Az Életvonal már sokadik fesztiválszereplésén bizonyított. Az idei stuttgarti Animációs Filmfesztivál különdíja, a győri Mediawave Ifjúsági és animációs film-díja után a mostani KAFF-on a Fesztivál Nagydíj mellett a Magyar Filmkritikusok különdíját is elhozta a MOMÉ-n tavaly végzett Ducki Tomek diplomafilmje.

Egyetemes érvényű mitológiát látunk hat percbe sűrítve. Az univerzumot belefoglalni egy mikrotörténetbe – legalábbis megkísérelni – nem egyedülálló, főleg nem unikum a tömörítésre különösen alkalmas animációs filmes hagyományban. A lengyel művészetben – ifjú alkotónk ereiben magyarral elegyített lengyel vér csörgedez, apja a lengyel Ducki Kristóf, hazai plakátművészetünk meghatározó alakja – az emberi sorskérdések különösen nagy jelentőséggel bírnak, amelyeket a szerzők tipikus drámaisággal dolgoznak fel. A film, sőt az animáció sem kivétel ez alól a látásmód alól, viszont az egyetemes kérdések iránt mutatott lírai, olykor akár szentimentális attitűd sosem kizárólagos: ironikus, vagy éppen önironikus viszonyban áll az embert „körülölelő” világgal.

A cím már önmagában is az egész emberi élet megjelenítését célozza, egyszerre utalván a teljes életív makrokozmoszára és a tenyérben megbúvó, sors-rejtő ráncban testet öltő mikrokozmoszra, a betűk kettétörése pedig tragikus véget sejtet. A fogaskerékfiú alá hatalmas daru adja a kijelölt pályát, kezdeti bizonytalan léptei után hamar belejön az „életbe”, magányába zártan rója kijelölt útját. Látni fogjuk, hogy erről letérni ugyan nem lehetetlen, de korántsem veszélytelen. A fogaslécek által kijelölt út – a tenyérráncokból való olvasás analógiájára, miszerint utak találkoznak egymással, törések tarkítják az életvonalat – a determináltságba zárt emberi élet találó metaforája lesz, keserű megállapítása az egzisztenciális kiteljesedés-képtelenségnek. Egy út, egy élet: a (gép)emberen kívül álló erők építik meg az utakat, jelölik ki a pályákat, tarkítják azokat hullámvölgyekkel és csúcsokkal. Az embernek „csupán” annyi a dolga, hogy ezt a szabályokból és szabálytalanságokból, véletlen törvényszerűségekből kreált geometriát végigkorcsolyázza. A film arra vállalkozik, hogy ebben a meglehetősen elidegenedett világban, a fogaskerék-görkorcsolyázás monotonitásában mutasson fel alapvető emberi momentumokat, a szeretetnek a létét, lehetőségét. A film főszereplője képes lesz áttörni a kijelölt utak rideg kapcsolatnélküliségét. A találkozás, a szerelem hirtelen megtörténik: a két út egymás mellé kerül, az udvarlás, a kezdeti boldogság táncra ösztönzi a két kerékifjút, a szürke hétköznapiságban egyszerre szépség és érzelem születik. A táncoló pár két dimenziós kiteljesedése, jobban mondva ki-nem-teljesedett formája folytán a szerelmi extázis szinte viszonzatlan marad, a kapcsolat csak szimultán jellege miatt lesz közös élmény, hiszen kettejük közt a semmi feszül, amit testük összeszerelése folytán áthágni képtelenek. Egyetlen „testi” érintkezésük a fiú önfeláldozása folytán jön létre, amikor a lány életben tartásáért a fiú a lány testéről a mélybe taszítja magát.
A világ, mint minden „rendesen” felépített társa, szintekre tagolódik: az egyszerű „átlagpolgár” alatt a hatalmasra nőtt agresszív testépítők, a döngő léptű, óriásira duzzadt pöffetegek, a másikat bekebelező, a „pókhálóján” a zsákmányra váró, széteső paraziták róják saját útjaikat. Mindenütt az egyént fenyegető, annak életére törő teremtményeket sejtünk, alkatrészeikben ugyan azonosak vele, de mentalitásukban durva építmények. A vertikális felépítés mellett a horizontális kiteljesedés lesz az élet időbeli előrehaladásának vizuális megjelenítője. A szerelmi boldogság tánca szükségszerűen véges, ami után a korábbi szürke „hétköznapokat” folytatni képtelenség.
A románc műfajának konvenciói szerint a tiszavirág-életű boldogságra (a szokásos dramaturgiai ellenpontozás jegyében) valami drámai katasztrófának kell következnie. A mindennapok kisembere pedig épp’ ennek a katasztrófának a hatására válik hőssé. Nem a mindennapok hősévé, hanem az univerzum felett diadalmaskodó hőssé. A boldogságtól való búcsú, a halállal való szembenézés, az élethez való ragaszkodás, és az arról való lemondás központi motívumokká válnak. A halandó szembenéz a halállal, felveszi vele a harcot még haldoklásában is, még a gépalkatrészek mocsarába, masszájába való elmerülése előtt is az életről, a még-élőről gondoskodik.
A magasabb rendű eszmék, az önfeláldozás, a boldogság, élet-halál kérdései mégsem teszik elviselhetetlenül nehézkessé és túlzsúfolttá a kisfilmet. A wayang-féle indiai árnyszínház mintájára készült képi világ egyszerűségében is precíz kidolgozottsága sajátságosan távolságtartó. Hasonló distancia figyelhető meg a film alatt hangzó, a képi világot hangi kiterjedésében támogató fémes ízű gépzenében: a zene elektronikussága egyszerre elidegenítő és lírai, gépies és érzelmes.
A szürkeségben vágtató gépteremtményekre fentről (!) fogaskerék-pelyhek mint „zajtalan csillagzatok” hullnak alá: az önmagát a másikért feláldozó fiú hamvai. Ezek azonban nem a fiút a film elején fejbekólintó nehéz fémdarabok, vagy az „életvonalának” egyik végén kapaszkodó haldokló lány foszló alkarészei, hanem súlyos fémtestük ellenére is könnyű pihék, a fiú aláhulló fogaskeréklába pedig a lány fején diadémként él tovább. A fiú megmenti testének darabjait az alvilághoz legközelebb lévő élősködőtől, és a fogaskerekek a szeretett lányon díszelegnek tovább. Halálával egyfajta alkatrész-donorrá válik az életben maradt számára, az áldozat életet ment meg, halottként is továbbél az élőben.
Az Életvonal egy konvencionális férfi-nő románc lecsupaszított vázát ábrázolja. Egy még szinte el sem kezdődött, máris véget ért szerelmi alaphelyzetet. Voltaképpen alig más, mint a sokszor megélt közhelyek enciklopédikus felsorolása. Az elidegenítő technikai-gépi miliő azonban – a fogaskerék-világ, amely a minden mindennel összefügg, a semmi sem mozdulhat önállóan elv rideg szigorúságát közvetíti, másrészt a pontosan érzékelt műfaji sajátosságok, az animáció tömörítő, egyszerűsítő, jelképteremtő ereje – mégis képessé teszik a nézőt, hogy friss szemmel nézze, átélje és továbbgondolja a látottakat. Az élet-vázlatok és az ember-vázak egyszerre egyénített és stilizált felmutatása, összekapcsolása és szétszakítása: absztrakció és érzelem egyszerre, ez az Életvonal titka.

2007-06-26

Orosz Anna Ida az ELTE-BTK harmadéves filmelmélet-filmtörténet szakos hallgatója