Mészáros Pétert (1969) művészi érzékenysége, filmes szakmai tudása mind szerzői, mint műfaji film elkészítésére alkalmassá teszi. Kíváncsian vártuk a Kythérát, amely művészi eszközökkel elkészített közönségfilmnek ígérkezett. Fontos a sokszor hátrányos helyzetben levő nők érzelmi életének és életvezetési kívánalmaiknak megmutatása ebben a kevéssé empatikus országban, de a nők problémáinak ábrázolása a férfiak megértése nélkül nem fog menni, és ezt a játékfilm, ellentétben a szappanoperával vagy a show-kkal, nem hagyhatja figyelmen kívül.

A 38. Magyar Filmszemle jellemző filmje e sorok írója számára Mészáros Péter Kythéra című munkája. Nyert is – Arany Olló Czakó Judit vágónak, a legjobb színésznő díja Kovács Katának –, meg nem is, ha figyelembe vesszük, hogy esélyesnek tartották a legjobb műfaji film díjára. Azóta nézik is, meg nem is: 3 kópiával vetítik március 8-a óta, napjainkban érte el a kétezres nézőszámot. Ma már csak két vidéki moziban játsszák.

Az éves filmmustra egybegyűjtve mutatja meg, mit teljesített, merre tart a filmszakma. Az ünnep minden mozzanata a hétköznapok hosszú sorából koncentrálódik – jellemző a helyszín (pláza), a protokoll (alig van), az arcok (fáradtak), a sikerek (ki veszi észre a bevásárlóközpontban a fődíjas rendezőt néhány bennfentesen kívül?) és a frusztrációk (általános). Szemlének, ünnepnek csupán áttételesen látható: a Kultúrház hűséges, minden esti tudósításában mintha lenne szemle, mintha volna ünnep, mintha volna tét.

17 játékfilm, 40 dokumentumfilm, 9 tudományos ismeretterjesztő, 31 kísérleti és kisjátékfilm került versenybe – összehasonlításul csak egy adat: Szlovákiában tavaly 1 játékfilm készült. Jó ez, vagy rossz? Válságban van a filmszakma, halljuk, látjuk, de ennek a filmek nagy száma mintha ellene mondana. Több okot adhat az örömre, hogy a játékfilmesek legtöbbje idén mintha jobban figyelt volna arra, mire volna kíváncsi a közönség. Lehet vitatni, helyes volt-e kettéválasztani a fődíjat, s szerzői és műfaji filmes nyertest megnevezni, kétségtelen azonban, hogy a megkülönböztetés a néző és a szakma számára egyaránt gyakorlatias segítséget nyújt: a fennkölt hierarchia-polémiák helyett több szó eshet a megformálás minőségéről.

Mészáros Péter pályája a filmszakma lehetőségeit, többnyire inkább lehetőség-hiányait, esetlegességeit tükrözi. Nagyjátékfilmes kezdet után kisfilmek, nagy nemzetközi sikert légüres tér, pénzhiány követ, aztán tévéjátékot készít, s hét évnek kellett eltelnie, hogy ismét nagyjátékfilmet forgathasson. A Tbilisziben végzett Mészáros grúz-magyar koprodukcióban készítette el Bolond gránátalmafa (2000) című első nagyjátékfilmjét. E rétegfilmet az Eső után (2002, Arany Pálma) követte. Az 5 perces kisfilm lenyűgözően egyszerű gesztusnyelv segítségével egy méltatlan férfi-nő kapcsolatot ábrázol. Mészáros A disznó útja (2004) című szkeccsében megmutatta, tud ironikus, szélesebb közönség érdeklődésére számot tartó szösszenetet is készíteni. A 2004-es Kyrie az Eső után stílusában készült, szép és egyszerű az is. A Stammbuch (2005) című kisrealista tévéjátékban összetett emberi viszonyokat ábrázolt 19. századi díszletek és kosztümök között. Az Arany Pálma nagy szakmai sikere után légüres térbe került, nehezen tudott pénzt szerezni nagyjátékfilmjére. A Kythéra a rendező nyilatkozata szerint női film, a reklámok frusztráló hatása miatt készítette, s ezzel azt is jelezte: szélesebb közönséget szólít meg.

