Lenyűgöző a filmben a diadalmas ifjúság. Nem csupán a „mindenki oly szép és oly fiatal volt benne” nosztalgiája mondatja velem, erről szól a film. Nagy lélegzettel, harsány örömmel, decens kuncogásokkal és szeleverdi derűvel indul el benne egy új nemzedék, a következő évtizedek színésznemzedéke és a fiatalon is már minden fortélyt ismerő Makk Károly.

Mellesleg tényleg nagyon fiatal benne mindenki. Makk és Darvas 29, Krencsey 23, Ruttkai 27, Soós 24, Pécsi 32, Dajka 47, Balázs Samu 48, Szemere Vera 34 éves 1954-ben. 51 évével Tompa Sándor a legidősebb főszereplő, és a főiskolás Garas Dezső a legfiatalabb: 20 éves.

Már a színész-dramaturg-drámaíró, később rendező Szigligeti Ede ravaszul osztotta ki a szereplők kártyáit (1849-ben). Nem égi a pár, nem Csongor és Tünde, s nem mélyen alattuk talpal a szolga-pár, Ilma és Balga. Az úri kisasszony és a nemes úrfi mellett nem is szobalány és inas szeret egymásba, mint mondjuk a Figaróban. Az úri párral majdnem egyenlő rangban a fogadós lánya és a pincér, akit kiválaszt magának. Külön, saját történettel, dacos öntudattal, öntudatosan betöltött hellyel a világban Gyurit választja Erzsike az igyekvő, pesti papakedvence Schnaps helyett.
Szabadság, szerelem… Kegyes a kor, engedi. Ha minden jól megy, ezekből a fiatalokból lesz a magyar polgár…
Komorna helyett vénkisasszony gouvernante, Kamilla keresi a párját, miközben Mariskára felügyel, Liliomfi mellett pedig nem inas áll, hanem játszó társ, színész kolléga, Szellemfi – öreg legény, szabad madár, a teátrum szerelmese. Mondani sem kell, hogy ők a legnagyobb színészek a darabban. Dehogynem kell mondani! Pécsi Sándor békítő, derűs mosolyát krimikből, komédiákból, a 60-as évek kortárs történeteiben őrzi a filmszalag immár 35 éve. Ne csapjon be senkit, sokkal szélesebb skálát ívelt át színészete! Igazi pór Dandin Gyuriját is filmre vette Várkonyi az Illyés által átigazított Moličre-darabban. Épp Falstaffra készült a Madáchban, amikor elvitte egy szívroham. Szellemfijét is a játék és a józanság kettőssége jellemzi. Tud ő is tombolva komédiázni, meghökkenteni, lehengerelni, mint Liliomfi, csak ő a nyersebb regiszterben adja, buffó, ám közben ő a vándorszínész-társulat szervező, összetartó lelke.

Dajka Margit táncoló, éneklő Bors nénijét sokan láthatták még színházban, fiatalok kívülről fújják dalait a kazettáról, Sándor Pál öregasszony koszorúiból is ismerhetik, részeges lumpenproletár vezéranyáját Gyarmathy Lívia Szandi-mandija örökítette meg, és a televíziók is gyakran vetítik azt a nagyon régi filmet, amiben fiatal lány még, és szomorú bohócként a cirkuszi öltöző tükrében mossa le arcáról a festéket. Hányszor láttuk ezt a beállítást más filmekben, más színészekkel, ám az ő hangja prózában is elképesztő dallamokkal sír és zokog, miközben legördül a könnycsepp festett arcán. Kamillája is sorra váltogatja a hangot és a tónust. Van negédes, alázatos, illemtudó hangja, van parancsoló, utasító, kioktató hangja, van elfulladó, pipiskedő és fújó macska hangja. A biedermeier pukedlik, szoknyasuhintások és pördülések klasszikus mozdulatnyelve mellett ő használja legerősebben a régi nagy színésziskola hangváltásait a figura jellemzésére. És Balázs Samu. Ahogy a rettenettől elfúl, megbicsaklik a hangja a „Mari, igaz ez?” mondatban (amikor Pécsi talpig páncélban és alabárdban Liliomfiként mutatkozik be), máig kottázhatják a színésztanoncok és a színháztörténészek.

Három szerelmes pár kergetőzik Szigligetinél s Makknál. A barna széplánynak magas, vékony, szőke szép fiú teszi a szépet – bár néha rőt parókát visel, a tüzes barna lányt lángolón szereti a barna fiú. Bár, amikor Kányai uram megkérdi tőle, hogy beleugorna-e Erzsikéért a kútba, elgondolkodik a fölvetésen, A kútba?, aztán belemegy: Hát jó. Holnap nem isznak a kútból. Ez a mondat is ott van a színháztörténeti kottatárban. S a filmtörténetiben, az elfelhősödő tekintettel együtt.

