„A száműzetés egyik titka: lemondani, sértődés nélkül,
minden külső igényről. A másik titok: nem mondani le –
semmilyen körülmények között – semmiféle belső igényről.”

(Márai Sándor)

Ismeretes, hogy az eddig főként dokumentum- (Nevelésügyi sorozatok) és dokumentum-játékfilmeket (Jutalomutazás) jegyző Szalai Györgyi és Dárday István alkotta rendezőpáros már 2001 óta dolgozott a Márai Sándor utolsó éveit bemutató nagyjátékfilm tervén, de azt ők sem sejthették, hogy a sors és a honi filmfinanszírozás különös összjátékának következtében filmjük elkészültére Márait újra felfedezi a nagyközönség is. Az elmúlt néhány évben nemcsak hazánkban, de világszerte is jelentős kultusza támadt Márai Sándor munkásságának. A gyertyák csonkig égnek című könyve – amely egy szoros barátság és egy szerelem elárulásáról, majd a történtekkel való, öregkori szembesülésről szól – több európai ország könyveladási toplistájára is felkerült, sikeres előadás futott belőle a londoni West Enden (Jeremy Ironsszal a főszerepben), s egy ideig még Milos Forman is fontolgatta a regény hollywoodi megfilmesítését Sean Connery és Winona Ryder közreműködésével. Nem véletlen tehát, hogy itthon is ebből a könyvéből készült az első film, 2005-ben Iglódi István álmodta mozgóképre saját Magyar színházbeli rendezését (amely Agárdy Gábor utolsó nagy jutalomjátéka volt), ráadásul jelenleg is előkészületben van több Máraival foglalkozó dokumentum- és játékfilm is. A pénzügyi nehézségek és az elhúzódó előkészítő munka ellenére mégis a Szalai–Dárday szerzőpáros alkotása mutathatja be elsőként Márai Sándor életét filmen. A forgatókönyvet az író utolsó műve, a Napló 1984–1989 alapján ugyancsak a rendezőpáros jegyzi, akiket elmondásuk szerint leginkább Márai időskori személyes megnyílása (előző naplóiban nemigen tett említést magánéletéről és szeretett feleségéről sem) és a történet drámaisága fogott meg az 1997-ben megjelent könyvben. Az emigráns mégsem a könyv puszta megfilmesítése, mert az alkotók emlékek és álmok közbeiktatásával Márai életének különböző szakaszait is megidézik Kassától Budapesten és Nápolyon át, egészen az utolsó állomásig, San Diegóig.

Márai Sándor és felesége, a Lolának becézett Matzner Ilona 1948-as emigrációjukat követően előbb Svájcban, majd Olaszországban, később pedig New Yorkban és San Diegóban éltek. A fővonalként funkcionáló utolsó Naplóból adódóan a film is a Márai házaspár utolsó éveit láttatja, ezeken keresztül akarja emberközelbe hozni az író személyiségét, a két ember kötődését és az elmúlás közeledtével jelentkező félelmeket is. A film jelenideje tehát főként a házaspár kaliforniai otthonában, a négy fal között játszódik, ahonnan szinte teljesen kizárják a külvilágot, csak egy bejárónő érkezik hozzájuk bizonyos időközönként. A közelgő magyarországi rendszerváltás miatt egyre gyakrabban megszólaló telefonra csak nagy ritkán válaszolnak, az ételhordó futár csupán a küszöbig mehet, s még fogadott fiukkal és családjával is csak nyilvános helyeken találkoznak. A főként olaszországi vándorlásaikat és szerelmük hajnalát láttató flash-back betétek hivatottak bemutatni, hogy a két ember a hosszú évtizedek során valójában semmit sem változott, csupán külsejük és egészségi állapotuk árulkodik az eltelt időről. Ezt az állítást mintegy aláhúzva, helyenként még párhuzamos montázsokkal is biztosítanak minket az alkotók a kapcsolat időtlenségéről. Ezekben láthatjuk együtt fürdeni, nyakláncot feltenni, majd a tengerparton sétálni előbb a fiatal, majd az idős házaspárt, s már az olasz tengerparton elhangzik a fiatal író szájából ? csak akkor még egészen más hangsúlyokkal ?, hogy most kellene meghalni. Elvben tehát minden ugyanolyan, semmi sem változott, mégis, ahogy Lola utolsó mondatai férjét is rádöbbentik: Minden másképp van. Másképp, mint a negyvenes években, amikor a jobb- és baloldali diktatúrák szorításában a reményvesztett Márai a teljes elszigetelődés mellett döntött, felesége pedig mellette állt e súlyos és nehéz döntésében. (Nem véletlen, hogy az író épp ekkoriban kezdett bele haláláig tartó naplófolyamába, mely ? ahogy maga is mondja ? további munkásságának „fősodrát” alkotta, s amelynek mindegyikét szigorúan „ellenőrizte”, az utolsót kivéve). Az emigráns legfőbb erénye mégis épp abban rejlik, hogy meg tudja mutatni Márai Sándor következetességét és sírig tartó makacsságát, s ezáltal az egyetlen olyan tényezőt, amely valójában mégsem változott. Mert látjuk ugyan, hogy a felesége agóniáját végignéző idős író már-már meginog, az egyre sürgetőbb hívások némileg talán sértettségét is enyhítik, s ki tudja, talán ha mindketten tovább élnek, a rendszerváltás után akár még haza is tértek volna, mégsem ez volt az igazán fontos. Mert amikor Márai a kivándorlás mellett döntött, valójában az örök belső emigrációt választotta.