A magyar televíziós sorozatok stílusában, ahonnan a téma, s némileg a stílus is ered, a Kythéra története így volna összefoglalható: a filléres gondokkal küszködő, sofőrként dolgozó Bandi ősöreg Skodáját Opelre cserélné, barátnője, Csillu nyaralni szeretne menni Kythéra szigetére. Tervezgetik, hogyan lehetne mindkettőt megvalósítani, s ekkor Csillu terhes lesz. Bandi nem akarja vállalni az apaságot. Elveteti-e Csillu a gyereket? A kamaradrámát a huszonéves generáció mindennapjainak, problémamegoldásának érzékeltetésével ellenpontozza Mészáros. Megtartja a teleregények jellemrajzának típusosságát, hogy sokakhoz szólhasson, s apró jelzésekkel, finom motívumokkal egyéníti a szereplőket – ez a közönségfilm receptjének alapja. Mészáros lelkiismeretesen, sok leleménnyel és ötlettel mindvégig realista marad, finoman csempészi bele az egyszerű cselekménybe művészfilmes énjét. A történet szürrealista megemelését paradox módon a sors is segítette: a Kythérára tett utazás felvételei a vámvizsgálat során elszíneződtek, valószerűtlen lebegést kaptak a képsorok, amitől a film tulajdonképpen minden igyekezet dacára csaknem visszautalódott a művészfilmes ábrázolás égisze alá.

Alighanem jó is ez így, mert érzésem szerint Mészárosnak nem a fentebb vázlatosan ismertetett történet lefilmezése a tét, hanem az, be lehet-e úgy világítani a szürkeségbe, hogy megmutatható maradjon a szürke. A fény elveszi a szürkeséget, színeket rajzol oda, ahol messzebbről nézve nincsenek. Ha realista filmként nézzük, tanulsága is van: a nők álmodhatnak szépet vagy jót, átlag(magyar)macsó elődomborítja a sörhasát, beleböfög az álomba, befingik a paplan alá, s volt-nincs álmodozás. Hej, hiába szolgálod föl a vacsorát, nem értékeli a gaz, hiába viszed a disznónak a másnaposságra az Algopyrint kólával, neki az jár, hálát ne várj érte. Hiába szomorkodsz, hogy megbeszéltétek, jöhet a gyerek, ha macsó visszatáncol, és hiába tartanál ki a gyerek mellett, ha akkor már te sem akarod – fordíthatják le a filmet indulatosan saját tapasztalataikra is a hasonló kapcsolatban élő nők. A rendező interjúiban említi is, hogy a nézői magukra ismertek. A beillesztett művészfilmes elemek pedig – például a kis Erosz, a watteau-i jelmezek, a nyitó- és záróinzert költőisége – az effajta eltávolodás a realitástól az álmodozás, a szépségre formált igények jogáért szállnak síkra.

A filmes tétje az lehet a műnek, sikerül-e a tartalmi, lélekrajzi realitást összeházasítani a művészfilmes elemekkel. Lélektani tétje pedig az, igaz-e, hogy a férfi az oka annak, ha a nő nem érzi jól magát egy kapcsolatban, tágabb értelemben véve az életében.

Azt gondolom, fontos nem elandalodni a fájdalmasan szép rokokó motívumú zenén (Salamon Eszter), fontos nem megittasodni a klausztrofóbiás hétköznapok jól megmutatott képétől, ahogyan fenntartással érdemes kezelni a filmbeli divatbemutató "nagystíljének" ütköztetését is a garasoskodással. Ma Magyarországon a nők joggal lehetnek dühösek amiatt, mennyire méltatlan az életük. A Kythérában a magyar macsó fölé a rendező míves eszközökkel szép elvágyódás-szivárványt feszít. Romantikus értékrendet kapunk, amelyben a jó és a rossz szerepét előre kiosztották. Sorjáznak a poénos, jól felépített jelenetek, de ez a nézet a női közönség igényeinek kielégítésére sorozatban gyártott teleregények világából látszik így, és adottnak, statikusnak, változtathatatlannak mutatja a másik felet, a férfit. Bandi egysíkú, és annyira "nincs igaza", hogy a néző, ha férfi, ha nő, a filmbeli ábrázolás alapján az érzékenységében súlyosan sértett nő oldalára áll.