Kamilla első körben Liliomfit kergeti, aztán beérné Szellemfivel, végül a professzor mellé szegődik. Ő az egyetlen civil a játékban, aki alakoskodik, hangszíneket, tónusokat vált. Helyet keres magának, amikor párt keres. Illeszkedni akar. Ezért próbálja sorra a szerepeket és tónusokat, a parancsolót, az illedelmesen engedelmest, a kellemkedőt. No és a művészet- és művészpártolót. Ő adja elő a variációkat a biedermeier nőideál szendeségére. Ő az egyetlen, akinek otthonát látjuk, városi háza, a főtérre nyíló ablakaival, bútorai, tapétája, tárgyai példázzák a tételt, mely szerint a biedermeier teremtette meg a lakható, modern, polgári lakásbelsőt.

Kitartott gesztusok és hangsúlyos fejmozdulatok jellemzik Balázs Samu pálcás professzorát. Szilvay nem szerepet játszik, ő maga egy hangsúlyos szerep. Elvek, feladatok, elvárások és kötelességek. Precízen, pedánsan, kérlelhetetlenül.

A kocsmáros szerelmes páros képviseli az élet folyamatosságát, a vendéglátás, az asztal örömeit, a fűszeres ízeket, illatokat. Jeleneteik a fogadó színterein zajlanak: a konyhában, a kamrában, a vendéglőben, az udvaron, csak egyszer merészkednek kijjebb, amikor „elköszönnek” a másik pártól: egy szénaboglyából kászálódnak ki épp csak egy pillanatra, álmos-kábult tekintettel intenek búcsút barátaiknak. A pár öltözéke időtlen, mert funkcionális: mesterséghez, karakterhez kötött: a lányon pruszlik, ingváll, ráncos szoknya, a fiún fehér ing, mellény, kötény, nadrág – századokig a módosabb vidéki alapöltözet.

Az úri párt kiemeli az unalmas, eljátszhatatlan fiatal szerelmes pár sablonjából, hogy a szerelmi epekedés mellett még egy fontos dolga van: megteremteni a magyar színjátszást. A szerelmes vers és színdarab nem csupán az udvarlás eszköze, főszereplővé lép elő. A darab elején Liliomfi már odahagyta úri életét a vándorszínész sorsért, a darab végére Mariska is ezt teszi. A film nyitójelenetében színésztrupp érkezik Füredre, szekérről, csinnadrattával toborozza közönségét – Mariskával együtt látjuk, a ház ablakából. A zárójelenetben hátulról látjuk a szekeret, a helyben maradó Szilvay és Kamilla szemszögéből: a trupp tovább ment Badacsonyból, a szerelmes pár lába kalimpál a szekéren, és a riposzt így hangzik: mi is utódokat nem-zünk….

Ettől a plusz feladattól más ez a fiatal pár. Tombolhat, hiszen úgyis a látványos nagyjelenetek felé tart.
Ettől hiteles Krencsey a legnehezebb szerepben, a naiváéban. A film során egyetlen hamis, negédes hangja, tekintete, mozdulata sincs. Végig mérhetetlenül őszinte. Félénk, nekirugaszkodik, visszahátrál. Liliomfi őszinte nevetései átlendítik zavarán. Könnyedén, finoman, lágyan, leheletekkel. Színekkel, dallamokkal, rebbenő feltekintésekkel.


Darvas Iváné a címszerep. Szigligetitől kapta a történelmileg-szociológiailag-lélektanilag egyértelmű föladatot: Szilvay Gyula (hétszilvafás nemes) eldobja nevét és rangját, és magára ölti Liliomfit. Korgó gyomrú vándorszínész lesz, a magyar nyelvű színjátszás szolgája.
Szabadság, szerelem… Kegyes a kor, engedi. Először a színpad szerelmét, aztán Mariska-Júliáét. Mi mást játszanának ebben az életkorban, mint Shakespeare szerelmeseit. Ha minden jól megy, ezek a fiatalok teremtik meg a magyar színjátszás rangját…
A hogyant a játékmester, Makk Károly vezényli. Féktelenül. Darvas játékossága felülmúlhatatlan.
A korabeli színjátszásból alig látunk valamit, egyetlen modoros jelenetet a modoros színésznőtől. A Liliomfi az életbe átvitt játékról szól. Ennek köszönhetően teremtődik meg a szerelmesek őszintesége. A játék és a játékosság leoldja róluk az illemtudás kötelékeit. A színész egyre szabadabban rögtönöz, ahogy Liliomfi belebújik Gyuri pincér és ifjú Schnaps bőrébe. Nem öncélú az alakváltó játék, a tét Mariska meghódítása és megszerzése. Pincérként testi közelségbe kerülhet vele, kiszolgálva körbetáncolhatja és körbeudvarolhatja a kisasszonyt (már 100 éve sem nézett fel senki az asztaltól az őt kiszolgáló pincérre). Ifjú Schnaps pedig ellenfél, Gyuri ellenfele, el kell távolítani, le kell játszani a színpadról – a szerelmespárok kölcsönös segélyszövetsége így kívánja.
A színpadok hősszerelmese ezúttal kortárs karakterszerepekben rögtönöz. A színház dramaturgiáján nevelődött elme írja, szcenírozza és előadja a jelenetet. Stílusgyakorlat. A nézőkre szabva. Kamillának és Szilvaynak a buffó pincért játssza, ők nézők. Mariskát körbelegyeskedi, hogy aztán az első adandó pillanatban kaján diadallal leleplezze magát. Mariska pedig odaadó és egyre huncutabb játszótárs. A ficsúr Schnaps szinte karikatúra, a pálca vívótőrré lesz Darvas kezében, elegáns táncban veri szét a terített asztalokat.
Nem csupán a ruhákat és parókákat ölti fel, életre kelti az alakokat, valósággá válnak a színpadi ruhák és kellékek. Micsoda gyönyör! Nem csupán színpadon ágál, betanult szöveggel, kiszámítható replikákkal. A színész valódi, súlyos sebeket ejt ellenfelein. A komédia nagy vesztesei az ő játékának tökéletességét dicsérik. A professzor unokaöccse után unokahúgát is elveszti, Mariska is „életet cserél”. A fogadós elveszti a lányát, mert Liliomfi féktelen, duhaj, piperkőc Schnapsa valószerűbb az igazinál, Garas Dezső apró, keszeg, illedelmes biedermeier ifjánál, akinek szemében őszinte öröm csillan, amikor megpillantja Erzsikét, de az ál-Schnapsra nincs felkészülve. Ő veszíti a legtöbbet, se menyasszony, se fogadó, se igazság, elzavarják!