A fenti kettősség mind gondolati síkon, mind a megvalósításban végigkíséri a Szalai–Dárday rendezőpáros alkotását. Nem a változás kérdése az egyetlen ellentmondás, és kétségtelen, hogy a túlhangsúlyozott, didaktikus színdramaturgia sem segíti a néző eligazodását, mert nem teszi nyilvánvalóvá az alkotói szándékot. A flash-backek túl színes, végtelen boldogságot és harmóniát árasztó hangulatai állnak kontrasztban a napsütéses, mégis mindig szürke San Diegó-i képekkel, valamint a fekete-fehér archív felvételekkel. A leegyszerűsített dramaturgia következtében tulajdonképpen egy kétpólusú Márai-élet elevenedik meg előttünk, holott épp ez éles ellentétben áll az író összetett életével és munkásságával. A színekhez hasonlóan túlhangsúlyozott elem az emigrációs lét szimbólumaként többször megjelenő óceán is, mely előbb még a szerelem és a boldogság terepe, később azonban már csak a távolba révedés és a belső elmélkedés helyszíne. Az alkotók, noha módjuk volt az eredeti helyszíneken forgatni, nem igazán használták ki az ebből adódó lehetőségeket, mert Pap Ferenc és Tóth Zsolt operatőrök képei leginkább a négy fal közötti történéseket láttatják, a külsők jobbára csak rövid vágóképként funkcionálnak. A film képvilága a plánozás következtében túlzottan tévéjátékosra sikeredett, de a helyszínek kihasználatlansága is a televíziós kamaradráma jelleget erősíti. Ráadásul, amikor a film jelenidejében a kamera mégis kimerészkedik az idős házaspár otthonából, a néző számára azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy a felvételek napjainkban készültek, hisz az utcán parkoló autók egy része még nem létezett a nyolcvanas évek második felében (ahogy a házaspár fia által viselt pólómárka sem). Az anakronizmus ez esetben nyilvánvalóan nem szándékolt, így azonban zavaró és elidegenítő tényező, amely képes kizökkenteni nézőjét az egyébként is többnyire eseménytelen történetből. A hibákat jól ellensúlyozzák azonban a színészi alakítások, mert a rendezőpáros annak ellenére, hogy most először dolgozott profi színészekkel, nagyon jól osztotta ki a szerepeket. Bács Ferenc ? aki hűen adja vissza egy nála sokkal idősebb figura teljes fizikai leépülését is ? pontosan rajzolja meg az idős és morózus Márai portréját, Gyöngyössy Katalin Lolává való átlényegülése pedig egészen elképesztő, ő maga a társ. A két színésznek pontosan sikerül megteremtenie a feljegyzésekből és visszaemlékezésekből ismert egységet, amelyet Márai és felesége a való életben is alkottak.

Nemes gondolat, de nagy kihívás is egyben egy ilyen művész életéről játékfilmet készíteni, mivel az alkotói folyamatot szinte képtelenség hitelesen bemutatni, ami viszont megmutatható, az nem kizárólag a nagy ember sajátja. Az elmúlástól való gyötrő félelmek, vagy a szürke és magányos hétköznapok bármelyikünket utolérhetnek, s noha a rendezők valóban szívszorító jelenetek egész sorával láttatják a szinte már eggyé vált házaspár fájdalmas búcsúját egymástól s az élettől, valószínűsíthető, hogy nem ez volt a fő céljuk. Megmutatni Márait, az írót azonban nem egyszerű feladat, a megoldás meglehetősen közhelyesre sikeredett. Többször láthatjuk, amint Márai az írógép előtt ül, de az alkotás folyamata ezáltal még nem ismerhető meg. Hallhatjuk gondolatait és elmélkedéseit is, ekkor viszont a képek csupán halovány illusztrációi lehetnek a rendkívül erős szövegeknek. Az író benyomásait, véleményét a világról, hazájáról és a politikáról többnyire csak erőltetetten ábrázolhatja a film. Hiába szövik az alkotók sűrűn dialógusokba e mondatokat (amikor Márai a feleségével vagy épp egy riporterrel beszélget), a mozgóképen ez többnyire nem működik, kivételt talán csak egy jelenet képez, amelyben egykori, a Szabad Európa Rádióban elhangzott beszédét hallgatja vissza a szalagos magnóról az idős író. Talán ha több hasonló megoldással is kísérleteztek volna az alkotók, élvezhetőbb formába önthetik a történetet, így azonban filmjük kissé súlytalan, mert a látható élet eseménytelensége a vásznon elnyomja a benső lelki folyamatokat. Mindennek ellenére Az emigráns mégsem érdektelen alkotás, mert a film szövetéből felsejlik valami Márai Sándor életének lényegéből, a dacos meg nem alkuvásból és az élethosszig tartó kitartásból is. Szalai Györgyi és Dárday István elkerülték azt a csapdát, hogy filmjük csupán egy nagy író emlékművévé váljon, mert bátran megmutatják Márai önzőségét és feltételezett pozőrségét is, miközben egy hazájához és társához mindvégig hű emberről mesélnek nekünk.

(2007. 5. 25.)