A másik oldal, Bandi igazának nyomai is föllelhetők a filmben: a szabadidőruhás, szolgálatkész, mindig kéznél levő, aszex Csillu, kispolgár célokkal, kispolgár vágyakkal, sznob "vatózással" miért volna vonzó Bandinak? Bandi vágyai látszólag egyszerűek, és nagyon macsósak: több pénz és szex. Pénzt nem tud szerezni, nincs hozzá sem tehetsége, sem lehetősége, és nemcsak a számára aszex Csillát, de a nagyon kihívó szexipari szakmunkást is alig tudja megdugni. A munkája nem érdekli, letudja, becsvágy nem hajtja. Kapaszkodna az anyagiakba, az racionális és érthető, a szex meg olyan férfias, azzal bizonyíthatná a maga számára a férfi-létét. Az aszex és a túlhajtott szex között megmutatkozik a valódi lehetőség: a divatbemutatóra kisminkelt, extravagánsan fölöltöztetett Csilla már tetszik neki, de nemcsak a filmes poén kedvéért üvölt föl: "Te vagy a csajom!", hanem mert frusztrált énjére gyógyír, hogy "jó csaja van".

A két főszereplő játszmájának végiggondolása nélkül nem érthető, miért kell egyáltalán Csillunak ez a számára minden jel szerint rendkívül közönséges Bandi. Miért ideologizál meg egy számára nem megfelelő kapcsolatot? Miért fontos neki, hogy finom lelke sérüljön minden lehetséges alkalommal? Miért akarja a gyerekkel még jobban magához kötni?

Ezt kódolta bele a környezete? Az volna-e a helyzet, hogy Bandi közönséges ugyan, de szükség van rá? Bandi nélkül nincs gyerek, nincs család, és ezt Csillu is tudja. Ilyen kapcsolat csak a délelőtt 10-12 közötti kismama-tévésorozatok szellemében él meg, gondolnánk. Hiszen a rossz kapcsolatban élő nők magukra ismerhetnek, rögtön a hibást is tálcán kapják, bátran kesereghetnek, másnak is rossz, nemcsak nekik. Kimondják helyettük, amit ők nem mernek, hiszen akkor talán föl kéne számolniuk a kapcsolatukat. Az ésszerű kompromisszum jegyében fogant és fenntartott kapcsolatok nagyon billenékenyek, nagyon sok a háttérben meghúzódó indulat, elfojtás, őszintétlenség.

A tévésorozatok esetében alighanem a reklámozók miatt fontos, hogy a nők lelkifurdalás nélkül a gyerekük apja ellen hangolódhassanak kismama-idősávban. A pelenka, mellszívó, babakaja, intimbetét nagy biznisz. A kereskedelmi televízióknak érdekükben áll, hogy többek között a kismamákat is kiszolgálják, s ennek jegyében számtalan egyoldalú műsor, film készül. Vegyük például a kibeszélő show-kat: minimális empátiával, úgyszólván két perc alatt "oldja meg" a műsorvezető gyakran egy egész élet tragédiáját.