A játékmesterek, Szigligeti és Makk urak tudják, hogy a briliáns alakítás sem bízható kizárólag a színészre. Mellé adják a darabbéli játékmestert, Szellemfit. Ő állítja be, rendezi és szcenírozza a féktelen Liliomfi jeleneteit, kellékeket keres hozzá, súg, ha kell és beugrik a prímet vivő játékos mellett adódó szerepekbe.

Parókák, színpadi kellékek, korhű kosztümök és jelmezek először is filmben, másodszor az eredeti helyszíneken, Badacsonyban, Füreden, a Balaton partján, napfényben és éjszaka. Nem ütik egymást ezek az elemek? A művilág és a való? Nem, talán mert az eredeti helyszínek kissé bukolikusak vagy képeslapszerűek. Vagy mert mindent átjár a játszókból sugárzó, fénylő öröm?
(És mert – tekintsük akár színház- és filmtörténeti elégtételnek – a többféle nyersanyag a 20. század végére rettentően összekeveredik. Amikor például Roger Planchon a maga Úrhatnám polgárához vastag falú, „igazi” kőpajtát építtet díszletül, és tonnányi, illatozó szénával tölti meg – a vendégjátékon, a Vígszínház színpadán is.)

Szinte tökéletes ez a film. Az egyetlen bántó elem a színes filmből és a korabeli világítástechnikából adódik. Az éjszakai tópartot nem sikerült bevilágítani, s ettől élvezhetetlenné válik Dajka és Pécsi Sándor huncut éjféli randevúja. Pedig mennyi odaadással oson az ijedt Kamilla és micsoda vigyorral huhog a kópé Szellemfi! Már, amennyi látszik belőlük.


Kerestem a Liliomfit a régi spenótban, kerestem az újban, csak felsorolják. Szigligetit a népszínmű megújításáért dicsérik. Ezek szerint a drámákban elkeserítően szegény magyar irodalom kézikönyveiben nem érdemel egy műelemzésnyit. A magyar filmtörténetnek viszont korszakos darabja. A kánon része. Benne van a 303 magyar film…-ben is. Amikor a MozgóKépTárat csináltuk Komár Erzsi szerkesztésében, mi szócikk-írók és elemzők, néhol szavazással döntöttük el, hogy mi kerüljön a lemezre. A Liliomfit nem kellett beszavazni. Makk Károly első filmje. Az első színes filmjeink egyike. Cannes-ban képviselte az országot. Ma is tündérfény járja át. Darvas Iván még nem járta meg a börtönt, még féktelen komédiás, jellegzetes fanyarságának még nyoma sincs. Pécsi Sándor sem vitte még haza a kertjébe a Sztálin-szobor csizmáját…
(S amikor a Magyar Televízió filmmel köszönt el Darvas Ivántól, a Liliomfit adta főműsoridőben. Köszönet jár érte a szerkesztőknek.)
Ezek szerint a Liliomfit – egy korabeli, nagy sikerű színházi előadásból kiindulva (A Madách Színház 1950 júniusában mutatta be Pártos Géza és Horvai István rendezésében, abban még csak egy pár volt meg, a Dajka-Pécsi, és Darvas még Gyurit játszotta) – ez a fenséges színésztrupp teremtette meg a játékmesterrel, Makk Károllyal.
Ede igazgató úrnak nem lenne kifogása.