélődésre akarna legközvetlenebbül tanítani. Nem mellesleg: ez éppen energiájának forrása. Salinger a Szaladjákhoz legközelebb álló szerző, és ugyanazokkal az érvekkel bírálható is Szaladják szövege, műve, mint Salinger prózája. (A legkeményebben az egyik ismert magyar rendező fogalmazott: itt kezdődik a fasizmus; és értem mit akart ezzel mondani.)

A magyarkanizsai vetítés után oda jött hozzám egy sztarec kinézetű ember, akin már az első pillanatban láttam, hogy a film nagy hatással volt rá, hogy jobban értette, mint én. Szaladják helyett is tartottam kicsit a bírálattól, érezhetően nagy szellemi erővel bíró, komoly ember volt: azt mondta, néhány fordítási hibától eltekintve csodás film volt. Én volt Jaroszlávban. Láttam Rubljov ikonokat, mondta. Végig jártam a zarándokhelyeket.

A Madárszabadítót magam is szívesebben nevezném ikonnak, vagyis képmásnak; kísérletnek arra, hogy mondjunk valamit az égi szférákról, mint Pszeudo Dionüssziosz, hogy megmutassuk képekben, hogy itt, az időben, a tájban, egy olyan tájban, ami megállít (ilyen a bakonyi és pilisi táj, ahol a filmet forgatták) és a szeretetben, a részvétben jelen vannak az égi hatalmak - és rosszkedvünkre törnek.

A fordítási hibák egyébként abból adódnak, hogy nem alkalmazták következetesen a fordítók az ortodoxia fogalmait, nem Szűzanya például, hanem Istenanya, az Atyec, nem jelent ebben az esetben apát, stb.

Szaladják művének hősei az áldozathozatalról gondolkoznak a legteljesebben és leginkább erről elmélkednek, és erről elmélkedik a történet is. A tanítvány, a fiú, egy madarat visz a szerelmének, Szófiájának (itt is következetlen a fordítás), útközben találkozik a madárszabadítóval. Az Atyec, amikor meglátja a fiút, így szól: itt jön, akivel találkoznom kellett. Majd a következőt mondja: Találkozunk és meghal valaki. Ez a perszonál filozófiákból ismerős mondat (Buber, mint perszonál filozófus azt írja: minden valóságos élet találkozás), már az áldozathozatalról is szól - ahogy erről szól a mű legerősebb beszélgetése is, az éjszakai tűznél, itt hangzik el a kérdés is, ami nélkül nehéz megélni a keresztény hitet: mi a te bűnöd. Az Atyecet is vallomásra késztető éjszaka a mű egyik legszebb körfarhrtja. Az Atyec azt mondja, a jövő csak akkor változtatható/váltható meg, ha áldozatot hozunk - a tűz halkan ropog, a fekvő alakokat mintha egy angyal szemlélné, majd egy galamb repül el egy ismeretlen szerző Jézus ikonja előtt. Az egyébként máshol mindig direktnek ható utalás a szentlélekre, a megtérésre, a megváltásra, éppen mert olyan egyszerű és tiszta a mű, felemeli a jelenetet, akárcsak a mindig pontosan megszólaló és mindig megrendítő ortodox egyházi énekek. Gózon Francisco a szövegekhez hasonló stílusú képeket alkotott, meggyőződésem, hogy más, még az egyébként operatőrként dolgozó Szaladják István sem tudta volna ilyen képekkel alátámasztani ezt a szöveget, márpedig egy rossz képen ugyanúgy elbukott volna a film, mint egy világiasabb, nem hiteles, nem oda illő mondaton. De a Madárszabadító világa koherens.

Ennek ellenére, néhány bíráló megjegyzéstől nem tudok eltekinteni. Értem, hogy a fiú szerelmének beteljesülését és az Atyec halálát is miért fedik le a felszakadó és elfutó felhők képei (nem láttam még szebb illusztrálását Li Taj Po sorainak: futó felhő a fátyla...), hiszen egy metafora már a film elején elhangzik a felhőkről, és azt is erősíteni próbálták az alkotók, hogy itt ugyanarról az égről van, szó, hogy az ég a beteljesülést és a szent halálát egyformán takarja, de egyszerűen sok ennyi felhő, az ismétlés nem erősíti, hanem gyengíti a metaforát. A körfarthok következetes alkalmazása is, ahhoz vezet, hogy a fiú és Szófia találkozását inkább érezzük (éreztem) hosszúnak, mint örömtelinek. A leszámolás az Atyaccel, a vérengző arcok sem erősítették az egyébként is szűkös drámát. (Az arcok nekem kicsit a művet nem értőkre is hasonlítanak, mintha Szaladják félelmeit jelenítenék meg, de ezúttal ne pszichologizáljunk.) A trágyára kidobott test képe volt az egyetlen, amire azt gondoltam: nekem ez sok. Hogy egy egyszerűbb és jobban formált halál jobban illett volna a mű végére.

Megkockáztatom a mű erősebb lett volna, ha többet tudunk meg a szereplők sorsáról, ha nem állnak olyan üresen és egyedül egy egy-jelentben, ennyire sors nélkül. Hiszen a Sztalker figurái is - holott hasonlóan stilizált szöveget mondanak - jobban élnek attól, hogy kocsmában, megalázott helyzetben, félelmektől sújtva is látjuk őket, hogy sokat tudunk meg róluk, mint emberekről, mint személyekről. Ez segíti a beleélést, és a szöveg elfogadását is. De e mellé az apró dramaturgia kifogásom mellé és odateszem a talán-t. Nem tudom, nem borította volna e föl ez is ezt az elementáris erejű és bátor filmet. És hogy nem éppen abban nyilvánult meg - az elmondottak mellett - a bátorsága, hogy nem bontotta fel a sorsokat. És hagyta, hogy úgy éljenek, legyenek a tájban, mint a cserjék.