Igen, a reklámok hathatnak frusztrálóan, és igen, fontos a sokszor hátrányos helyzetben levő nők érzelmi életének és életvezetési kívánalmaiknak a megmutatása ebben a kevéssé empatikus országban. A nők problémáinak ábrázolása a férfiak megértése nélkül nem fog menni, és ezt a játékfilm, ellentétben a szappanoperával vagy a show-kkal, nem hagyhatja figyelmen kívül. Játékfilmben láttatni kell, hogy ha Csillu valóban Csilla akar lenni, és nem "vatót" akar, keresse meg, akivel láthatja is Watteau-t, és ne akarjon leragadni drámázva, fekete holmiban amellett a pasi mellett, aki abortuszra akarja rángatni. Feltéve, hogy ő valóban látja azt a Watteau-t. Azt gyanítom, Csillu játszmája az, hogy ő több, mint a párja. Neki arra van szüksége, hogy többnek, jobbnak gondolhassa magát. A kezdő képsor a lehangoló munkahelyéről a remekül eltalált közelikkel fojtogató, klausztrofóbiás. A fahangon ledarált ismertető a Watteau-képről fölmondott lecke. Mintha Csillunak sem volna bejárása abba a vágyott világba, amelynek feltételezett polgáraként lenézheti Bandit. Az ő nyeresége a felsőbbrendűségének érzése, amelyet a lány még jól meg is csavar azzal, hogy Bandi bunkóságát tekinti a legfőbb akadálynak azok közül a körülmények közül, amelyek elválasztják a szépségtől – a szépség ez esetben gyűjtőfogalom, a jobb, minőségibb élet kellékeinek összefoglaló neve. Bandinak esélye sincs élhető kapcsolatot kiépíteni, hiszen Csillu nem önmagát adja. Mintha alkalmazkodna, pedig – ne finomkodjunk – hazudik. Kedves, jó, megértő szerepet játszik, mindent megtesz, hogy eleget tegyen a nő-szerep sztereotípiáinak.

Fontos szembenézni azzal, hogy ma Magyarországon a hétköznapokban az elvadult, agresszív macsó-eszközök dominálnak. Nemcsak a férfiak, a nők is alkalmazzák az "erősebb kutya" elvét. Az a jobb, az a nyerő, aki erősebb. Vad világ, amelyben ez a Bandi nyomorult kis porszem. Még "szaporodni" sem mer, előre retteg, hogy le fogja nézni a gyereke. Ő az iciripicire zsugorodott kispolgár, aki rozzant Skodájával "nyomja a melót". A kisember, a csetlő-botló, mafla, a bénázó, a fiatal csajok szabadságát irigykedve figyelő. Simpson papa, Simpson mama megértése és szeretete nélkül.

Fontos volna végiggondolni, miért lesznek "bunkómacsók" a férfiak. Nem ildomos megkerülni a kérdést, nem ildomos harc nélkül átállni, nem ildomos kihagyni a férfi-igazságokat. Ebben a filmben Csillu olyan szolgáltatásokat nyújt Bandinak, amiket talán nem akar megadni. Hazudik Bandinak, hogy megkapja, hogy megtartsa, hogy gyereke lehessen, amitől nőnek érezheti magát. Az egész kapcsolat úgy hamis, ahogy van, és a hamisság nem elsősorban Bandin múlik. Bandi nagyon pontosan megmondja: ez a (sznob) Csillu, aki beleszédült egy vatóba, rajta veri majd le, ha a szülés után elnehezül az alakja, ha a pénz-gondok miatt nem tud majd öltözni. És nem, nem kér belőle. Hiszen érti ő, hogy nem ő Csillu élete szerelme, tudja, hogy szerepjáték folyik, amelynek tétje az ő igába hajtása, és a maga keresetlen eszközeivel megpróbálja kikerülni a csapdát, amit az örök Éva állított neki.

Igen, ez a helyzet: ma Magyarországon a nők megalázó helyzetben vannak női életük legtöbb szintjén. Mégsem szabadna ilyen árnyalatlanul kezükbe adni, szemük elé tárni, mennyire, milyen szinteken élhetetlen számukra az élet. Nem a férfiak az ellenség ugyanis. A gyakorlatban az egyes férfiakkal küzdenek, de a kérdéskör ennél jóval összetettebb, és nem magyarmacsó az ellenfél.

Magyarmacsó sem nem pozitív, sem nem negatív. Magyarmacsónak lenni már-már népbetegség, melynek tünetei: túlkompenzálás önértékelési zavarok miatt, önfelértékelések és -leértékelések folytonos csuszamlásai, szeretetképtelenség, korai halál. A magyarmacsó azonban nemcsak jött, látott és bunkó lett. Nehéz a férfi-nő kapcsolatban igazat mondani. Különösen nehéz ma Magyarországon. A Kaurismäki-filmekben finoman él ugyanez a férfi-figura. Él, nem gegek célpontja, de persze lehet humorforrás. Talán másik műfaj kéne, nem a kesernyés komédia? Nem ez a fajta "közönségfilm"? Nem hamis-e ez a közönségfilm-megjelölés? Ki megy ki elé? A közönség a filmeshez, vagy a filmes a közönséghez? A gondolatot folytatva: a Mészáros-film Bandija Kaurismäki-szemmel szeretetreméltó, mackós lúzer lenne. Kaurismäkinál nem arra hangolódnánk, miért gyáva vállalni egy nőt és a saját gyerekét, hanem pontosan értenénk, milyen vívódások eredményezték nála a föladást. Érzékelnénk, amit a mi Bandink Mészáros filmjében kénytelen egyenesen kimondani: azt mondja-e majd a gyerekének, hogy az apja egy nagy nulla. Csillu csak az örök Éva talán közhelyesnek tűnő igazságát tudja szembeszegezni Bandi érvelésével: a gyerek apja egy rendes ember, aki jó apa. Ami, ha valóban pontosak akarunk lenni, nagyon üt. Egyikük sem lát reményt az élhető, az igényeinek megfelelő életre, s Csillu a következő nemzedékre hagyná az élhetőbb világ megteremtésének feladatát. Az élet él, és ilyen körülmények között is folytatódni akar. És majd megoldja az a leendő élet, hogy értelmet nyerjen – ez is örökölt receptje a feladásnak.

A filmben a fiatal barátnő problémamegoldása azt sugallja, ők már tudnak távolítani, tudnak érzelmi kapcsolatot építeni. A fiatal barátnő a pasija félredugását, a szakítást egyedül szenvedi végig. És a következő viszonyában lassan építkezik, nem tervez rögtön nyaralást az új pasival, az azért "túl családias" volna – mondja. Elidegenedettség? Távolítás. Nem kapaszkodni, önállónak lenni. Nem kényszeríteni a másikat arra, amit nem akar. Nem érzelegni, nem érzelmi tisztázatlanságok és zsarolások zűrzavarában evickélni, hanem tisztán, kapaszkodásmentesen, a kölcsönös kell-nem kell egyszerűségére alapozni. Elvárások és frusztrációk, ki a hibás-játszmák helyett a valódi szükségletek és lehetőségek számbavétele lehet a megoldás. Az érzelmeknek megvan a maguk ideje, fokozatai, és a szenvedés, a csalódás is ezek között van. Bandinak ugyanis csak a film és Csillu szerint nem áll jogában visszautasítani a gyermekáldást. Igaz, szerződést szegett, s igaz, hogy azt a szerződést nyilván nem gondolta végig. Ez a tisztázatlanság Bandi és Csillu konfliktusának alapja. Mindketten hazudtak a másiknak, mert nem vették figyelembe a másik igényeit. Nem figyeltek egymásra. Szerepekhez igazodtak, és egy lépést sem tettek önmaguk felé.


A filmszakmának is felül kell vizsgálnia saját mércéit. Azzal, hogy háromezer néző után már jár a forgalmazói támogatás, a forgalmazási adatokra gyakorlatilag fittyet hányó jelenlegi szisztémát konzerválja a pályázati rendszer. Kicsi a piac, igaz. Mégse tekintsük a magyar filmet inkubátorra szorulónak. Grunwalsky Ferenc már 1997-ben ki merte mondani a filmszakmai sirámokra, hogy olyan nincs, hogy ne legyenek akadályok a film elkészítése során (Forgács Iván: A mi filmünk tovább forog). A néző a saját kérdéseit szeretné látni, a saját világára kíváncsi elsősorban. A magyar (játék)filmtől nem sokat kap. A dokumentumfilmek szóba sem jönnek, a kommunikáció lehetőségét mintha rég föladták volna a dokumentumfilmesek. Ne legyen a filmszemle csak egy televíziós kulturális műsor főszereplője. Legyen esemény, legyen sokakat foglalkoztató, sokak problémáira válaszokat kereső, vagy legalább ábrázolás-szinten a nézőket képviselő valódi fórum. Mészáros az igényes közönségfilm irányába indult el, érzésem szerint is az lehetne a visszaút a nézőkhöz.
(2007-04-19)